Fekete J. József
Vágyak és dilemmák

Logikus és céltudatos az Irodalmi Fesztivál szervezőjének törekvése, hogy a magyar irodalom egységességének, illetve a magyar irodalmak elkülönülésének, a centrum és a periféria egymás iránti viszonyának régtől vitatott, és általános konszenzusra nem jutott témáját nemzetközi megbeszélés témájaként kezeli. A beszélgetés résztvevői tapasztalataik ismertetésével bizonyára segítik majd a mi – a házigazdák – beilleszkedését az együttgondolkodásba. Meggyőződésem ugyanis, hogy a beszélgetés során, vagy éppen az alábbi bevezető szövegben felvetődő kérdések zömét idehaza, a Vajdaságban, egymás közt kell körbejárnunk és valamiféle közmegegyezésre jutnunk irányukban.

A kultúra nem zárható be a nemzet és a nyelv belterületére, a nemzet és a nyelv egysége nem szorítható országhatárok közé, a kultúra alapvető jellemzője a határsértés, az áthatolás, áthatás, a nyelv-, vallás- és etnikumköztiség. A nemzeti kultúra akár kultúrák közöttiségként is leírható. Ilyen értelmezésben a centrum és periféria fogalma jószerével kiüresedik, vagy legalábbis jelentősen módosul, a kutatóknak új kihívásként a marginális zónákra kell fókuszálniuk a kritikai kultúra- és identitásvizsgálat során. Az egységesként és egynyelvűként tételezett kultúra helyébe a kulturális azonosság olyan poétikája lép a kultúra rétegezettsége és kibogozhatatlanul összeszálazódott hagyománya felismerését követően, mint a „többnyelvűség – többszólamúság, közelség – másság, nyelvi különbözőség – kulturális párhuzamosság, a kultúra pluralizmusa és a regionális tudat összefüggései, történelmi demitologizálás, a nyelvi határoktól független reprezentációk, kritikai kultúratudat” (Thomka Beáta).

A magyar irodalom a centrális és periferiális jelenségekre osztódás helyett bizonyára a regionális irodalmak együtteseként is elképzelhető, amiben különféle helyi hagyományok, ha akarjuk: couleur locele-ok, nyelvjárások, intenciók képződtek meg, és magukon viselték a kultúrának a helyi jellegében tapasztalt tradícióját, valamint annak megújulási szándékából eredő folyományait. Ezek az egységbe szervesülő regionális irodalmak regionális és areális, tehát területi jellegű, nyelvek, etnikumok és vallások fölött átívelő poétikák mellett szerveződnek. Miként ahogy egyetlen más, a magyartól akár nyugatibb, akár keletibb kultúra nem írható le homogén jelenségként.

A magyar irodalmat a huszadik század történelme – több lépcsőben, de radikálisan – több központúvá tette, és ezeket az egymástól elválasztott centrumokat régiótól függően különböző hatások, ösztönzések érték, kibontakozásukat gátló és serkentő körülményeik is váltakozók voltak. Viszont egymás iránti magnetikus vonzódásuk folyamatosan működött, és a többcentrumúság elve átrendezte a centrum és periféria alárendelő viszonyát. Délvidéki viszonylatban itt mindenek előtt az Új Symposion köré szerveződött, az avantgárd magyar és külföldi hagyományai, a kortárs művészet modern és posztmodern jelenségei iránt nyitott, a kortárs társadalomtudományok felől nyelvi határok nélkül tájékozódó, értékteremtő művészi és kritikai tevékenységet folytató fiatal értelmiségiek műhelymunkáját, szó-akcióját kell említeni. A múlt század hatvanas éveiben az irodalmi terepasztalra lépett délvidéki fiatalok eleve kiszorítottnak, kirekesztettnek érezték magukat az anyaország anyanyelvi kultúrájából. Érdeklődésük, tájékozódásuk, kritikájuk, alkotásaik, dialektusuk és terminológiájuk, egyszóval beszédmódjuk beleütközött a magyarországi elutasításba, integrálódásról szó se lehetett. Ugyanakkor az új, vidéki szemlélet és gyakorlat anyaországi, a centrumban élő szimpatizánsai számára ez a periférián született Új Symposion centrumként metaforizálódott, s a szilencium alatt álló szerzők itt, a periférián közölték műveiket, a mértékadó és befogadó közeg ennek a közlési lehetőségnek valamiféle intézményes viszonzására 1990-ig kellett várnia, amikor a Magyar Írószövetség megnyílott a „határon túliak” előtt, s innentől az egymásközti „átpublikálás” mindennapi gyakorlattá vált.

