Verebes Ernő
Ányak a tetőtérben

Már az idő számára is meghaltak: nem hiányoznak senkinek, és nem emlékszik rájuk senki.

*

Egész addigi életünket különböző színházak és művelődési házak pincéinek vagy padlásainak felkutatására szántuk, még akkor is, ha mellette történetesen mást csináltunk: jó és rossz tanárok előadásait hallgattuk az egyetemen, zenét írtunk vándorcirkuszoknak, vagy anyagi kényszerből nevelőként dolgoztunk különböző ifjúsági táborokban. De közben folyamatosan az motoszkált a fejünkben, hogy vajon mi lehet a háttérben, mit rejthet egy színdarab kulisszák mögötti, félszeg homályban megbúvó világa. Hittük, hogy ezek az akaratlanul kialakult labirintusok magának a mesének az útvesztői, ahol nincs színész, rendező és kellékes, de van sejtés, véletlenszerűség és kellék, ezenkívül valami ősi rend és végső felelősség, miközben hamuszürke kosztümök és földig hasadt díszletek figyelik sztoikus nyugalommal, miként zajlik a játék odakint, a háttérfüggöny előtt.

De mégsem leltünk itt nyugalomra. Állandó ténykedés jellemezte jelenlétünket, minek során új világokat építettünk régen megholtakból. Olyan világokat, amilyeneket nem kellett újrarendeznünk, hisz az egyedüli rendet itt épp a látszólagos összevisszaság jelentette. A célunk csak az volt, hogy észrevétlenül tanulmányozzuk – akár egy gyanútlanul szendergő vadállatot – azt a mérhetetlen energiát, mely ki tudja, mióta halmozódott az itt talált tetszhalott tárgyak sértett önérzetében. Felismerni véltük, hogy a feledésre ítélt dolgok meglepő módon létezésorientáltak, s hogy ez az igény szüli mindentől és mindenkitől elrugaszkodott, makacs fennmaradásukat.

S hogy kik voltunk mi? Csak két barát, akik olyankor barátkoznak, ha egy meghatározott helyen találkoznak. A felfedezés egy nem mindennapi formája kötött össze bennünket, így, hacsak időnk engedte, korán őszülő szelemekként bolyongtunk az enyészet fellegvárában. Később már úgy tudtunk kutakodni semmire sem való kacatok között, hogy szinte folyamatosan éltük át a rátalálás pillanatának örömét. Ez jelentette számunkra a hajtóerőt. Végre lassan belénk költöztek a tárgyak és az árnyak – régvolt játékok és történetek félszeg inkarnációi –, melyek egyedül rajtunk keresztül lelhettek némi szerepre, valami álomszerű feltámadásra.

*

Azt a két bábot egy folyóparti kisváros művelődési házának padlásán találtuk ósdi díszletek, rongyos kosztümök, és kellékeknek nevezett szemét között.
Viszonylag jó állapotban voltak. Egy régi szakajtóban ültek, egymással szemben, miközben keményen méregették egymást. Egyikük hosszú, vörös hajat viselő úr volt, csíkosra festett buggyos nadrágban és sűrűn hímzett, szürkészöld ingben, a másik pedig köldökig érő, kócos szakállával, lenvászon ingével és tányérszerű fejfedőjével egy tizenkilencedik századbeli orosz muzsikra hasonlított. A barátom meg is állapította, hogy ez az inges alak nem más, mint Tolsztoj Leó, vagyis Lev Nyikolájevics Tolsztoj, a maga szlávosra hangolt, kútmély lelkületével.

– Na jó, akkor az a másik legyen Cervantes – jelentettem ki, utalva a báb reneszánszkori öltözékére, egyébiránt miért ne lehetne ő is író.
– Cervantes? Még véletlenül sem! Nézd csak: ennek a figurának sápadt az arca, vörös a haja, s hozzá mily szemtelenül néz Tolsztojra!

