Orcsik Roland
Rekviem, torzítóval
(Fenyvesi Ottó: Halott vajdaságiakat olvasva, Zenta, zEtna, 2009)

Odüsszeusz bolyongásai során egyszer a halott Teiresziászt faggatta a jövőjéről. Ehhez el kellett mennie az alvilág bejáratához, ahol kecskét és juhot áldozott fel, hogy az állatok vérével előcsalogassa a holtakat a jóssal együtt. Az országok, városok, könyvek közt vándorló Fenyvesi Ottó az olvasással csalogatta elő a halott vajdasági írók, költők, művészek szellemét. A rítus két könyvnyi versciklus megírására ösztönözte. Ebből a termésből jelent meg a tavalyi könyvhétre az első könyv Halott vajdaságiakat olvasva címmel a zentai zEtna kiadónál. Fenyvesi nemrég megjelent vegyes műfajú könyve, a Némely részletek (Univ, Szeged, 2009) egyik naplóbejegyzése szerint a halott vajdaságiak megverselésének ötlete 1995. április 1-én született meg. Ekkor már megvolt a kötet címadó és felvezető verse, a könyv első része tehát tizennégy év termésének válogatását, azaz huszonkét költeményt tartalmaz.

A darabok címe (a bevezetőt leszámítva) egy-egy halott, vajdasági szerző nevét viseli. A szabadversek a megidézett szerzőkkel folytatnak fiktív dialógust. Életrajzi elemek, művekből vett motívumok, idézetek keverednek és ismétlődnek a könyv lapjain. Minden költemény Fenyvesi által összeállított, lexikonos szócikkekből vett szerzői életrajzzal kezdődik (szerzői fotóval, ahol pedig ez nincs, ott a kötetet illusztráló Hangya tusrajzának alakjait láthatjuk). Fenyvesi a saját élményeit, életrajzi elemeit is beledolgozta az olvasott életművekbe, ezáltal az életrajz, az önéletírás fikciós voltára játszik rá. A Csáth Géza költemény reflektál erre a szimbiózisra: „Valami belőled, ami a részem is, / ismét helyreáll.” (16.) A kötet lírai alanyai így több én-ből tevődnek össze. Egyfelől van egy dokumentumfilmes, adatközlő beszélő, aki mintegy felidézi a múltat egy szerzőn keresztül, majd a megidézett alak szólal meg, olykor napló-, vagy más műidézetekkel, s a két nézőpont többször keveredik, variálódik. A korábbi Fenyvesi munkákhoz hasonlóan kollázs-költemények jönnek létre, az életrajzokba banális és triviális, anakronisztikus motívumok, töredékek is bekerülnek, mint pl. a Milkó Izidór versben: „Csapó. Kamera indul: / Egy nagy, terebélyes gesztenyefa. / Alattunk a Holdfény-szonáta szitál. / Egy vak színész halkan mormol valamit. / Nincs hangkártya, nincs elég fény.” (35.) Amennyiben pedig Fenyvesi rádiós korszakára gondolunk, azt is mondhatnánk, a Halott vajdaságiakat olvasva a különböző művek Fenyvesi (alias Koko Kommandó, Rudi Radiátor, Koko Taylor stb.) általi remixeit szólaltatják meg.

A halott szerzőkre koncentráló versvilág előzménye az 1999-es Amerikai improvizációk című kötetben megjelent Nagyapáti Kuk@c Péter emlékezetére hosszú szabadvers. A tragikusan elhunyt vajdasági festő kapcsán Fenyvesi kétfajta narrációs technikát alkalmaz: a megszólító, azaz megidéző, illetve a mindentudó, visszatekintő elbeszélésmódot. A Nagyapátiról szóló költemény szintén szellemidéző, emlékező darab, akárcsak az újabbak, azzal a különbséggel, hogy most radikálisabban nyúlt a szerzői életrajzokhoz, motívumokhoz, a narrációs technika is gazdagodott, izgalmasabb lett, több az ironikus reflexió. És ahogyan a Halott vajdaságiakat olvasva első könyvének legtöbb szerzője (leszámítva Csáth Gézát és Kosztolányi Dezsőt), Nagyapáti is eltűnt, elfeledett ködlovag, a magyar képzőművészet számára jobbára ismeretlen alak (amin remélhetőleg változtatatni fog a budapesti Timp Kiadó által 2008-ban megjelentetett Nagyapáti P. című album). „Szellemed idézem, Kukac Péter.” – áll a versben, s ez a szellemidéző rítus folytatódik az új könyvben, már a nyitó darabban is: „Szellemet kellene idézni.” (10.)