Az integráló gesztus hullámverése határon belül és határon kívül akciókat és reakciókat indukált, kezdve a különböző írótársulatok szerveződésétől a különböző – regionális – irodalmi díjak alapításáig. A Híd Irodalmi Díj szabályzata például néhány évre visszamenőleg(1) olyan kitételt tartalmaz, hogy a díj csak olyan szerző könyvének ítélhető oda, aki Szerbia területén él és alkot!(2) Egy ilyen szabályzat eleve szubverzív minden határ-légiesítési kísérlet, integrációs törekvés, a magyar irodalom egybelátásának igyekezete irányában. Nem elkülönülés, hanem kirekesztés, ami legrosszabb esetben valamilyen vélt elsőbbség bebetonozásának, a szellemi despotizmus igazság-kisajátító igyekezetének szándékából is fakadhat. Ahelyett, hogy a délvidéki magyar irodalom felfedezné a maga regionalitásának határtalanságát, és erre építkezve vizsgálni kezdené önnön areális, területi jellegét, mint a kultúrák transzgressziójának produktumát, karámot állít önnön szerzői köré, akik netán számottevő művüket nem Szerbiában jelentetik meg, vagy nem ott élnek. Kinek is a kolonca hát voltaképpen a kisebbségi lét? Nagyon úgy tűnik, a visszaintegrálódás lehetséges veszteseié, akik keményebb mezőnyben elveszítenék élpozíciójukat. Akik képtelenek elrugaszkodni évtizedes kivételezettségük alatt bebetonozott kánonjuktól és nem hajlandók meglátni az azon kívüli történéseket. A délvidéki író huszadik századi tapasztalata Herceg Jánostól Juhász Erzsébetig az volt, hogy kettős kötődése kettős marginalitásba taszítja. A rendszerváltás után szocializálódott, fiatal délvidéki alkotónak nincs ilyen jellegű terheltsége. Afelől se lehet kétségünk, hogy irodalmi díjaink száma nincs arányban alkotóink számával, bár ezen lehet vitatkozni. A Magyar Nemzeti Tanács egyes irodalmi díjak kiemelésével igyekezett valamiféle rendet tenni ezen a téren, de úgy tűnik, inkább csak megkavarta a szakmai közvélekedést. Számomra annak, hogy egy kiemelt díjat ugyanazon szerző többször is elnyer, az az üzenete, hogy vagy nincs más hozzá fogható a pályán, vagy nagyon szereti a zsűri. Annak viszont, hogy olyan kötet kerül díjazásra, ami szinte még a nyomdát se hagyta el, és kritikus nem olvasta, egy sor se jelent meg róla sehol, még csak nem is akarom tudni az okát. Vagyis mindannyian tudjuk az okát.