El kellett ismernem, hogy valóban nem hasonlít egy spanyolra, s hogy felettébb kihívóan mustrálja Tolsztojt. Inkább normann vagy kelta leszármazott lehet, esetleg szász, attól ilyen hegyes a tekintete. Azt hiszi, ő a legjobb: pontosan ez látszik rajta. Nem militáns egyéniség, mégis végtelenül magabiztos. Igen, ez egy angol.
– Shakespeare! – böktem ki, s tudtam, nem tévedhetek. Szemközt Tolsztojjal, abban a tojástartó szakajtóban, az ott valóban Shakespeare volt. S ahogy hangtalanul provokálta kollégáját apró szemeinek közönyös pillantásával! Ahogy gátlástalanul méregette ezt a kései szellemi utódot, aki hozzá még nem is angolszász, „csak” szláv! Mintha azt mondta volna, ne idegeskedj, minden rendben, én már akkor is ismertelek téged, amikor háromszáz év választott el a megszületéstől, tudtam, hogy jönni fogsz, s a világ leborul előtted – magam sem értem, miért –, talán éppen annak bizonyítékaként, hogy egy angol író, akit Shakespeare-nek hívnak, ily mértékben képes volt előre látni dolgokat, vagyis ily mértékben nem tudott tévedni annak kapcsán, hogy megjósolja, a szófosás generáltan szláv vonás, mélyszántás egy lepedőn, de azt mondom, a legfelháborítóbb mégis az, hogy megírhattad, sőt kiadhattad azt a rólam szóló tanulmánynak nevezett förmedvényt (Lev Tolsztoj: William Shakespeare), melyben engem a mindenkori angol uralkodó kismajmának, az angol közízlés feltétel nélküli kiszolgálójának („Isten helyett a tömeget szolgálta.”), nem utolsó sorban pedig a horrorirodalom megteremtőjének nevezel („A középkori keresztes hadjáratokat idézem, mint fényes példát, amelyek céljaikkal és csalóka hatásukkal éppen ilyen figyelemre méltók.”), vagyis így tisztelsz te engem, minden idők legnagyobb drámaíróját!

Ilyeneket mondott volna Shakespeare, ha tudott volna beszélni. Valamit azonban mégis tudott, mert a barátom hirtelen felemelkedett a rozsdás kerékagyról, amin ült, a szakajtóban csendben várakozó szakállas báb felé bökött, s visszafojtott hangon azt kérdezte tőlem:

– Ugye, mit gondolsz, mit szólna mindehhez Tolsztoj?
– Mihez?
– Hát ahhoz, amit most Shakespeare helyett gondoltál, vele kapcsolatban.
– Hogy én?

Barátom a vörös hajú bábot szemlélte.

– Kedvem volna lecsavarni a fejét.
– Nana – mondtam. – Mit jelentsen ez a nagy felháborodás? Sosem ártottunk egyetlen bábnak sem.
– De ez nem egy báb.
– Hát mi?
– Ez Shakespeare, a pimasz. Mondd, te ennyire isteníted őt? – kérdezte egy belügyes mosollyal.

Én pedig arra gondoltam, hogy lám, Shakespeare még e színházi báb hasonlatosságát felhasználva is képes hatni a barátomra, sőt a bábon kívül engem is felhasznál erre a célra, pedig én nem vagyok sem vörös, sem angol. De vajon kinek az öntudatlan lényén keresztül szeretne felszívódni még?

*

S akkor Tolsztoj megmozdult. Vagyis eldőlt a szakajtóban. Egyik keze fenyegetően a magasba lendült, a feje pedig oldalra csavarodott.

– A lábaddal meglökted a szakajtót – mondtam.
– Eszem ágában sem volt – hangzott a válasz.
– Vagyis azt akarod elhitetni velem, hogy ez a figura magától fordított hátat, jelét adva annak, hogy látni sem bír bennünket?
– Inkább a tető tövében futkározó patkányokat lesi – jelentette ki a barátom.

Önkéntelenül szétnéztem, de patkányokat nem láttam, odébb viszont valami emberforma sejlett a sötétben.

– Nézd csak!
– Biztosan a nyolcadik törpe. Vagy a Jóisten! – hangzott a gúnyos kommentár.

De nem a nyolcadik törpe volt. A közeli kémény falának támasztva egy életnagyságú, ám még annál is kövérebb bábu ült. Egy nő, vállig érő vörös hajjal, pirospozsgás arccal, gazdagon hímzett népviseletben, ami csak a felsőtestét takarta. Két vastag lába mezítelenül lógótt ki dús idomokat rejtő blúza alól. Lábfeje nem volt. Kerestem a tekintetét, de az sem volt. Szeme sem. Akár egy meggyalázott szent.

Már-már megsajnáltam, amikor kiderült, hogy a szája nagyon is jól működik.

