Koza Karolina
A szabadsághoz vezető út
Gondolatok Chris Ofili kiállítása kapcsán
2010 májusa. Tate Britain London

A gyermekkori élmények kitörölhetetlen nyomot hagynak bennünk, az örökölt szülői minták és nézetek gyakran nehezen módosíthatók. Apukám Cézanne és Renoir rajongó volt. Így kezdődött a festészethez való viszonyom.
Egyesek szerint nekem „bajom van” az absztrakttal. Holott nyilvánvalóan egyáltalán nincs bajom az absztrakttal… csak… azzal van bajom, amit nem tudok értelmezni… És ami nem vált ki bennem emóciót…

Tinédzserként fedeztem fel Gaugint. Felcsigázta a kalandvágyamat és az egzotikum iránti kivancsiságomat…Kicsivel később Dali következett… Illett
világfájdalmas és kritikus hangulataimhoz. Aztán sokáig Toulouse Lautrec különcsége nyűgözött le.
13 éves voltam, amikor Szabadkára költöztünk, és a meseszép városháza révén valahogy máig tartó nagy kedvencem lett a szecesszió – azaz az Art Nuovo: Klimt, majd Hundertwasser. Így, kronologikusan áttekintve valóban úgy tűnik, nehezen szakadtam el a figuratív festészettől – igaza van Kandinszkij-rajongó ismerősömnek.
Sokkal, sokkal kesőbb, már 2005-öt írtunk, amikor betévedtem a londoni Tate Britain Galéria egyik emeleti termébe … Chris Ofili nevével akkor találkoztam először.
A félhomályos, hosszúkás helyiség két oldalán 6-6 elénk színű festmény: sárga, kék, piros, rózsaszín, szürke, fehér stb. vezetet egy aranyszínű középső képig. Mindegyik témája azonos, és majdnem teljesen egyformák is: burjánzó növényzet közepén egy pávián néz a középen lévő festmény felé, amelyről egy szemből ábrázolt, díszesen dekorált majom bámul a belépőre. Szentélyre emlékeztetett a terem, Hanumán jutott eszembe, az indiaiak növényeket ismerő, gyógyító majomistene.
Ámulva figyeltem a több rétegben megrajzolt, áttetsző műanyaggal bevont – aztán festett – aztán újra bevont – csillámporral meghintett – majd pointilista technikára emlekeztető – pötty-rétegekkel dekorált egzotikus képeket…

A húsos levelek és indák közt üldögélő majmok – akár egy szecessziós stílusban előadott Gaugin-paródia.

Utánaolvastam kissé ennek a titokzatos Ofilinek.
Nigériai szarmazású, de brit: 1968-ban született Manchesterben.
Londonban tanult, először a Chelsea Collegeben, majd a Királyi Akadémián. S mindossze öt évvel a tanulmányai befejezése után, 1998-ban elnyerte a Turner-díjat, a szigetország legnevesebb modern művészeti elismerését.

Úgy látszik ellenállhatatlan a vonzódásom a botrányhősök iránt…
Gaugin családját és polgári életét a hideg Koppenhágában hagyva nekivágott a párizsi bohém festőéletnek, majd a nagyvilágnak, hogy a Francia Polinézia egy egzotikus szigetén kössön ki. Ez enyhén szólva igen elfogadhatatlan viselkedésnek minősült a XIX. században. Toulouse Lautrec, a beteges arisztokrata pedig szinte kizárólag éjjel élt a párizsi kabarék és bordélyok állandó vendégeként. Hundertwasser protestálásaival és meztelenkedéseivel vonta magára a figyelmet. Chris Ofili viszont visszanyúlt családi gyökereihez – Afrikához. Tevé ezt oly módon, hogy elefántürülékkel dekorálta a képeit (bár nem Afrikából, hanem a londoni állatkertből szerezte be az „anyagot”).
A Hanumánokat ábrázoló képek is két-két ilyen, megkeményedett ürülék-kupacon támaszkodnak.