Úgy tűnik, minden korra érvényesen alkalmazható tapasztalat a művészeti élet sokszínűsége, változatossága, árnyalatgazdagsága, még a totalitáris rendszerek idején is jelen volt a hivatalosan támogatott művészeti irányzatokkal szembefeszülő földalatti és szamizdat művészet. Ma a formai-tartalmi gazdagságot pluralitásnak vagy diverzitásnak nevezzük, de nem egyszerű elkülönböződésről van szó, hanem szembefeszülésről. A múltból eredő, és a jövőre irányuló alkotói szándékok megléte úgyszintén minden korra jellemző, az új évezred első évtizedének erre vonatkozó tapasztalata, hogy az említett látens egymásnak feszülés egymás melletti létmóddá szelídült. Ám ne igyekezzünk mélyreható következtetéseket levonni ebből a megállapításból: meglehet, hogy a mindenkori irodalom két fősodra azért tűnik békésen egymáshoz simulónak, mert egyáltalán sokkal kevesebb érdeklődés nyilvánul meg az irodalom, a művek és alkotók iránt, mint az elmúlt évezred végén. Mi is a mindenkori, így a mai művészeti életben megnyilvánuló kettősség két alapirányzata? „Az egyik az, amelyik a művészet genetikus és funkcionális szerkezetében fenntartja a közösségiség elemét, s bizonyos kultúrkritikai szkepszis ellenére is hisz a művészi jelentésben immanensé váló transzcendentális igazságok egzisztenciális közvetíthetőségében és értelmezhetőségében. A másik irány viszont illuzórikusnak találja ezt a reményt, s szándéka lényegében individuális szabadságmodellek határozott felállítása.”(3) Természetesen irodalmunknak ma is van irodalmon kívüli olvasata, minősítése és értékelése, amiben nem az esztétikum és a nyelv, nem az immanens művészi szándék kerül terítékre, hanem az irodalmon kívüli – ideológiai-politikai, hasznossági, gazdasági – tényezők jutnak álságos módon ezek helyébe. „Együtt tornyosulnak aztán, mind átláthatatlanabb sötétségben gomolyogva a szónoki beszédek. Az egyik a pozicionált értelmiségi tegnapi bűnlajstromának tételeit sorolja elő. A másik a nemzet- és fajmentő siránkozókon mulat: fullánkos pásztorként lesi, ki kóborolt el, főállásban magyarnak, és ki került az irodalom mennyei mezején a 'nemzetisors-vállaló' irodalom hangosbemondói és csőszei közé.”(4)

Kánonról kell beszélni azon alkotói alapállásokkal kapcsolatosan, amelyek egyfelől a világmagyarázat-elvű poétikát részesítik előnyben, másfelől pedig a személyiség autonómiájának, a szellemi közvetítettségnek és a műre visszautaló alkotás poétikáját érvényesítik. Voltaképpen e kettőről van szó, azzal, hogy mindkét törekvés sajátos árnyalatokra szálazódik szét, és mindkettő megfér egymással, bizonyára olykor át is fedik egymást, ezzel színesítve irodalmunk különböző alkotói törekvéseit.

Itt érdemes egy pillanatra megállni, hogy vezérszavakban áttekintsük a délvidéki irodalom kánon-átrendeződését. A centrumtól elszakadás traumáját követően először a Szenteleky Kornél meghirdette helyi színek elmélete határozta meg a regionális kánont, később a „népi diszkurzus nemzeti kultúraintegráló hatása” érvényesült kánonképzőként, majd erre rekanonizációként hatott vissza a hatvanas évek elejétől, derekától az interkulturális kapcsolatokkal és az anyaországi kulturális önreflexiótól történő eltávolodással leírható utómodern és neoavantgárd világszemlélet és műteremtés, végül a posztmodernbe csúcsosodó értékboltozat, ami eleve visszahatott az anyaországi irodalmi kánonra. Szirák Péter írja erre vonatkozóan, hogy „A Híd és az Új Symposion , s általában a Vajdaság meghatározó irodalmárai mindig is szubverzív módon viszonyultak a részben vagy egészben hegemón helyzetben lévő magyarországi kánonhoz, így a régió orientációja hasonló szerepet töltött be, mint a párizsi Magyar Műhely köre. Aligha véletlenszerű például a 'prózafordulat' kezdeményezőinek, Ottliknak, vagy még inkább Mészöly Miklósnak a vajdasági kapcsolatai.”(5) Ezekhez a kanonizálás által felértékelt utómodern és neoavantgárd törekvésekhez teremtettek sajátos értelmezői nyelvet a helyi irodalomtudósok, ami magas szintű, rangos értekező prózát hívott életre.