– Miféle ünnepély ez itt? Hírül vettem, s jöttem rögtön, ahogy mindenki, kíváncsian, fenntartások nélkül. Egyetlen kérésem, hogy jelenlétem ne tévesszen meg senkit, ugyanis e test csupán felismerhetetlenségem záloga, kitömött posztóálruha, s miközben beszélek, nem a saját hangom cseng, valaki beszéltet – hogy ki ő, nem tudom, én viszont Shakespeare-t akarom!
– Szóltál? – bukkant fel hirtelen a barátom a hátam mögül.
– Én nem.
– Hát akkor ki beszélt?
– Én nem!
– De hát én sem voltam! – hátrált egy lépést a barátom.
– Akkor csak ő lehetett – mondtam, s mintha be is mutatnám, feléje böktem –, ez itt, Dulcinea.
– Valóban?
– Igen.
– Akkor már miért nem Máriaterézia? Vagy Papagena a Varázsfuvolából?
– Ezt még nem tudom, de majd kiderül.
– Nos, akkor Don Quijote is hiányzik.
– Igen, de Dulcinea Shakespeare-t akarja, nem Don Quijotét.

A barátom tett egy kisebb kört a kémény körül.

– Kérlek, szánj egy kis időt arra, hogy beavatsz a kényszerképzeteidbe.
– Szánok. Dulcinea odavan Shakespeare-ért, s akarja őt. Most mondta.
– Értem. Ám van itt egy kis hiba: ez idegen fajok keveredése lenne, de legalábbis nekrofília.
– Miért? Mindkettő ember. Az egyik nő, a másik férfi.
– Igen, viszont az egyik kitalált figura: a nő. Shakespeare meg hús-vér ember volt, de már halott. Igaz, azóta halhatatlan.

Vállat vontam. Úgy látszik, Dulcinea ilyen apróságokra nem ad. A barátom leült egy korinthoszi oszlopfőre.

– S ha már itt tartunk, Don Quijotén kívül még hiányzik valaki, aki nélkül sem ő, sem Dulcinea sem lehetnének itt!
– Tudom – válaszoltam. – Miguel de Cervantes Saavedra.
– De Cervanteshez hasonlító bábot nem találtunk!
– Az mindegy, viszont ő is eszembe jutott az előbb, akárcsak Don Quijote.
– És attól, hogy eszedbe jutottak, itt kellene lenniük? – fortyant fel a barátom.

Pedig nagyon jól tudta, hogy már itt is vannak. Itt bujkálnak valahol a padláson.

– S ha nekem a Jóisten jutna eszembe? – méltatlankodott.
De nem jutott eszébe. Akkor még nem, legalábbis komolyan nem.

*

– Egy kis figyelmet kérek, hölgyeim és uraim! Szívből köszöntünk mindenkit, aki eljött, hogy tevékenyen részt vegyen egy irodalmi bűnper tárgyalásán. Hisz önöktől sem áll távol, hogy ítélkezzenek, némelyek csakis azért vannak itt, ugyebár…
– S azok a némelyek mi vagyunk… – próbált félbeszakítani a barátom, aki sehogy sem tudott kibékülni azzal, hogy ilyen simán sínre tegyünk egy történetet.
– Képzeljék el, hogy önök közül itt mindenki esküdtként van jelen! Ennyien kellenek ahhoz – pillantottam jelentőségteljesen a barátomra –, hogy pálcát törhessünk egy olyan vádlott felett, akit a mai napig az emberiség legnagyobb művészeként ismer a világ, s aki nem más, mint az immár ötszáz éve istenített költő, William Shakespeare!
– Fütty, fütty, fütty! – mórikált a barátom.
– S most hadd mutassam be az ügyészt s a védőt!

S már majdnem mondtam is, hogy kik azok, de akkor valamerről megszólalt egy hang. Egészen egyszerű hang volt, olyan, mint amikor valaki megkérdezi, hány óra.

– Per-előadásra készülnek?

A barátommal egymásra néztünk, de egyikünk szája sem mozgott.

– Szerinted Cervantes szólt? – kérdezte rosszul megjátszott izgalommal a barátom.
– Nem, az kizárt.
– Hát akkor ki?
– Shakespeare – jelentettem ki némileg megilletődve.

Valahol patkányok kaparásztak.

– Vagy úgy, Shakespeare – bólintott a barátom, s megvakarta a füle tövét. – De akkor már a nagyapám is lehetne, a megboldogult. Nem?
– Nem, ő nem. Hisz az egész nem úgy kezdődött – válaszoltam.

