Fekete J. József
„…múltvándorlása ez az azonosítatlan időnek…”

Sinkovits Péter: Vergilius a csatornákban. Kisregény. zEtna, Zenta, 2009, 114 o.

Sinkovits Péter kisregénye, a Vergilius a csatornákban egyszerre mozgat valóságreferenciákat, nosztalgikus emléktömböket, erudíciós kultúrtartalmakat és helytől meg időtől elvonatkoztatható eseményeket. Olvasása kezdetén még nagyon úgy tűnik, hogy a mű csak a Vajdaság közelmúltba nyúló történetének ismerője számára lesz dekódolható, csak az ilyen ismeretekkel rendelkező olvasó látja meg a történések mögött a tartományi székvárost és ismer rá 1988. október ötödikére-hatodikára, a joghurtforradalom kezdetére. Hamarosan viszont kiderül, hogy az elbeszélő azért nem élt a történetíráshoz közelebb álló közvetlen megnevezésekkel, mint ahogy például Balázs Attila tette ugyanezen esemény kapcsán a Kinek Észak, kinek Dél című regényében, mert a csatornákba levonuló hősei a konkrét egzisztenciális fenyegetettségük, a tömeg erkölcsi nullpontra sodortatása nyomán, mentális önvédelemből cselekedve általánosabb, ennél fogva közérthetőbb kérdésekkel, életproblémákkal szembesülnek.

A kisregény néhány szereplője az elbeszélés középpontjába helyezett Tamással vélhetően a közvetlen fenyegetettség elől költözik a csatornákba, a föld, a való világ alá, de ennek a fenyegetettségnek nincsen konkrét nyoma új életvitelükben, ami ugyanannyira tekinthető befelé fordulásnak, mint rejtőzködő elvonulásnak, de mindenképpen mentálhigiénés elmagányosodásnak. A csatornákban szinte eseménytelenül múlatják idejüket, miközben Tamás az emlékezet és a nosztalgia útvesztőiben bolyongva rég elfelejtett történésekre, kapcsolatokra, érzésekre, olvasmányélményekre lel, és azok egy részét igyekszik megosztani a társaságában lévő nővel. Közben főznek is, esznek is, isznak is, szeretkeznek is, divatlapokat forgatnak, figyelik a külvilág általuk belátható szeletét. Mintha a való világban élnének, de a magukból kitermelt, maguk köré emelt szimulákrum mindig árnyalatnyira valószerűtlen. Minden egyszerre nagyon reális, ugyanakkor egészében mégis valószínűtlen, inkább álomszerű, az elbeszélés képisége párhuzamosan burjánzik a szürrealizmus és a hyperrealizmus eszköztárából, a valós tapasztalatok egybemosva jelennek meg a látomásszerű élményekkel és irreális érzéki benyomásokkal. Ehhez a líraian lelassított tapasztalati világhoz egy amorf történési időt rendelt az elbeszélő. Előbb még jelzi a különböző idősíkok közti kapcsolódásokat, később már jelzés nélkül csúsznak egymásba az időszeletek és időmonolitok, az emlékezés terepét féregjáratok kuszálják össze, és ezek nyomán egy-egy tapasztalat, inger vagy érzés a temporalitás kötöttsége nélkül kerül a tépelődő elme fókuszába: „…múltvándorlása ez az azonosítatlan időnek, amely most nem mérendő és mércéül sem szolgál.”

Sinkovits Péter írásművészete a valóssá vált álmokkal szemben egy olyan elbeszélés lehetősége felé törekszik, ahol a valóság válik álommá, ahol minden lelassul, minden részlet fotórealisztikusan élessé válik, az élmények az agyműködés számunkra értelmezhetetlenül kusza idejében úgy viszonyulnak egymáshoz, mint akváriumban a halak, miközben valaki véletlenszerű ritmusban fölkapcsolja és leojtja a világítást: előzmény nélkül bukkannak föl, és következmény nélkül buknak homályba.

A Vergilius a csatornákban kisregény kiválóan példázza, hogy az elbeszélő művészetnek nem kell kötelezően történetelvűnek lennie, a mű artisztikus világát az elbeszélő nyelv hozza létre, és a szöveg léte tekintetében ez a világ a fontosabb, meghatározóbb.

Ez viszont nem jelenti azt, hogy Sinkovits Péter kisregényének ne volna összefogható történeti szála: még egy bankrablás is előfordul benne, azzal, hogy a mű szempontjából a bankrablás jelentéktelen, sokkal fontosabb ami megelőzi és követi, mert ennek a történeti szálnak viszont megvan a maga folytonossága, miként a csatornákba húzódottak életének is: a szereplők lassan összepakolnak és visszatérnek a felszínre. Talán magukra találtak, talán belefáradtak az identitáskeresésbe, önmaguk számonkérésébe, elgyengült bennük a nosztalgia és az emlékezés felhajtó ereje, ám az is meglehet, hogy beléptek a sámánok idézte világharmónia csarnokába.

Miként Vergilius eposzában nem a valóságot írta meg, Sinkovits Péter is a történések valóságközeli változatát beszélte el kisregényében, mély átéléssel és átérzéssel, kristálytiszta elbeszélő nyelvezettel. Művét bátran nevezhetjük intellektuális én-regénynek, amiben egymás mellett szerepel kételkedés és töprengés, ismeret és érzelem, tapasztalat és képzelet, kulturális megelőzöttség és egyedi műforma: irányadó pontjává lehet a Vajdaságban születő magyar irodalomnak.