Mircea Eliade szerint a sámánista vallásokban a holtak szellemével való kapcsolat, illetve a túlvilágjárás beavatási rítus, amely során „egzisztenciális öntudatra ébredésről” lehetne beszélni, a világban való egyéni sors, illetve elrendeltetés megismeréséről (Vö.: M. E.: A sámánizmus ). Fenyvesi a költeményeiben az egyén sorsa az elmúlással, a tragikummal, az egzisztenciális elhagyatottsággal, a világvégi apokaliptikus örvénnyel függ össze. A „vajdasági” jelző ebben a kontextusban hiábavalóságot és az ezzel szembeni szüsziphoszi erőfeszítést jelenti, miként erre a kötet mottója is utal: „És akit ideköt a sors, annak százszorta inkább kell akarni, mert ebben a városban nem verekedtek ki még semmit. […] Ennek a sok környékbeli mocsárnak gőze megfeküdte a lelkeket. Más törekvés számára nem termett itt egyéb, csak a megölő közöny vagy egy elegáns sajnálkozó gesztus!” (Részlet a becskereki Renaissance című folyóirat vezércikkéből, 1920-ból). A hinni akarás erőfeszítésére utal a kötet bevezető versének néhány sora is: „Hinni akarok nektek. / Hogy megérte.” (10.) Ugyanakkor a hinni akarás (tehát nem a hit) mellett mindjárt ott a kétely is: „Értelmetlen volna az egész hercehurca?” (11.) A kötet megírása az értelmetlenség ellenében születik, hiszen Fenyvesi az elfeledett, alig jegyzett szerzőket is összegyűjti, megidézi, mintha a tömegsírokból kiásott halottaknak keresne méltó helyet. Ez a gesztus szembeszáll azzal a platóni elképzeléssel, hogy az írás nem az emlékezés, hanem a felejtés eszköze. A megemlékezés, a megidézés rituális cselekedete értelmet ad a sok elfeledett, elsüllyedt figurának. A betegség, a pusztulás, a halál szelleme átjárja a megidézett sorsokat, így a könyv a memento mori! gondolatát eleveníti fel: az olvasás által emlékezzünk meg arról, hogy halandóak vagyunk. Fenyvesit és szerzőit az együttérzés fogja össze: a szenvedés és a boldogság vágyának tudata. Személyes „kánonjának” is ez az egyik alapja, ahogyan a kötet fülszövege – Danilo Kišre hivatkozva – állítja: „Egy sajátos »holtak enciklopédiája« […]”.

Boldog Zoltán a szellemidézést a személyességgel hozza összefüggésbe: „A szellemidézés így akár feleslegesnek is tűnhet (»Késő van már mindenre.«), de éppen a líra válságán túllépő gesztus teszi Fenyvesi olvasónaplóját az egyszerű párbeszédnél jelentősebbé: a trenddel szembe menő tiszteletadássá, amely vállalja a személyességet.” ( www.irodalmijelen.hu ) A trenddel való szembehelyezkedés a következő sorban kristályosodik ki: „Szarnak a versre, válságban a líra. […] Posztmodernül őszülünk. / Nyaljátok ki a szívem!” Fenyvesi itt a délszláv (Vojislav Despotov, Vladimir Kopicl, Branko Maleš, Milko Valent stb., mindegyiküket fordította már) és az amerikai beat, illetve az általa is magyarra fordított, külön utas Charles Bukowski nyersebb, szókimondóbb lírájával rokon. A magyar költészetből Petri, illetve a szintén amerikai beatköltőket idéző Orbán Ottót juttatja eszünkbe ez a vad, rebellis kifejezésmód. Fenyvesitől nem áll távol a punk, a rock pofátlan kultúrkritikája, útban van a Maximum rock 'n roll munkacímű verses kötete is. A mostani könyvében szintén „megszólal” néhány rock dal, pl. a Jimmy Hendrix által is feldolgozott Hey Joe a csáthos, a The Beatles Hard days'n night ja a kosztolányis költeményben .