*

– Mily dőre ötlet! Feltámasztani egy amúgy is halhatatlan világot, kész erkölcsi öngyilkosság. A lelkük rajta. De ha mégis komolyan gondolják e tetemrehívást, ám legyen! – emelte fel Shakespeare a hangját.
– Mindent bele, William! – jópofáskodott a barátom.
– Íme, akik mellettem, illetve ellenem foglaltak állást, épp most érkeztek. Gyertek, gyertek csak közelebb!

A tér lassan elsötétedett, mégis egyre élesebben láttunk. Pedig csak a régi kacatok villantak fel sorban, meg a közöttük osonó patkányok, melyeknek mozgására mintha a szakajtóban ülő két báb is megelevenedett volna. Már éppúgy nem tudtuk megkülönböztetni őket, ahogy a tetőcserepek között áthatoló fénypásztákban táncoló alakokat sem. Kik azok? Senkik. Csak por. Vagy azzá lettek?

És Shakespeare folytatta:

– Íme, Don Quijote, spanyol hidalgó. A védőm. Hívemmé szegődött, szerelmes szonettjeimnek nem tudott ellenállni.

A barátom enyhén zavarba jött.

– Ne gondolj rosszra – vigasztaltam –, akkoriban baráti szerelem is létezett.
– Már nálunk is létezik – dünnyögte a barátom.

Ebben a pillanatban egy távolabbi, fentről beszúródó fénysugár irányából mély, borízű, ám kissé reszketeg hang hallatszott.

– Kimerült utas, esnék édes ágyba,
Minden tagom esdi a pihenőt,
De akkor a fejem kezd utazásba,
S lelkem gyötri, mikor a test kidőlt.
– Lám, hogy fújja a jó öreg! Csak az a baj, hogy mindig hozzákölt – méltatlankodott Shakespeare.
– Hozzákölt!? – ráncolta a szemöldökét a barátom.

S a hibbant hidalgó valóban folytatta reszketeg hangján, miközben a tető felett egy madár repülhetett át, mert a fénypászta egy pillanatra megszakadt:

– E négy sor tébolyít, nem is a testem,
Szonettnek indult, s az is lesz menten,
Ha szemérmesen el nem hallgatom.
Hisz maga az isten fabrikál csak ilyet,
De ki volna képzavarában,
Pofátlanul is oly orcátlan,
Hogy kiállván ide, szót szóba fűzve,
Lelkét a lángokba űzve, fűz-verset citáljon?
– Na, mit szólsz? – kérdeztem a barátomtól.
– S most tessék figyelni! – suttogta Shakespeare, miközben Don Quijote megköszörülte a torkát.
– Ezért, ha eljutok a tizennegyedik sorig,
Bár túl magasra lő e Shakespeare-imádat,
Míg szerelmem, mint az iszap, ismét lerakódik,
A végén, saját versemmel lepem meg Dulcineámat!
– Na tessék! Verssel lepi meg Dulcineáját! Azt a nőt, aki engem üldöz szerelmével! – nyerített fel Shakespeare.
– Tehát Dulcinea Shakespeare-rel akar dugni? – próbált hétköznapi lenni a barátom.
– Igen, ahogy Don Quijote is Shakespeare-rajongó – kissé elbizonytalanodtam. – Vagyis nem úgy...

A barátom feje vörösödni kezdett.

– Nézd – magyaráztam –, mindegy, ki kit üldöz a szerelmével, rajongásával, mindez csak nagyobb teret ad a fantáziának. Most igazság szerint Cervantesnek kéne közbeszólnia, hogy a Don Quijote által rögtönzött szonett szabálytalan, mert a Shakespeare-idézettel együtt tizenhat sora van.
– Mintha te költötted volna! – mondta nyersen a barátom. – De sebaj, erre Don Quijote azt válaszolná, hogy bánom is én, a szabályos vers olyan, akár a kenyér: megszegésre vár. Igaz?
– Igaz! Na látod…
– S azután Cervantes rögtön azzal állna elő, hogy nem azért jöttünk, hogy verseket költsünk, legkedvesebb hősöm, Don Quijote! – vágott képtelen grimaszokat a barátom.
– Jól adod! – kaptam fel a fonalat – S erre Don Quijote, egy kissé rezignáltan, ily szavakkal vonulna vissza: értettem mesterem, maradok hát Shakespeare ügyvédje!
– Milye? Ügyvédje?
– Igen, de várd ki a végét!
– Hát, ez az egész egy nagy szar! – jelentette ki a barátom, s a levegőbe bokszolt.

