N. Czirok Ferenc: A másik lélek III.
Ötödik találkozás

„Minél kevesebb bizonyítékod van
a természetfelettire, annál jobban
hiszel benne.”
Mirko Kovač

A városi temetőben járt. Azon az őszön korán beálltak a reggeli fagyok. A naptárak 2029-et jegyeztek. Hazafelé jövet benézett Ágnes asszonyhoz, aki egy lakótömb legfelső emeletén lakott. Ágnes asszony, egykori biológia szakos kolléganője hetvenkét éves volt, és immár húsz éve özvegy. Az asszony ritkán hagyta el lakását. „Messze van az anyaföld háta – mondta tréfálkozva Ágnes –, innen a tizedikről főleg, ha nem működik a lift! Mit tehetek, ezt a lakást is a gyerekeimnek köszönhetem!”

Gyökér Titusz havi két-három alkalommal „ugrott fel” volt kolléganőjéhez, ha éppen arra vitte az útja. Amikor úgy történt, kicsit beszélgettek, teáztak vagy kávéztak, megemlékeztek diákjaikról, azokról, akiknek a nevére még emlékeztek, vagy éppen valamelyik napilapból, illetve elektromos újságból „ismerték fel” őket, a gyászjelentések alapján.

– Te Ágnes – szólt a matematika egykori tanára – egyre több rajtad a fekete színű ruha!

Ekkor Ágnes asszony hosszú történetbe kezdett. Gyökér Titusz a „Tudod, az úgy kezdődött…” bevezető félmondat után már egyáltalán nem hallotta kolléganője szavait. A nagymama járt az eszében. Őt látta biológiai és lelki szemeivel egyaránt.

Nagymama mindig feketében járt. Amióta tanárunokája csak az „eszét tudja”. Amióta gyerekkori emlékeiben (amelyek egyre sűrűbben törnek be agyába és lelkébe) a nagymama valahogy mindenhol ott van. Templomba tetőtől talpig feketében járt. Cipője is fekete színű volt, amely széles orrával inkább férfibakancsra hasonlított. A kötött, téli harisnyanadrág is csak hétköznapokon lehetett szürke. Ünnepeken kizárólag fekete. Azután nagymama pulóvere. Sötétkék színűt is csak jelentős családi ünnep alkalmával öltött magára. A nagymama kékfestős köténye már egy kis hangulatváltást vitt a mindennapi életbe, mert abban, valamelyest a fehér szín is dominált. Ebben a pöttyös kötényben még a szomszédba is átszaladt tejért vagy túróért. A péknél vagy az élelmiszerboltban vétek lett volna ilyen kötényben megjelenni.

Gyökér Tituszt a fekete szín mindig is a halálra emlékeztette, habár régtől tudja, vannak nemzetek, akik kultúrájában a fehér szín a gyász jelképe, és örülnek is, ha valaki meghal közülük, hiszen annak lelke, lényege megszabadul a földi élet terhétől, a hús-vér, kilogrammokban mért test lehúzó súlyától, börtönétől.

– Nem figyelsz rám, Titusz – emelte fel hangját Ágnes asszony. – Azt mondtam, a vérrel írt üzenet a falon szanszkrit nyelven jelent meg! Lehet, hogy Jézus valóban járt Indiában, sőt a Dalai Láma földjén is! Krisztus életének majdnem húsz évéről semmit sem tudunk!

– „…s lesznek kérdések, melyekre sohasem kaptok választ!”: idézet a Bibliából – mondta Gyökér Titusz, a költő –, de most bocsáss meg nekem, Ágnes, ma még rendbe kell szednem lakásom környékét!

A matematika egykori tanára szinte futva távozott gimnáziumi kolléganője lakásából.

Amint hazaért, előszedte az udvar és az utca tisztításához szükséges gépet és szerszámokat. Garázslakása utcai környékét tisztogatta, amikor a postakocsi számítógépes irányítója kürtjelzett, majd két perc elteltével egy alumínium kéz kinyújtotta a távirat-dobozocskát. Mintha nem is neki jeleztek volna, bizonytalan léptekkel, szinte csoszogva indult a postakocsi felé. A dobozocskáról könnyen leolvashatta saját nevét és címét. „Ezek szerint nekem szól” – motyogta magában. Kis ideig kezében forgatta a henger alakú dobozkát, majd a sárga alapszínű részen a kis piros nyíl és két szó, open here regisztrálása után megnyomta a zöld színű gombocskát. A dobozka hosszúkás ekránja működésbe lépett.

Gyökér Titusz a következő szöveget olvashatta:

„Fájdalomtól megtört szívvel értesítelek, kedves Titusz, hogy nővérem, az általad is szeretett Viktória tegnap éjjel elhalálozott! Temetése holnap délután lesz a református temetőben! Sára.”

