Szabó Palócz Attila
Bölcs titánok megtisztulása

Verebes György festőművész Alvó titánok című reprezentatív albumában kiválóan összegzi munkásságának elmúlt nyolc esztendejét

A titánok – Verebes György festményeinek titánjai –, mi magunk vagyunk, emberek. Hatalmas, hozzánk nem illő, képességeinktől idegen, lényünkkel feleselő, pszichoanalízisünkkel összeegyeztethetetlen méretben, kimerevítve, a legkülönfélébb filmes plánokban – a nagy- és kistotáltól a premier plánon át, mondjuk, a szűkszekondig. Az antik mitológia titánjai – a hat fivér és a hat nővér, avagy utóbbiak a titaniszok – a természet elemi erőit testesítették meg, s azok közül is elsősorban azokat, amelyek olykor katasztrófával fenyegették a halandókat, amelyekkel nehéz volt szembesülni, még nehezebb szembeszállni. Amelyekkel nem lehetett feleselni. Amelyek nem tűrtek ellentmondást.

Verebes György titánjai azonban nagyon is emberiek, ismerjük őket, napi rendszerességgel itt járnak, itt élnek közöttünk. Az antik kor embere a titánok alakjában személyesítette meg azokat a természeti erőket, amelyeknek ki volt szolgáltatva, és amelyeket a maga korában még nem tudott sem legyőzni, sem megszelídítve a saját szolgálatába állítani. De milyenek lehettek vajon a szolgálatba állított titánok? Akár az elmondottak ellenpontjának is tekinthetjük, hogy Verebes titánjai magányosak, de nem elesettek, megfáradtság árad belőlük, de megtörtség nem. Titáni elemi erejük pedig a kimerevítettségben megtorpant vonásaikban oly félreérthetetlenül reflektálódik, mintha az ellenszegülés lehetősége soha nem is létezett volna – a hipnózistól a megtisztuláson át az öregkorig. Mégis képlékenyek, mindvégig ott hordoznak a ráncaikban tükröződő történeteikben egyfajta esetlegességet, a feltételezést, hogy akár másként is történhetett volna minden. És talán az sem teljesen mindegy, hogy a kép melyik oldalán állva, milyen irányból és szemszögből nézünk csukott szemükbe a galériában: más és más ösztönöket fedhet fel előttünk egy jó, vagy még jobb megvilágítás, más és más életérzéseket rejthet el egy rávetülő árny. Majd megint más és más szemléletet villantanak fel vonásaik a pislákoló lámpafényben, s ennek kiváló példája lehet az albumban a Mudra – A szentély című festmény.

A Szolnoki Művészeti Egyesület, valamint a zentai zEtna könyvkiadó és webmagazin (www.zetna.org) közös gondozásában jelent meg Verebes György, a délvidéki születésű, Szolnokon élő festőművész minőségi kivitelű, lenyűgöző albuma. A kötetben a szerző a 2002 és 2009 között keletkezett műveinek legjavát válogatta össze, elsősorban a Magyarországon és szülőföldjén, Vajdaságban is több kiállításon bemutatott címadó ciklusának darabjait, de helyet kaptak a gyűjteményben a jelzett alkotói fázisában készült könyvillusztrációk, tollrajzok, monotípiák, vegyes technikával készült egyéb művei is. Az album képi világát mintegy keretbe foglalja a kötet szöveges anyaga, amelyben Antall István, Jenei Gyula, Léphaft Pál, Tolnai Ottó és a festő testvérbátyja, a zeneszerzőként és költőként egyaránt ismert Verebes Ernő mintegy cselekményt kreál az album képeihez, egy lehetséges forgatókönyvként fűz fel egy alapos és átgondolt történet az album gerincét képező festői látványvilágra. Hol az alkotó életútját és családi hátterét felvillantva, hol továbbelmélkedve a képek gondolatiságán, kellőképp csapongóan, s mégis mindvégig diszkréten és elegánsan visszafogottan. A festmények egy-egy alvó titánja révül fel álmából a szövegek szerzőinek hangján, alkalmasint felbolyduló természeti erőként, másszor pedig halk, kellemes duruzsolásként.