*

– Ti vagytok az esküdtek? S hol a bíró?

Olyan hang volt ez, hogy a barátom meg én összerezzentünk. A szakajtó kiborult, a két báb kigurult belőle, s most ott feküdtek kicsavart végtagokkal, magatehetetlenül. Aztán Tolsztoj megmozdult.

– Meglökted a lábaddal – figyelmeztettem a barátomat.
– Eszem ágában sem volt – válaszolta.

De Tolsztoj folytatta.

– Bár tudom, hogy az emberek többsége olyan szilárdan hisz Shakespeare nagyságában, hogy az ítélet jogosultságának még csak a lehetőségét sem fogja megengedni, én mégis, amennyire tőlem telik, megkísérlem kimutatni, miért hiszem, hogy Shakespeare-t nem lehet nagy zseninek, egyáltalán zseninek, sőt még csak átlagos írónak sem elismerni.
– Te is hallod, mit beszél? – kérdezte cinikus hangon a barátom.
– Persze, hogy hallom, mit beszél – válaszoltam ingerülten.

A napsugárnyalábok ferdén táncoló, kúp alakú szoknyákat emeltek a porból.

– Mit merészel ez az ember? Hibbant talán? – mérgelődött Don Quijote Tolsztoj szavain.
– Nem, ő nem az – szólt közbe tapintatosan Cervantes.
– Akkor mi végre kakaskodik gyarló mivoltában, mérgemet szítva, kinek szavaiból, ha dühét kihasítanám, betűk csontváza maradna csak?
– Ne verselj, kérlek! – óvta volna hősét az öreg Cervantes. – E két ember itt arra esküdött, hogy az igaz ügy, a mind célratörőbb, hitelesebb beszéd mellet döntsön!

E szavaktól mindketten meghatódtunk egy kicsit. De akkor Tolsztoj ismét közbeszólt:

– Ki vagy, öreg, s mért szólod le amazt a hibbantat?
– Már megint hibbantnak nevezik egymást? – fanyalgott a barátom.
– Hallgass már! – csitítottam.
– Cervantes vagyok, Don Quijote megálmodója.
– Hibbantat mondál? – eszmélt fel Don Quijote.
– Igen – válaszolta Tolsztoj. Majd fintorogva hozzátette: – Szóval Don Quijote! Ügyvédbojtárnak néztelek.
– Lovag vagyok, ő pedig a tanácsadóm – dünnyögte Don Quijote.
– Ki a tanácsadója? – kérdezte a barátom.
– Cervantes – feleltem halkan.
– Tanácsadód? Ahhoz ő kevés – jelentette ki Tolsztoj ellentmondást nem tűrő hangon. – Stilisztának mindig is jó voltam, két nyugati tanulmányút pallérozta egyetemes világnézetemet. E helyt megmondom: Shakespeare-t védeni ellenemben hiába jöttetek! Ha maradtok, én megyek.
– De hogy lehet egy kitalált figura, saját írójának a tanácsadója? – vetette közbe súgva a barátom.
– Ne félj, megesik! De figyelj csak! Tolsztoj már az előbb is versben beszélt!
– Stílustörés! – bólintott a barátom.
– Szavaid nem tűrnek nemes rímeket, Lev Nyikolaje­vics! – gombolyította tovább a beszéd fonalát Don Qui­jote.
– Ahogy Shakespeare szavai sem, habár ő költőnek mondja magát!

De ezt már Shakespeare sem bírta tűvel-cérnával.

– Mit hallok? Bolondok bírát keresnek? Istent fölém? Hát ide fegyeljetek, pöcsösök!
„Ó, pörlekedj a szerencsével értem,
Szidd rút tetteim bűnös istenét,
Hogy ami lett belőlem, s amin éltem,
Csak köz-pénz és erkölcsben köz-szemét” – fejezte be nagy grandezzával, de már látta, hogy nem túl szerencsés részt idézett.
– Pont erről beszélek – szólt nyugodtan Tolsztoj. – Azt kell hát látnom, nincs is szükség perre?

Don Quijote csörtetése hallatszott.

– Hogy nincs-e? Na akkor kösd fel a gatyaszáradat, te lomha orosz, hisz mást sem tudsz, mint jeges hitedből kételyt meríteni!
– Meddig fognak ezek itt vitatkozni? – kérdezte a barátom.
– Nem tudom, szerintem pontról pontra mennek, de legalábbis minden halottat értékelniük kell, akiket Shakespeare megölt a drámáiban – válaszoltam –, hisz a végső vád: tömeggyilkosság.