Amibe én akkor, 2005-ben beleszerettem, valójában már félig a múlté volt. A Hanumánok 2002-ben keszültek és Ofili rétegezős, pointilista korszakának csúcsát és egyúttal befejezését jelentették. A keleti Istent egyébként csak én látom bele, a szakértok Ofili keresztény kulturkör iránti érdeklődését – Jézust és 12 tanítványát látják a rhesus majmokban. Ezt még esetleg el is bírná a konzervatív angol mentalitás…csakhogy Ofili készített egy fekete nőt ábrázoló festményt, a címe: Madonna. És ezt is elefántürülékkel sőt, pornóújságokból kivágott női nemi szervekkel dekorálta.
Ez még nekem is sok(k). De már keső, a Hanumánok levettek a lábamról…
A képet Turner-díjra jelölték. A demonstráló tömeg naponta a Tate épülete előtt tiltakozott bemutatása ellen – ám a negatív reklám is reklám: a nominált alkotásokra abban az évben 120.000 látogató volt kíváncsi – csaknem kétszer annyian, mint amennyien a megelőző években.

2005-ben az Ofili család Trinidadba költözött. Innentől Ofili felhagyott az elefántürülék használatával és a rétegezős technikát sötét tónusú monokróm festmények váltották fel. Éjkék, lila, sötétszürke képek sora következett. Mintha minden sötétben történne, derengő holdfényben…sokáig kell figyelni a mindössze árnyalatnyi színeltéréseket, hogy kibontakozzanak az ábrázolt alakok ( hosszan hunyorgok az egyik kép előtt, majd megborzongok: egy akasztott ember himbálózik az éjszakában).

Az utolsó termekben aztán ismét megjelennek a színek. Ofili legújabb festményei kevésbé sokkolóak – és kevésbé munkaigényesek. A rétegek eltűntek, a témák megszelídültek: általában nők. Nők, nők mindenütt. Ében bőr, súlyos pillák, buja ajkak, formás test.
Bár vannak szakértők, akik a modern világ barlangfestményeit látják bennük (Jerry Saltz), én csak annyit mondanék: szép. És semmi különös…

Miközben a kijárat felé tartok azt gondolom: visszafejlődés.
A fiatal brit festőket YBA néven (Young British Artists) csapattá összefogó marketing-géniusz Demien Hirstnek, majd a műveik gyűjtésébe fektető galériásnak: Carl Saatchinak és persze a Turner-díjnak köszönhetően Ofili festményeinek ára az egekbe szökött. Ám most, miután egy-egy festményéért akár egy lakás árát is elkérheti, már nem akar annyi energiát és kreativitást belefektetni…ellaposodik.

A show végül egy dokumentumfilmmel zárul.
Chris Ofili ma, Trinidadban, egy óriási fa-pallós teraszon esőerdő-szerű buja természettől övezve festéket kever és mesél.
A kényszerről, hogy felhagyjon azzal, amit eddig csinált, amiért szerették (vagy nem), mert nem lehet egy életen át ugyanazt ismételgetni…Az alkotói krízisről, amikor nincs ötlet és nincs ihlet…amikor mégis dolgozni kell tovább…és várni, hogy valami kialakuljon…A bátorságról, hogy mégis megmutassa: most itt tart.

A festészetről, ami számára a szabadsághoz vezető utat jelenti.
A tetejébe valóban nagyon sármos ez a fiatal férfi. Majdnem megbocsátok neki…

De aztán eszembe jut a „bajom”.
Az absztrakttal… amikor nem vált ki emóciót…és az ember csak nézi, hogy most mi van ?!

Lehet, hogy nem értenek velem egyet… de én lelkemben sok sikert kívántam Ofilinek. Hogy újra megtaláljon valamit, amit elveszített…
Hogy a szabadság ne csak annyit jelentsen: PÉNZ.
Mert nem az.
A szabadság azt jelenti, bármikor abbahagyhatom, ami már nem okoz örömet és egyszerűen valami mással foglalkozom.