Sok éve egy barátom, aki nyaranta többször éjszakázott az erdőben, mint otthon, elárult egy titkot. Létezik vad és szelíd gesztenye. Ám – ami a természetben rirkaság – a vad összehasonlíthatatlanul szebb, termései nagyobbak, mint szelíd társáéi. Ám csak a szelíd gesztenye termése ehető, késő ősszel és télen is gesztenyepüré és torta készül belőle. A vadgesztenyefa termését a gyerekek gyűjtik, és babát fabrikálnak belőle az iskolában, a melankólikus lányok pedig egyik szerelmük emlékeként őrzik. A szelíd gesztenye az erdőben él, a vad pedig a város legszebb utcáin és parkjaiban.
– A vadgesztenye tulajdonképpen a szelíd, a szelíd pedig a vad – árulta el a barátom –, de ezt ma már beismerni senki nem meri. Csak a természet tudja, mi az igazság.
A Zentai út, a régi Feszabadulás utca, illetve Marx út mentén, egészen a Zentai úti temetőig valaha bizonyára húzódhatott fasor, egész Szabadkára jellemzően valószínűleg galagonya és akác. Nyilvánvalónak tetszik ez a megmaradt pár hatalmas példányból. A bombázásnak ezen az úton több ház és fa esett áldozatul. A háború után ismét fasor-telepítés következett. Ki tudja, kinek a javaslatára, a körülmények mely egybeesésének, mely véletlennek, játéknak, miféle ráérzésnek köszönhetően – vadgesztenyesort ültettek. Ahol Kišék háza állt – valóságos vadgesztenye sétányt.
Amikor a gyermek Danilo Kiš lakott itt, a régi Felszabadulás utca 8-as szám alatt, még nyoma sem volt a gesztenyéknek. Később, az újvidéki Bem utcában pillantotta meg őket, és vésődtek emlékezetébe. S a Bem utcai gesztenyék közül, amelyekre a Korai bánatban Kiš emlékezett, már egy sem áll. És lám, itt bújtak ki a földből, és nőttek hatalmasra, a szülőhelyén, az élet és az irodalom, az irónia, a sors, a realitás és az irrealitás, a kétségbe vont metafizikai játék folyományaként.