A barátom ettől láthatóan rosszul lett, miközben ismét Tolsztojon volt a sor:

– A bírót illetőleg még nem kaptam választ. Kicsoda ő, s ha egyáltalán létezik, lehet, hogy poszt mortem érkezik?
– Halottnak is túl fiatal vagy ahhoz, hogy Shakespeare bíráját követeld. De ha akarod, megvitathatjuk e nagy költő személyét, tenger mélyét, lomb között a napsugarat, vajon mi végre ez isteni láng, melyhez képest a legszigorúbb ítész szava is csak visszafojtott rajongás! – vágta ki magát Don Quijote, s már kezdtem azt hinni, ő lesz az, ki e vitában felülkerekedik. De ekkor csendben megszólalt a barátom:
– „…a legszigorúbb ítész szava is csak visszafojtott rajongás?” Jó, akkor most Tolsztoj, lazán kijelenti: Ahogy Shakespeare szava is az, amikor saját tükörképéhez beszél!

Kényszeredetten bólogattam.

– Selyemzsinórként fűzni a gondolatot, lebénítani az esküdtek értelmét – vetettem oda pökhendin, Don Quijote nevében –, ez lehet egyetlen célod! De úgy is visszahull reád, mit büntetésként költőnk fejére kérsz, s meglásd, ennek során megváltásnak tűnik majd ocsmány halálod is!
– Akár a te pusztulásod, mely mindannyiszor bekövetkezik, ahányszor valaki becsukja Cervantes dögunalom könyvét! – tagolta lassan a pofámba a barátom, Tolsztoj képében.

Úgy álltunk egymással szemben, akár két harcias kandúr.

Nem figyeltünk sem a bábokra, sem a fénypásztákra. Már úgy tűnt, hogy csak ketten vagyunk az egész padláson, amikor a csendet Shakespeare fülsértő tenorja szakította meg:

– S most rajtam a sor, a vádlott utolsó szavának jogán, mielőtt a bűnper elkezdődne, s az ítélet megszületnék.
– Mondjad csak, mondjad, kerti törpe! – sziszegte a barátom, miközben még mindig a pofámba bámult. Ő pedig folytatta:
– „A szellemet mocsokban tékozolni
Kéj, amíg tesszük, s míg előtte kéj,
Becstelen, gyilkos, véres, szörnyű, talmi,
Vad, állati és hazug szenvedély.”
– Bravó, mesterem! – néztem győzedelmes vigyorral a barátomra. – Hallottad, mit beszél? „A szellemet mocsokban tékozolni, s itt nyolc jelzőt sorol fel – kezdtem számolni a két kezemen –: becstelen, gyilkos, véres, szörnyű, talmi, vad, állati és hazug… szenvedély!” S még őt vádolják ugyanezzel! Őt, ki minderről mindenki előtt tudott!
– Őt hát! És akkor most mi van? – tárta szét karját a barátom.
– Akkor most gyerünk belehalni! – kiáltottam teátrálisan, mire a sarokban néhány alvó denevér bontogatni kezdte a szárnyát.

*

Ám rövidesen egyértelművé vált, hogy e per lefolytatása merő illúzió. Sok-sok dráma tengernyi szereplővel, melyek közül ráadásul minden harmadik meg is hal. Vitánk közben egyre inkább világnézetivé duzzadt, s barátom meg én, valami furcsa mundérbecsülettől hajtva, körömszakadtáig védelmezni kényszerültünk nagyon is megkérdőjelezhető álláspontunkat, legalábbis ami Shakespeare-t és Tolsztojt illeti. Ennek így semmi értelme sem volt, hacsak az nem, hogy felidéztük magunkban azokat az eseményeket, amelyekről régóta, vagy éppen soha nem hallottunk. (Érdekes, hogy azon műveket, melyeket addig nem olvastuk, akkor, ott, azon a padláson mind ismertük, márpedig Shakespeare-t és Tolsztojt betéve tudni az nem más, mint otthon lenni az európai kultúrában. Vagyis, otthon lenni valahol.)

