Radivoj Šajtinac
Pannónia hideg VII.
…mesél nekik egyet s mást a mai tapasztalatáról.
Ibolya tehát egyedüli nő volt ezen a vidéken. Magától értetődően a férfiak egyike, akit megpróbál föltámogatni, lehetne az apja, a másik pedig a fivére vagy a férje. Ez a női, vezető jegy mindent szeretettel teljesített, ahol a nő, ott a szeretet, még itt is, ahol megkeményedett, agyagos dombok közepette fennsík magasodik, ahol ugyanolyan életjel-jelentőségű a szájból kicsurranó borcsepp, és a fagyban meg a történelem és a település maradékán áthangzó, piheként lebegő suttogás. Ez a földi, őserő-szeretet, egyidejű föld és ég alatti kiindulópontként a reggelt a naptól mint álmot az élettől elválasztó pillanatban, ezt a leányt és hitvest, Ibolyát illeti meg, aki összeszedi a túlélőket, és visszajuttatja a vidék múltját a tektonikus és egyéb rengések elé, a szerelem és a bor után, a régi helyére. Ezen a vidéken összeszedik a szőlőfürtöket és az apákat, a termést és a fivéreket, a kévét és a harcosokat, de az események akkor haladtak jó irányban, ha nő volt a közelben. Így lesz ez most is, ha föltápászkodik kettejük közül valamelyik, az öregebbik, a szebbik és a fáradtabb, minden valószínűség szerint az apa, Ibolya hallani fogja a suttogást:
– O-r-r-r-o-o-o-m.
Valóban, mintha valami vagy minden leomlana, szétszóródna, eltűnne, még a valahonnét elinduló vonat is fennakad az ecetfa árnyékában mint hóbuckában, fentről pedig, a feje és az apa feje fölött naplámpásként ragyog a magasra emelt borospohár.