Gyökér Titusz kapkodva szedte össze a szerszámokat, s csak úgy „bevágta” kicsiny udvara egyik sarkába. Azután megborotválkozott, megfürdött, csomagolt, felöltözött majd vonatra szállt.

Sára a vasútállomáson várta.

– Hogy…hogy? Honnan…? – dadogott Titusz.

– Tudtam, megéreztem – mondta Sára.

Gyökér Titusz mosolygott és csak állt mozdulatlan, mint egykoron az elhanyagolt falusi vasútállomás várótermében.

– Meg sem ölelsz, meg sem csókolsz? – kérdezte Sára.

– Bocsáss meg! – szólt Titusz – Valahogy nem tudom elhinni, hogy ismét itt vagyok, s azt sem, hogy te alig változtál tizenhét éves korod óta!

– Légy szíves – mondta Sára nagyon kedvesen –, azért van egy kis hasam, a fenekem is megnőtt kissé, és a melleim sem olyan feszesek már!

– Azért még mindig szeretlek!

– Tudom – mondta Sára – mi is nagyon szerettünk. Viktória, én és az öcsénk is!

– És most? – kérdezte Titusz.

– Most nagyon jó, hogy itt vagy – mondta a negyvenöt éves, szexipilis nő.

– És a férjed?

– A férjem is azt akarta, hogy te legyél a sógora, de sajnos, vele már nem találkozhatsz! Viktória egy év múltán megbánta, hogy szakított veled, de akkor már szerinte lehetetlen volt „visszacsinálni” mindent.

„Uram – szólt a kalauz, és megrázta a tanár vállát. Arra kért, hogy ébresszem fel, amikor megérkezik! Igyekezzen, kérem, mert a szerelvény csak néhány percet időzik!”

Gyökér Titusz leszállt a vonatról. Sára tetőtől talpig fekete öltözékben, egy ismeretlen férfi társaságában várta az állomáson. Amikor a tanár felismerte és elmosolyodott, a nő a „nyakába ugrott”, ölelte, csókolta, simogatta frissen borotvált arcát, majd így szólt:

– Őt ismered? Emlékszel rá? Ő Áron, az öcsénk, a másik anyukától!

A két férfi kezet fogott, majd átölelték egymást.

– Fogadd őszinte részvétem – szólt a tanár.

– Te is – mondta Áron –, hisz még mindig a családhoz tartozol!

– Induljunk! – szólt Sára –, Viktória vár!

– Vár! – illetődött meg a tanár.

– Látni fogod az arcáról! – mondta a nő.

Viktória arcán mozdulatlan mosoly ült. Boldognak látszott. Gyökér Titusz a koporsóhoz ment, s csókot lehelt Viktória arcára és homlokára. Amikor ajka megérintette a halott homlokát enyhén zsibogó cikázást észlelt fülkagylójában, majd Viktória suttogását hallotta: „Köszönöm, hogy eljöttél! Tegyél róla, hogy hamvaimat szétszórják a tónál!”

A költő kilépett a kápolnából. Megfogta Sára kezét, és így szólt:

– Sétálj velem egy kicsit!

Szótlanul sétáltak. Végül is Sára törte meg a csendet.

– Szeretnél mondani valamit?

– Igen. Viktória hamvait szét kellene szórni a tónál.

– Ott, ahol megszerettétek egymást. Tudom. Álmomban Viki engem is megkért, csak van egy apró bökkenő. A költségek túlszárnyalják lehetőségeinket.

– Van némi megtakarított pénzem – mondta Titusz –, segíthetek!

– Majd gondolkodom rajta –mondta a nő. – Beszélek az öcsénkkel is.

Egy hét múlva a gyászolók a tóhoz mentek. A tó környéke ismeretlennek tűnt Gyökér Titusz számára. Legutóbb kezdő tanárként járt itt. Most alig sikerült felismernie egy fát vagy egy hétvégi házat.

– Minden ismeretlen, furcsa és valahogy gazdagabb –mondta a tanár.

– Természetesen – szólt Sára –, hiszen az utóbbi húsz évben csak gazdagok építkezhettek itt! Alig maradt telek, amelyet nem vásároltak fel. A fa, az a nyírfa még megvan, csak a padot cserélték újabbra.

– Akkor ott szórjuk el?

– Azt hiszem, ő is így szerette volna.

Miután szétszórták Viktória hamvait és elénekelték legkedvesebb dalát, Sára átölelte Tituszt, szorosan hozzásimult, és azt suttogta:

– Maradj velem! Csak néhány napig. Kérlek!

A férfi megcsókolta a nő ajkát, majd hosszan figyelte, hogyan remeg.

– Maradok – mondta –, néhány napig.