Alapvető problémaként olyan kérdések merülnek fel, amelyek egyetlen szempontból tekintve eleve megválaszolhatatlanok. Gyakorlatilag minden irodalomra jellemző a hagyományőrzés és a hagyománytörés egymásnak feszülése. Viszont ha se a Délvidéken, se Magyarországon már egyáltalán nem téma, hogy a vajdasági illetékességű vagy származású szerzők művei melyik irányzat hatását nyomatékosítják, életképességét bizonyítják, kánonját erősítik, akkor ez azt jelentené, hogy nálunk harmonizálnak a széttartó törekvések, az esztétikai értékfeltétlenség képes lenne magába építeni az elvárásalapú, feladat- és küldetésvállaló irodalmiságot? Hogy megszűntek a kánon-átrendeződésék, vagy egyetlen posztmodern kánon mindent magába szippantott, és az egészet betemette az érdektelenség? Szerintem még nem telt le az inkubációs idő, a rendszerváltás sok egyéb témát problematizált úgy a magyarországi, mint az itthoni kánonviszonyokban, még friss a konszenzus – ha van egyáltalán – az egynyelvű magyar irodalom egységének kérdésében. A „határon túliság” alatt érzésem szerint egyre kevesebben értenek minősítést, inkább állapotjelzőként használják, kétségtelen a jelölés szemantikai módosulása, és ezt látszik alátámasztani azon „határon túli” igyekezet, amely módosult jelentésében kívánatosnak tartja megtartani a „határon túli” megkülönböztetést.(6) Tény, hogy az egyre inkább köldöknézéshez hasonlatos terminológiai vita után valamit kezdeni kellene a „határon túliság”-gal.

Az össznemzeti könyv- és folyóirattermés, valamint internetes közlés áttekinthetetlensége nyomán átlátható-e egy regionális jegyeket(7) viselő irodalom kétoldali értékelési anomáliája? Az alul- és túlértékelés, miközben az elvárások elutasítása és a megfelelni akarás jelenvaló probléma, amit továbbra is leterhel a kivételezettség és a sérthetetlen dominancia öröksége.

Kapcsolódik-e az össznemzeti magyar kultúrához a nem anyanyelvi környezetben születő magyar irodalom? És ha igen, öntörvényű, törzsökös jogon teszi-e ezt? Jelenléte folyóiratok, kiadók, portálok, átpublikálások – egyéni, személyes kapcsolatok – révén kétségtelen. Annak eldöntéséhez azonban, hogy a jelenlét a produkció esztétikai értékével arányban áll-e, vissza kellene térnünk az értékelési anomáliák tisztázatlan kérdéséhez. Én legalábbis nem ismerek olyan egységesen érvényesíthető megítélési mércét, ami az elvárásokon túl kellő érzékenységgel viszonyulna az eredetihez, az egyedihez, az elkülönbözőhöz. Az viszont evidens, hogy az életképes közösségi kultúra nem nélkülözheti az eligazító értékrendszert, átvitt értelemben minőségi irodalom nem létezhet minőséges kritika nélkül. Van-e a mai vajdasági irodalomnak idehaza vagy bárhol is kritikája? Kritika nélkül kánonok se létezhetnek.

A huszonegyedik század első évtizedének legvégén hogyan határozható meg az irodalmi érték fogalma az irodalmi siker függvényében? Létezik-e, létezhet-e olyan axiológiai(8) módszer, ami általános érvénnyel mutatná fel az irodalmi művek „mérhető értékét”? Aztán: az integrálódás iránti igény mellett megjelent egy elkülönböződési igény, a „saját” hangsúlyozása és kiemelése, elkülönítése az „egységestől” és „általánostól”. Feltétlenül köldöknézéshez vezet-e az ilyen megkülönböztető, de mégsem szegregációs szándék?

Másfelől kérdésként vetülhet elénk a Magyar Írószövetség és több más irodalmi társulás integráló törekvése, igénye és lehetőségeinek határa, amit természetesen sajátos megvilágításba helyez, hogy az Írószövetség mellett egyéb szakmai szervezetek gazdagítják az érdekszerveződés palettáját.

Vitathatatlan, hogy minden irodalomnak lehetnek csúcsteljesítményei, és vannak középszerű meg azonnal feledhető alkotásai, így a vajdasági magyar szerzők műveire is áll ez a megállapítás. De képzeljük el, milyen irodalom lenne az, ami csupa remekművekből állna? Nem is létezhet ilyen, hiszen a legitim olvasói elvárások és interpretációk nem alkothatnak egyetemes érvényű etalont.