Ugyanakkor nem csak a pop vagy az underground kultúra, hanem a „magas” kultúra is jelen van a kötetben, nemcsak az irodalmi ikonok, hanem a zenei klasszikusok által egyaránt. A nyitó vers a rekviemet idézi fel: „Tuba mirum. Tankol a rekviem.” (9.) A tuba mirum („csodakürt”) a gyászmise Dies irae tételében szólal meg. A latin szöveg szerint a kürt hangjára gyűlnek össze a holtak és az élők az Utolsó Ítéletre. A „harag napján” dől el, ki jut mennybe, s ki pokolba. Fenyvesinél is megszólal a toborzó „csodakürt”, összegyűjti a halott vajdaságiakat, ám az utolsó ítélet szerepét már nem vállalja magára. Boldog Zoltán pontos meglátása szerint: „Nagy szavakkal még azt is mondhatnánk: Fenyvesi Ottó felnyitja a vajdaságiak közös kriptáját, miközben éppen a szemünk láttára alkot nekik méltó nyughelyet a kötet terében.”

A posztmodern érzékenység, vagy pontosabban állapot a töredékességben, a reflektált szövegköziségben, a lírai én elbizonytalanításában érzékelhető, a középpont-nélküliség azonban nihilizmushoz vezet („Hinni kellene valamiben. Nagyon. / Vagy meghalni ifjan, vagy egy kicsit később. / Alig használtan.”). Fenyvesi ironikus távolságot tart a megidézett posztmodern filozófiától, az elmélet túl steril az emberi sors esendőségéhez képest: „Teljes képernyő, egy beszakadt esernyő és a lábjegyzetek:”, a kettőspont után pedig idegen nyelvű „posztmodern” szakirodalmi bibliográfia zárja a költeményt, ezzel az avantgárd gesztussal jelezvén, hogy bármi verssé írható és olvasható. Az idegen nyelvűség még jobban kiélezi a lepusztult egzisztenciák és az intellektualizmus közti távolságot. A megidézett szakirodalmi tételek mind a kapitalizmus kritikáját, illetve a modernség ideológiáinak krízisét járják körül. Nem egy megidézett gondolkodó idegenkedett a ráaggatott posztmodern jelzőtől, többek között a francia Baudrillard is. Baudrillard Amerikája, mint a felszínes sivatag-kultúra védjegye, több ponton is összefüggésbe hozható a roncsolt euró-angol „bejátszásokkal”: „Kámán, máj dog, Bodri!” ( Mikes Flóris , 31.) Domonkos István egyik nemrég megjelent interjújában azt nyilatkozta, egész Európa rossz angol nyelven beszél. Vagyis: mindenki vendégmunkás a saját „hazájában”. A konzum-civilizáció terméke a zagyva identitás-tudat. Fenyvesi a főnévi igenév gyakori használatával, a csonkolt nyelvi megoldásokkal többször utal Domonkos Kormányeltörésben alapművére. Ám Domonkos egzisztencialista baloldaliságától eltávolodik, a nemzeti egység vágyának irányába. Éppen ezért Fenyvesi nyelvi roncsai nem annyira radikálisak, mint Domonkos poémájában. Az elveszített nyelvi, nemzeti egység gondolata többször megidéződik, Kosztolányi Trianon utáni elkeseredésének megverselése által is: „A magyar író a Trianonba hal bele / írta vala Kosztolányi.” ( Milkó Izidór , 39.) A könyv hátlapján olvasható fülszövegben szintén a magyar egység gondolata van kiemelve: „A moszkovita és a titói internacionalizmus ellenére sokan hittek az egységes magyar nemzetben […]” A „politika esztétizációja” (Walter Benjamin) azonban itt nem jár pártpolitikai pamflettel vagy intoleranciával. Számos vajdasági magyar zsidó deportálásának története is fel van dolgozva a versekben (Debreceni József, Dettre János, György Mátyás stb.) Fenyvesi kötete jól példázza: lehet a nemzetről rasszizmus nélkül is gondolkodni. (Sajnálatos módon a kötetben „kipontozott” Kosztolányi névtelenül írott, vitatott és ellentmondásos antiszemitizmusa nincs megemlítve – Bíró-Balogh Tamás és Lengyel András több tanulmányban is foglalkozott a kérdéssel).

