egyik karóján bádog kannafedél.
Inog, ha a szél erősebben fúj. Így
kellene hallgatnom az atya szavait.
Meséli, a közeli tanyában lakó család
mennyire kétségbeesett; hogy jön
a vihar, szegény gyerek meg sehol.
A padláson se találták, már
szólongatták is, pedig máskor nem
szokták, nem érdemes, úgyse tud
válaszolni, hiszen süketnéma a lelkem.
Itt, ahol állunk, mégis megtalálták.
Ezért építették ide ezt a kápolnát,
hátralévő idejükben mindvégig
erre kuporgatva, megmutatva nekünk
is, milyen az igazi, állhatatos hit, és,
főleg, a mértéktartó élet. Hát akkor,
gondolom, ég veled, üdvösség. Mert
én itt nem tudok mást, mint ismeretlenül
is sajnálni a szülőket azért a másfél
óráért. Erről pedig épp most mondatott
ki, azon a hangon, amely, lehet, tényleg
csak engem irtóztat, és itt mindenki
mást eltölt, hogy mit sem ér.
