N. Czirok Ferenc: A másik lélek II.
Második találkozás
A rozsdás sínek között sétált. Vonat évtizedek óta nem járt a tájon. A falusi vasútállomás várótermének kétszárnyas ajtaját a huzat csapkodta. A tanár, amikor az ajtó irányába ért, megállt és hosszan bámulta a végtelenben elveszni látszó síneket. Szigorú párhuzamos vonal. Behatárolt terület, amelynek „falai” között az emberi szabadságról alkotott politikai dogma a jövőbe fut. Filozofikus gondolat, amellyel valójában semmit sem tudok kezdeni – mondta magának Gyökér Titusz, a matematika szerelmese és tanára, aki erős belső kényszer hatására látogatott el az elhagyott és az idő mindent megrágó-őrlő állkapcsára bízott falusi vasútállomásra.
Egyetlen alkalommal, még gyerekkorában járt ezen az állomáson. Hétéves lehetett, amikor a kedves öreg néni – akit nagymamának szólított – kezéből leszállás közben, véletlenül kirúgta a lakodalmas tortát. A lakodalmas ház száz méterre lehetett a vasúti átjáróhoz. (Akkor még rendszeresen közlekedtek a vonatok.) Ebből a gyerekkori élményből még arra emlékezett, hogy rengeteg gyerek volt a lakodalomban, akikkel akkor egész délután a vasúti töltés oldalán játszott. A lakodalmas ház udvarában felállított sátorból, állandóan ismétlődve, a sínekig hallatszott a dal: „Zime zum, zime zum, sütik már a rántott békát! Puskás Gábor későn futott, neki csak a farka jutott, zime zum zime zum.”
– Mielőtt lemásztál a vonat lépcsőjén, ki kellet volna számítanod a mozgásod gyorsaságát, öregségemhez viszonyítva – mondta a nagymama –, miközben a sóderral töltött két sínpár közötti útról, egyetlen gyors mozdulattal felemelte és az üveg tortatartóra visszahelyezte a félig szétlapult tortát. A nagymama ésszerűnek tűnő, kedves dorgálása indíthatta útjára azt a kisfiút, aki akkor még nem is sejthette, hogy két lelke van, és egykor a matematika elismert tanára lesz – gondolta magában Titusz, ám azonnal felismerte gondolatmenetét, és most úgy érezte, végrendeletét írja. Az erős empirikus gondolat a végrendeletről enyhén nyugtalanná tette. Esze ágában sem volt a halálra gondolni. Arról, hogy ha eljön az idő, majd félelem nélkül veszi a lapot, már régebben megállapodott tudatával, hiszen a halál eljövetele is csak egy egyszerű számítás végeredménye. Egyelőre pedig még túl korai lenne ilyen matematikai művelettel foglalkoznia. Hirtelen sarkon fordult, és elképesztő gyorsasággal az elhanyagolt állomás várótermébe futott. Orra csorgott, könnye patakzott a terem ammóniákszagú-kocsonyaszerű levegőjétől. Néhány perc pislogás és hunyorgás után csodálatosan tisztán látott. Szürke öltönyben, kék színű arccal az ősz hajú férfi állt előtte. „Mondtam, találkozunk nemsokára!” A tanár lélekből fakadó nevetése visszhangzott a valamikori váróteremben.
– A madár… szárnyai – szólt nevetéstől fuldokolva a tanár – egyre kisebbek… és kékek a madár szárnyai!
– Nevess csak! Mi nem vagyunk sértődékenyek, repülni pedig szárnyak nélkül is tudok – a kékbőrű, ősz hajú férfi ekkor hirtelen felszökkent, és kezeit széttárva lebegett a tanár feje felett a vizelettől bűzlő teremben.
– Illúzió, szemfényvesztés! – kiáltotta Gyökér Titusz.
– Lehetséges – mondta a kék ember, és lassan talpra ereszkedett. – Az orrfacsaró bűz viszont nem illúzió.
A tanár fuldokolni kezdett az ammóniákos teremben. Ismét csorgott a könnye és az orra. Ki innen mielőbb, gondolta, de moccanni sem tudott. Mintha betonba lenne öntve. Képtelen felemelni a lábát. Mélyen köhögött.
– Biztos van… megoldás… ébredj fel! – parancsolta Titusz önmagának.
– Nem álmodsz, ébren vagy. Figyelj!