A könyvben a visszatekintés a civilizáció-kritika mellett nosztalgikus hangulatot is kelt az elmúlt idő iránt, ám itt sem a finomkodó, visszafogott nyafogás a domináns: „Hiú ábrándok hajdan volt szőkékről, / barnákról, akik tovatűntek az élet / ragyás országútján, s lettek feleség / tokás, izzadó tenyerű férjek oldalán. / Mind-mind elfeledtek azok minket, / mind a barnák, a szőkék. / Mind kurvára elfeledtek.” ( Milkó Izidór , 36-37.) Csak néha szűrődnek be szentenciózus mondatok, mint amikor az Amerikai improvizációk kötet felhő-verseire utalva, a felhők formálódását emberi sorshoz hasonlítva olvashatjuk: „Föltűnnek és eltűnnek, / és mégis rettegettek, szeretettek, / megcsodáltak és szépek. / Kellenek a földnek és az égnek.” ( Sáfrány Imre , 118.) A ragrím csak tovább fokozza a problémát. Ugyanakkor ezeket a sorokat Kosztolányi Hajnali részegség ének azon részeihez hasonlíthatjuk, amikor a versbeszélő mintegy gyermeki bámulattal csodálja az eget, elhiszi a tündérmeséket. Az egyszerűség vágyából fakadó naivitás vagy a közhely bátor vállalása ez Fenyvesinél? Esetleg alternatíva a posztmodern ironizálással szemben? A bevezető versben a következőt olvashatjuk: „Halott költők verseit maszatolom. / Maszatolom az éjnek csillagait, / a világirodalom legszebb közhelyeit.” (9.) A létre való gyermeki rácsodálkozás ebből a szempontból indokolttá válik. Ám a ragrím csak akkor indokolt a kötetben, amikor a lepusztult roncsnyelv banalitását tükrözi, amennyiben ez reflektálatlan, hiányérzetet kelthet az olvasóban.

Borges egyik előadásában a következőt állította az olvasásról: „Mikor egy régi könyvet olvasunk, az olyan, mintha mindazt az időt olvasnánk, ami eltelt a könyv megírása óta.” ( A könyv ) Fenyvesi az utolsó száz év vajdasági halottait olvasva megidézi az elmúlt időszak történelmét: Monarchia, Trianon, Shoa, a titós kommunista rezsim, a Jugoszlávia széthullása. A könyv történelemszemlélete eszkatológikus, ám nem a megdicsőülés, hanem a teljes felbomlás (testi és civilizációs), a káosz irányába mutat. Fekete J. József ezzel összefüggésben azt állítja, hogy: „A Halott vajdaságiakat olvasva első könyve tragikus, de mindenképpen reálisnak tűnő végkövetkeztetéssel zárul: »Már semmi sem fordulhat jóra. Semmi, sehol, soha.« (Juhász Erzsébet)” ( www.magyarszo.com ) Ám ez az apokaliptikus állapot reményt is sejtet: a hamis világ szétrohadása után a Dies irae ad reményt a dolgok helyrekerülésére.

