Sava Babić
Pannónia hideg VI.
Nem vette észre, hogyan került a mellékútra. Feltehetően elgondolkodva haladhatott, amikor elvált a véletlen ismerősöktől. Újból a lányára gondolt, meg fogja-e őt érteni, ha felnő, beszélgetőtársra lel-e majd benne. Hát persze hogy nem, az ember szinte mindig teljesen egyedül éli le az életét. A felbukkanó szerelem csak pillanatnyi illúziója annak, hogy nem vagyunk egyedül. Vajon megértette ő az apját, beszélgetett vele? Csak amikor már nem élt, akkor jutott eszébe gyakran, mit is kellett volna tőle kérdezni, és miről is kellett volna beszélgetni vele. Miért nem tudjuk mások tapasztalatait összegyűjteni és sajátunkként magunkba szívni?
Arra eszmélt föl, hogy aszfalton lépked, de ez nem főút volt többé, ezután már nem előzte meg egy autó sem. Az út ereszkedett, valószínűleg a mocsár irányában. Nemrégiben még sütött a nap, igaz, erős, hideg szél fújt, most pedig hirtelen besötétedett. Akkor jutott eszébe, hogy épp ez az első téli nap, amikor legrövidebb a nappal. Mégis továbbment, habár félt, hogy a mocsárnál jut ki. Nemsokára vasúti síneken taposott, és a talpfák nyomát követve haladt tovább. Majdcsak visszavezetik valamerre. Mégis bizonytalan volt – mivel a sötétben a sínek között bozótosba botlott –, egyáltalán, vasútvonal ez? A talpfák azonban folytatódtak. Hamarosan fent a távolban fényleni kezdtek az első csillagok. Mellettük pedig ugyanabban a magasságban valamiféle lámpás, végre, emberek a hegyen! Közelebb érve látta, hogy mégiscsak van egy felfelé vezető ösvény, később még lépcsők is. Ugyanoda került vissza, ahol az előbb az emberekkel a láthatatlan tóról beszélgetett.
Fázott, és gondolkodás nélkül belépett a helyiségbe, ahol ugyanazokat az embereket találta. Leült a kemence mellé, valaki egy fityók pálinkával kínálta. A tévé bekapcsolva, az Arsenal–Liverpool meccs ment épp, de senki sem figyelt oda. Mindannyian a számítógépbe voltak temetkezve, vagy beszélgettek, hol szerbül, hol magyarul. Látta azt is, hogy valamiféle petíciót szövegeznek, a Csecstó életre keltéséért és a kerékpárút kiépítéséért. Senki sem kérte az aláírását, habár örömmel aláírt volna ő is: lehet, ez vezetne ahhoz, hogy meglássa végre a láthatatlan tavat.
Senkit nem zavart, de már indulnia kellett. Az, aki a fityók pálinkával kínálta, nem akarta, hogy fizessen. Felállt, majd visszafordult, hogy elköszönjön, de mindenki el volt foglalva. Egyedül egyikük, egy kis kecskeszakállas intett neki.
Hova? Hát hazafelé. A ravaszság szokás szerint eredménnyel járt. Bármikor, ha valami gondja volt, vagy valami megoldhatatlannak tűnő probléma előtt találta magát, segített a séta. Végre folytatta útját, lenyugodva, könnyedén, hiszen várják, a lánya és az asszony is. Talán mesél nekik egyet s mást a mai tapasztalatáról.
Ibolya tehát egyedüli nő volt…