A váróterem levegője hirtelen kitisztult. A tanár mélyen lélegzett, többször hosszan szívott a friss levegőből, ám lábai továbbra sem engedelmeskedtek akaratának. A kékbőrű ember szorosan a tanár elé állt, mélyen a szemébe nézett, és így szólt:
– Természetesen, létezik megoldás, de nem egy matematikus számára! Így legalább nyugodtan tárgyalhatunk. Amint láthatod, nem vagyok túl kegyetlen. Én szeretem szép, okos szavakkal megnyerni a lelkeket. Folytassuk talán a diáklánnyal. Erkölcstelen cselekedet volt, mégis megúsztad.
– Ez az erkölcstelen jelző nagyon sántít – mondta a tanár. – Ön is tudhatja, nem vagyok nős. A lány nem az én diákom volt, és nem abba az iskolába járt, ahol én tanítok. Nagyon tiszta szerelem volt. Ezt ő is elmondta. Nem állt fenn semminemű haszonlesés sem. Egyébként az ön vádja azért is sántít, mert elhallgatja a teremtői törvényeket, amelyekről önnek kitűnő ismeretei vannak! Az ön cselekedete aljas, és haszonlesésre épül. Gyerekkoromban azért mentett meg, hogy ha majd eljön az idő, eljöhessen a másik lelkemért!
A kék ember mosolygott.
– Na de, tanár úr, az idő nem jött el, az idő nem volt, az idő van. Körkörös, majdnem spirális folyamat. Ám azt sem mondhatjuk, hogy ismétlődik. Nem is kopírozza önmagát, mint a DNS. Ugye, most azt akarta mondani? Az idő titkát nem lehet megfejteni úgy, mint az életét. Az idő önmagába tér vissza, úgyhogy ki sem mozdul lényegéből. Felfoghatatlan, igaz?”
– Egyelőre – mondta a tanár.
– Túl optimista vagy!
– Mindenre van megoldás!
– Természetesen. Arra is, hogy elmozdulj onnan, ahol földbe gyökerezett a lábad, hiszen a mindenséghez viszonyítva… Miért is dumálok ennyit, hiszen te már nagyvonalakban ismered a lényegem, és tudod, hogy én sem tudok mindent, csakhogy te sokkal kevesebbet tudsz!
Most Gyökér Titusznak egy erős belső hang (talán a másik lelke) azt súgta, hogy véletlenül se használja a matematikai logikát. Hosszú ideig a kék ember homlokát figyelte, mintha nézésével lyukat szeretne fúrni a férfi koponyáján, majd így szólt.
– Azt gondolom, rájöttem a megoldásra. Ki kell mondanom a nevét, és megszűnik a varázslat.
– Elképesztő a butaságod, tanár úr! Ha egy költő állítaná azt, amit te, talán még lenne benne némi logika.
– Kezdetben volt az ige. Így van? – kérdezte a tanár.
– Lássuk, hová akarsz kilyukadni!
– A megoldás a hitben van!
– Érdekes. Te nem hiszel a kabalaszámokban sem, és hiába van két lelked is, költő sem vagy!
– És ha kimondom az igét?
– Tökéletlenebb vagy nálamnál.
– Próbáljuk meg!
– Próbáld csak! Nem egy népmese hőse vagy te, hallod-e!
– Sátán! Távozz tőlem, sátán!
A kékbőrű, ősz hajú ember hosszan kacagott.
– Láthatod, a megoldás az, ha adod a lelked!
– Nem adom, de fel sem adom! Mefisztó!
Az ősz hajú ember újra kacagott.
– Ördög! – kiáltotta a tanár.
– Felőlem büdös ördögnek is nevezhetsz. Nincs megoldás.
– Van, csak hadd gondolkodjam!
– Tudod, hogy olvasom a gondolataid. Tessék, mondd ki! Mondd ki azt a szót, hogy Lucifer! Nincs hatása, nincs megoldás.
– Belzebub – szólt hirtelen a tanár. – Belzebub összezúz! Ez az, láttam, hogy megremegett!
– Tanár úr, az csak a huzattól volt. Még mindég itt vagyok. Szerintem kössük meg a szerződést, és szabad vagy!
– Ha aláírom, soha többé nem fogom önt látni?
– Arról biztosítlak.
– Akkor Zimezum – kiáltotta a tanár – Zime Zum!
A hirtelen kerekedett forgószél Gyökér Tituszt a rozsdás sínek közé sodorta. Lassan feltápászkodott, leporolta ruháját, bal kezével megmasszírozta jobb vállát, amelyhez az ajtó egyik szárnya csapódott, amikor a forgószél kirepítette a teremből. Igazított zakóján és könnyű léptekkel elindult a faluba vezető úton.
(Folyt. köv.)