A kötet szabadverseinek formája jól érzékelteti ezt a „felrobbant éden”-t. Éppen ezért vitatható Boldog Zoltán következő állítása a kötetet záró prózaversről: „Így mintha abban a korban, ahol »szarnak a versre«, valóban érdemes lenne kivezetni a kötetet a lírából. Bele a próza megnyerőbb világába.” Juhász Erzsébet néhány megidézett, feldarabolt, kollázsolt műve (pl. Senki, sehol, soha ) szintén a próza és a líra határmezsgyéjén mozog. A vajdasági irodalmat, sorsot feldolgozó Műkedvelők című regényének éppen a Halott vajdaságiakat olvasva a lírai párja, folytatása. Ez nem a mai olvasói elvárásnak való megfelelni akarást jelzi. Fenyvesi egy helyütt élesen elutasítja a fogyasztói magatartás kiszolgálását: „Nem akarok megfelelni a középszernek, / a hülyéknek.” ( Bencz Boldizsár , 77.) A költészetről pedig ezt nyilatkozta az egyik 1991-es interjújában: „A vers az ember szellemi tevékenységének olyan terméke, amely minden értékesítési kísérlettel szemben immunis. A költészet eladhatatlansága rejtélyes kiváltság.” (Barna Róbert: „A lázadás öröméért”, In: ( Sub)cultura interrupta , Vár Ucca Tizenhét, Veszprém, 1997) Mi sem áll távolabb Fenyvesitől, mint „megnyerőbb” szövegekkel ügyeskedni, inkább a „halálsötét próza” vonzza, ahogyan azt az idézett interjújában nyilatkozta. A műfajok klasszikus határainak felrúgása az experimentális avantgárdot idézi meg, mely – Fenyvesi mellett – a kötetben is szereplő több szerzőre jellemző. E kérdésben Fekete J. József megállapítása igazít útba: „Fenyvesinek a verssel és a költészettel szemben a halott vajdaságiak zöméhez hasonlatosan radikális, forradalmi magatartása nyilvánul meg. Ehhez tudni kell, hogy a vajdasági magyar irodalom bölcsője mellett a múlt század húszas éveiben, mindenek előtt az 1928-ban indult Vajdasági Írás irodalmi lapban főként avantgárd elkötelezettségű alkotók bábáskodtak, az aktivizmus elkötelezett hívei, futuristák, dadaisták, konstruktivisták, az ő műveik szellemében adja ki a parancsot Fenyvesi Ottó: »karóba húzni a költészetet / tarkón lőni a valóságot / agyba-főbe rugdosni a jelent.« (Podolszki József)”

A Halott vajdaságiakat olvasva szerint nem kell sajnálkozva tekinteni a kisebbségi irodalomra. Az empátia célravezetőbb, mely arra vonatkozna, hogy a Vajdaságban Trianon után nem volt olyan egyszerű az anyaországi centrumhoz kapcsolóni, egy határ választotta el a két irodalmat. A könyvek pedig nem jutottak át ezen a vonalon, ahogyan ma is nehéz beszerezni a határon túli magyar irodalom darabjait. Fenyvesi műve felhívja a figyelmet arra, hogy létezik vajdasági magyar irodalom, ám ez elválaszthatatlan a kisebbségi kultúra politikai problémáitól (vö. Deleuze-Guattari Kafka-könyvének bevezetőjével). A vajdasági irodalom egy olyan vidéken született, ahol a hiábavalóság az egyedüli bizonyosság, ezt – akárcsak a kisebbségekkel szembeni attrocitásokat – az intellektuális diszciplínák nem tudják feloldani: „minek ide derrida / minek gadamer meg létmetafizika / minek unamuno és habermas” ( Podolszki József , 151.) Ám ez korántsem egyenlő az elmélet-ellenességgel, Fenyvesi többször él a posztmodern iróniával a „kisebbségi” szó használatakor. Nem a vajdasági irodalom létét, hanem annak egzotikus nemzeti bohócként való kezelését kérdőjelezi meg. Az irodalmat a Vajdaságban a természetes kulturális központ (Budapest) hiányából kellett létrehozni, többek között ebben más a vajdasági magyar szerző a magyarországitól. Ennek az irodalomnak vannak értékes darabjai, annak ellenére, hogy nem mindegyik szerző életműve üti meg az anyaországi mércét (erre utal Bedecs László is az ÉS 2009/50-es számában megjelent Ex librisé ben). Toldi Éva szerint: „A párbeszéd gesztusa a fontos […] amelynek során a lokális alkotót az irodalmi kánon részét képező mintegy magához emeli. Egy ilyen háttérrel rendelkező olvasatban Mikes Flóris Kosztolányi Dezsővel egyenrangúvá válik. A kötet nem írja át a hagyományt, hanem megteremti.” (Toldi Éva: Párbeszéd, átköltés, kultusz , Bárka 2010/1.) Az olvasóé az utolsó ítélet , hogy kit melyik kategóriába helyez. Fenyvesi, több kultúrához tartozó kentaur-lényként, mindenképpen közéjük is sorolja magát: a kötet utolsó költeménye után a saját fényképes életrajza olvasható. A zentai zEtna kiadó által szépen megtervezett, a vajdasági Hangya András tusrajzával ízlésesen illusztrált Fenyvesi-könyv méltán számíthat a határon túli és inneni olvasók figyelmére. A „tankoló rekviem” mindenkinek szól, függetlenül a politikai preferenciáktól.