Egyik szkeptikus irodalomtörténészünk problémafelvetéséből úgy tűnik, mintha ő is inkább az „egységes” és „egyetemes”(9) magyar irodalommal szemben a regionális irodalmi kánon mellett voksolna, ami értékminőségében válhat az „egynyelvű” magyar irodalom nyilvántartott részéve: „Kiindulópontunk legyen az a vélekedés, miszerint vannak íróink, van többkiadós könyvkiadásunk, vannak folyóirataink, vannak művelődési műsorok és rovatok, van irodalmi mellékletünk – de irodalmunk nincs. A szónak abban az értelmében, ahogy volt a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években, amikor vajdasági irodalomról beszéltek. Ma kizárólag a keletkezés helye szerint lehet vajdasági irodalomról beszélni, s nem az irodalom jellege, szellemisége szerint. Az sem kizárható természetesen, hogy manapság idejétmúlt efféle igényeket támasztani, más korban élünk, melyben az irodalomra is másként kell tekinteni, más elvárások vannak.”(10)

Itt harapott saját farkába kételkedésünk kígyója: visszatértünk kérdésfeltevésünk elejéhez, ahhoz a dilemmánkhoz, hogy megszületett-e a konszenzus az egységes magyar irodalom meglétéről, vagy inkább a kánonok „felsokszorozódásáról” (Szirák Péter), „feltorlódásáról” (Bertha Zoltán), „egymásmelletiségéről” (Elek Tibor) beszélhetünk? Vagy éppen a rekanonizáció befejezetlenségéről, miként Végh Balázs Béla fogalmazott: „a kelet-európai nemzeti kisebbségek irodalmának kanonizációja nem befejezett tény, hanem napjainkig tartó folyamat, valójában ezek az irodalmak nyolc évtized múltán is az intézményteremtéssel, az értelmezői közösségek formálásával és a folyamatos értékváltással vannak elfoglalva.”(11)

Voltaképpen mit is szeretnénk? Részese lenni az egységes magyar irodalomnak, vagy egy olyan elvárásnak megfelelni, amely továbbra is a „hely szellemének” deklarálását tekinti fő irodalmi célnak? Vágyak és dilemmák ütköznek szinte választalanul immár kilencven esztendeje.

1 2008. június másodikától.

2 „A díjjal szerbiai magyar írók könyv formájában, az előző évben, Szerbiában megjelent legjobb alkotását jutalmazza a Forum Könyvkiadó Intézet Igazgatóbizottsága által kinevezett öttagú bírálóbizottság. Szerbiai magyar írónak a Szerbiában élő s itt magyar nyelven alkotó és publikáló írók tekintendők.” (A Híd irodalmi Díj szabályzata)

3 Bertha Zoltán: Egyén, közösség, művészet. in. uő.: A szellem jelzőfényei. Jak füzetek 34. Magvető Könyvkiadó, Bp., 1988, 11. p.

4 Márkus Béla: Az iróniától a nosztalgiáig. in. uő.: Tények és képzetek . Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2005, 265. p.

5 Szirák Péter: A regionalitás és a posztmodern kánon a XX. századi magyar irodalomban. in. Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen Szerk.: Görömbei András. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2000, 48. p.

6 „Véleményem szerint a nem Magyarországon élő magyarok szerves részét képezik a magyar nemzetnek, a nem Magyarországon élő és alkotó írók művei pedig tagadhatatlanul részei a magyar irodalomnak. Ők a felvidéki, kárpátaljai, vajdasági, ausztráliai, erdélyi, kanadai stb. magyar írók, mi több, ők írják a felvidéki, kárpátaljai, vajdasági, ausztráliai, erdélyi, kanadai stb. magyar irodalmat.” Király Zoltán nyilatkozata Dobás Katának, Határtalan irodalom – konferencia a Magyar Írószövetségben . A Magyar Írószövetség Tájékoztatója, 2010/1, 11. p.

7 A már idézett Bertha Zoltán állapítja meg, hogy ha régió sajátos meghatározói kihatnak a nyelvre, akkor ezáltal az irodalom részévé is válnak, nem csak a nyelvet, az irodalmat is gazdagítják.

8 Értékelmélet, az önmagukban, minden egyébtől függetlenül tekintett értékek természetének vizsgálata.

9 „Az egyetemes magyar irodalom egy nyelvközösségében integrált szerves kulturális képződmény. (Bertha Zoltán)

10 Gerold László: Irodalom – itt és most . A Vajdaság Ma hírportálon publikált jegyzet, ma már nem található az archívumban.

11 Végh Balázs Béla: Kanonizáció a kisebbségi irodalmakban. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2005, idézi Bertha Zoltán: A nagykorúsodás elméleti útjai. in.: uő. Sorsjelző . Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2006, 234. p.