– Valóban azt gondolod, hogy ennek semmi értelme? – kérdezte a barátom.
– Azt gondolom, hogy vannak olyan utak, melyeken nem kell végigmenni.
– Miért? Mert túl messze visznek?
– Mert nem a mi utaink. Más irányba vezetnek.
– Pedig pont te akartad. Akkor el sem kellett volna indulnunk, baz’meg – mondta csendesen a barátom. Erre szemmel láthatóan felhergelődtem, ami csak olaj volt a tűzre.
– Mi van? Illetlen voltam, s felkapod a fejed? Nem illik a duma a képbe? Hát akkor mi illik? Az, hogy egy halott „európai” témára hülyére impovizáljuk magunkat? Ki a fenének kell ez? Talán azoknak, akik itt sincsenek, s akiknek titkon szeretnénk bemutatni, hogy mire vagyunk képesek? Hát ki nem szarja le, hogy mire vagyunk képesek! Hisz ezeken a nyomorult bábokon meg a patkányokon kívül senkit se látok! Kinek kell itt Shakespeare? Lassan már mi sem leszünk, mert mi sem kellünk, ha időben le nem állunk ezzel a faszveréssel! És akkor végre magunknak se csinálhatjuk, amit eddig másoknak se csináltunk, mert azt hittük, hogy eleve minden próbálkozás felesleges, hogy odalent mindenki impotens hülye, és mindenkinek büdös a szája a napi hazugságoktól, csak mi oszthatjuk az igét itt fenn, ebben a galambszaros tetőtérben! Mit vársz még tőlem? Azt, hogy adjak elő egy monológot neked meg a patkányoknak, meg ennek a két foszladéknak, akiket Shakespeare-nek meg Tolsztojnak nevezel?
– Bocsánat, de Tolsztojt te nevezted el!
– Mindegy! És most kit beszéltessek magam helyett? Macbethet? A lökött III. Richárdot? Vagy a dajkát abból a pohosodott szerelmi nyavalygásból? Sejpítsek a tizenhárom éves Júlia helyett? De karattyolhatok Pierre Bezuhov vagy Andrej herceg helyett is! Na, kit idézzek meg? Mégis a saját nagymamámat? Az legalább közel állt hozzám!

Láttam, ha most meghátrálok, megnyeri a csatát, s igaza lesz.

– Inkább Dulcineát.
– Dulcineát!? Azt a ribancot? Te valóban nem ismersz se istent, se embert! Sírva üvöltsem, hogy… mit tudom én…, hogy „bús szívekben lakozó, reménytelen szerelmek szomorú célpontja vagyok?”
– Igen, igen!
– Most baszogatsz, ugye? Na jó, idefigyelj! De jól figyelj!

S akkor rákezdte. Tudtam már, hogy hülyeséget csináltam, mert a barátom sohasem tudott a nők nyelvén, helyettük szólni meg maga lehetett a tökéletes önfeladás. S mindezt egy olyan Dulcinea nevében véghezvinni, aki elfajzottan Shakespeare-be szerelmes. De belement, én pedig elszoruló torokkal hallgattam.

– Bús szívekben lakozó, reménytelen szerelmek szomorú célpontja vagyok, mit nekem lant, szerenád! Semmim sincs, csupán a méla döbbenet, amikor férfiak hada küzd mindhiába kegyeimért… Mi végre kellek nekik, mi űzi őket hozzám, kérdem, ám minden válasz oly hiábavaló …mint irántam táplált végzetes vonzalmuk!

Halántékán lassan csorogni kezdett a veríték.

– Ez az! – mondtam.
– Kuss!! …Ha eleven szerelmi bánatként létezem, vajon kit boldogít e jelenlét, s miféle törést okoz majd bennem, ami a valót valómtól, személyemet szemérmemtől, támadhatatlanságomat vágyaimtól választja szét? Valaki mondjon hát ki engem, drámában vagy hősi versben, de úgy, hogy tüzes szavaitól lángra kapjon száradó ölem, s olyasmire vetemedjek, amire asszony még sosem! S szégyenében hallgasson rólam a világ!
– „Szégyenében hallgasson rólam a világ?” Zseniális! – kiáltottam.

Most merően Dulcineát nézte, ahogy ott ül, lábfejek nélkül.

