Đuro Stanojević
Gördül a vágyakozás IV.

Avagy: az út vezetne bennünket?

Téves emlékképeink a forráshoz vezető úton szerteszét. A mágikus vagy mesés utazás a fű deres könnyeibe is fúlhat a filozófián túltevő tájban, egyszerű játék, amelyről megfeledkezünk mihelyt az agytisztító hatású kvázi mosópor következő kortyát lenyeltük. Ezért aztán lehetséges hasonmásainkból kikívánkozik a kérdés, milyen módon utazhatunk mi ezen az ostoba válaszaink megmérgezte bolygón. A mágikus utazás a zen az emberkéz csonkította folyó poszthumusz maradványainak labirintusában, a part mell, vagyis mellbimbó, amelyet gyermekként szoptunk, majd úgy kiköptük, mintha koszos, fertőző örömlányé volna. A létező mágiát megölte képtelenségünk a Paradicsomból való kiűzetés óta kísértő kép jelentésének értelmezésére. A vízből, amelyet tönkretettünk, valaha bor készült. Mit iszunk holnap? Újabb reklámokat? Ismétlem, egyetlen ember sem sziget a Tiszán, a felfújható guminő a reklám része. A bor nem hirdetés, s még kevésbé az az ereinkben csörgedező folyó. Mágia lesz hamarosan a rákoktól és kagylóktól, a gilisztáktól és az álom agyagkompozícióitól mentes puszta part megugatása is. Kharma, mantra, a műanyag Budha hatszázhetedik másolata sem vezet arra az útra, amelyet vérünk, vizünk, borunk ismer. Ha másodszor is megszületünk, én ezt tiszavirág-alakot öltve most teszem.

De ki t örődik most egyáltalán a folyóval?