„A festészeti kihívást elsősorban az jelenti, hogy a térszerűség érzete egyszerre keltsen valóságos és illuzórikus hatást” – állítja Verebes György. A filmművészetben a plánok nagysága a képkivágás méreteit jelöli. Ennek elméletét arra alapozzák a szakemberek, hogy az élet minden területén viszonyítanunk kell valamit valamihez annak érdekében, hogy értelmezni tudjuk, és véleményt alkothassunk róla. Ezt pedig mindenkor a meglévő – úgymond magunkkal hozott – értékrendünkhöz igazítjuk. A filmművészet technikai alapjainál éppen ennek az értékrendnek a helyét veszi át az emberi test, az ember alakja, mint mértékegység, avagy mérce. Mindössze az épp aktuális viszonyítási alap kérdése tehát, hogy mint látunk nagynak, behemótnak, és mit töpörödöttnek a plánokba kódolva. Verebes György festményein pedig a nagyítástól torzult emberi arcokon – ami immár csak a mi viszonyrendszerünkben értelmezhető –, a kicserepesedett bőrű, idős paraszti munkáskezeken, a tenyerekben egy nagyon markáns, határozottan körvonalazható értékrend jelenik meg, amelyiknek középpontjában ugyanaz a titán, a képeken ábrázolt ember áll. A gondolkodó ember.

Az antik mitológia titánjai nem bölcsek, jószerivel inkább csak tohonyák és buták. Részben ez okozza a bukásukat, a vereségüket is az olümposziakkal szemben, mert hiába tanácsolja nekik Prométheusz, hogy folyamodjanak cselhez, nagyjából el sem jutnak odáig, hogy mérlegeljék a szavait. Ez a nyíltan és őszintén felvállalt – végre meg is valósított – csel Verebes György festményeinek titánjainál a csend ereje. A csendnek ezzel a – cselként bevetett – erejével talán még az olümposziakat is legyőzhették volna a tízéves háborúban, és nem taszíttatnak ebek harmincadjára, a Tartarosz mélyére.

Verebes György titánjai, szokatlan módon, bölcs titánok. Nem az antik mitológia nyers erővel élő, a józan észre, a mértéktartásra, a rendre fittyet hányó, következésképpen a saját vesztükbe rohanó behemótjai. És lehet, hogy soha nem is voltak azok, csak – mert, hogy a történelmet mindig a győztesek írják – az olümposziak tűntették fel őket később ilyen kedvezőtlen színben.

„Verebes György képeit szemlélve mindenekelőtt az előzetes, sejtésesen ismeretlen nemlét állapotáról kellene szólnunk, arról a kavargó ködfergetegről, mely mégis történet-nélküliségében mozdulatlan – s amely ugyanakkor híján van iránynak, tervnek egyaránt. Ám ekkor megjelenik egy halvány fénycsóva, amely a tett hírnökeként előkészíti a gondolatot. Ez valójában azért lényeges, mert a mérhetetlen világmindenségben az ember mindössze egy fontos jeggyel, egyetlen fontos tulajdonsággal ruházódott fel, ez pedig a tett, még pontosabban: a teremtés képessége. Emellett minden más csak elhanyagolható részlet” – jegyezte fel Verebes György méltatója, Sinkovits Péter vajdasági magyar költő, a délvidéki magyarság egyetlen napilapja, a Magyar Szó volt főszerkesztője. Az általa említett ködferegeteg akár a Tartaroszt is jelölheti, amiből még csak most kezd felsejleni a tett, amelyik a titánokat is felébresztheti végre tetszhalott, alvó állapotukból. A teremtés képessége pedig – mint a pusztítás ikertestvére – az antik istenségeknek eleve megadatott, elidegeníthetetlen tulajdonsága volt.

Verebes György titánjai a bölcsességükből merítik – egyszerre teremtő és pusztító – nyers erejüket. Ettől eredendően meggyőzőek, ettől hitelesek. Akármilyen plánból és akármilyen megvilágításban szemléljük is őket, akár a galéria falain, akár a kötet lapjain. Ezek a titánok alkalmasint győzedelmeskedni tudnának az olümposziak felett, és ezzel megváltoztatnák a világtörténelmet. Vagy legalábbis a mítoszokat biztosan. De, akárhogy vesszük is, a mítoszoknak mindig szükségük van egy kis vérpezsdítésre, némi újraértelmezésre, méltó leporolásra ahhoz, hogy megőrizhessék öröknek vélt érvényüket.

Ezek a titánok most a Tartaroszból térnek vissza, hogy megkeressék méltó helyüket a világban. Mert ezek a titánok mind mi vagyunk, emberek. Nem kell hát csodálkoznunk azon, hogy olykor mennyire elesettek tudnak lenni. Csak embereik, és valamilyen szinten éppen ez a lényegük.