– Volt már valaki, igen, egy Don Quijote nevezetű őrült spanyol, ki versekkel jött, szívét aranytálcán kínálva. Szegény – mintha tegnap történt volna – betoppant a lepusztult ivóba, s oly szóvirágos hódolattal illetett, hogy majd’ kiesett a pohár a kezemből. De aztán ő is inni kért, s megszűnt a varázs. Látnom kellett, azt hiszi, hogy a korcsmárosné, kit dülledt szemekkel méreget, csakúgy én vagyok, mint az ő Dulcineája! Már bánom, hogy nem közöltem vele nyomban, hogy ekkora baklövést meg nem bocsáthatok, még akkor sem, ha tudom, hibbant szegény. Pedig érzem, őt megszerethettem volna, szépen lassan, ahogy a halállal is kibékül az ember. De sajnos, ahogy ő, én sem létezem, lévén képtelen még az elmúlásra is. Egy túlcsorduló szív által megteremtett bolond hősszerelmes fantáziaszüleménye, ah, vagyis egy kétszeres létleképzés antropomorfizációja, aki én vagyok, még a legmerészebb képzelet számára is ábrándok ábrándja csupán! Mert ha már testi jelenében nincs az ember, mire fel lenni hát? S ekkor történt, egy ördögi pillanatban, hogy lidércfényként világosodott meg bennem a kérdés, mely sajnos rám nem vonatkozik: Lenni vagy nem lenni?
– Yes! – üvöltöttem fel, egy kicsit Shakespeare nevében is.
– Most is hallom, amint e négy semmitmondó szó üres tereket bezengve ad reményt azoknak, kik nem létezvén az otthonos semmivel, létezvén viszont az idegen valamivel kacérkodnak! E kérdés nyújt vigaszt tanácstalanságukban, híven sugallván az igenlő választ, ám láss csodát: mindkét esetre vonatkozólag!
Igen, hát persze, hogy lenni vagy nem lenni! – kiáltott akkorát, hogy a gerendáról visszalibbenő pokháló a szemébe szállt, mire fel könnyezni kezdett. – …de vajon ki lehet Ő – suttogta most már tele önbizalommal –, ki jólétben s megbecsülésben, önszántából, ily talányon tépelődik? Ki az, ki egyetlen cseppért önmagát feláldozni képes, hogy halálában tengerré váljon, akár a szenvedélyes vágy, mely most nyomába kényszerít?

A leereszkedett csendben, a barátom most a vörös hajú bábot figyelte.

– Szorít az idő, elindultam tehát megkeresni őt. S most itt vagyok, habár tudom, ez az utolsó alkalom, hogy ráleljek arra, aki a nem lenni homályában is szépnek lát engem, s mint jövendő szerelmes királyom, kárpótolhat szűzi odaadásomért!

Zsebre dugott kézzel, szótlanul bólintottam.

*

– Úgy látszik, túl korán fedeztem fel rejtett bájait, s most helyettük, előlem, ő maga rejtőzik el – állapította meg rezignáltan Don Quijote, végighallgatván Dulcinea monológját.
– Oly világba vágyik, amilyet adni csak én tudok – próbálta őt nyugtatni Shakespeare –, de lépjünk tovább…
– Elég volt, uraim! – szóltam rá kedélyesen a két meglepett hősre. – A sorszámozott Henrikek és a többiek pedig már végképp nem kellenek.
Kinn alkonyodni kezdett, mert a fénykúpok egyre homályosabbak lettek.
– Tessék? Na de kikérem magamnak! – háborgott volna még Don Quijote, ám akkor beálltam a már alig pislákoló fénysugárba, melyet addig neki tulajdonítottunk, s ő végképp elhallgatott.
– Találkozunk még! – figyelmeztetett Shakespeare, mire én gyengéden megfogtam, és hasra fordítva visszatettem a szakajtóba.

*

A barátom leült Dulcinea mellé, s a kéménynek támaszkodott.

– Itt megállunk – mondtam.

Sápadt volt és megtört, akár az a báb.

– Semmi értelme – lihegte.
– Annak, hogy továbbcsináljuk, vagy annak, hogy abbahagyjuk?
– Lenni vagy nem lenni? – mosolygott – Odalent várnak.
– Rendben… Akkor menjünk.
– És ki nyeri a pert? Shakespeare vagy Tolsztoj?
– Shakespeare.
– Nana. Egyszer azért még végigjátszuk.
– Végigjátszuk.

Aztán Tolsztojt is hasra fektettük Shakespeare mellé, s még járkáltunk egy kicsit az üres padláson körbe-körbe, magunk sem tudtuk, miért. A patkányok is kifáradhattak, mert alig neszeztek már.

Mire felnyitottuk a lejárati csapóajtót, teljes volt a csend.