Szögi Csaba
Megvan az ideje az ajtónyitásnak...

Álmodó Arimán – élet és halál művésze – egy hatal­mas, pörgő, sötétszürke gömbben szeli át a ligetet, vil­lámszárnyon, ólomlábon, talpa hol a talajt, hol a felhőket célozza meg ingatagon. Az imént / eonokkal ezelőtt riadtan hagyta ott a hirtelen elnémuló óriási tömeget, mely egy szempillantás alatt szürkéskék ízű csenddé fagyott körülötte, s csupán élesen suhogó árnyak hangjai látszottak, mély rezgésszámú illatai a kénkő érintésének mindenütt. Amint kínkeservesen kiért az elhagyatott mezőre, először megtorpant, majd térdre zuhant, majd arccal a gyepre, majd még tovább, majd még tovább, majd földalatt úszó delfinként visszaevickélt a csatornáig, ahol is a híd fémkorlátja meglepően biztos kapaszkodót jelentett; ám ekkor feltekintve máris megpillantotta, amint épp őt bámulja az éjsötét baknyúl a pokolszín fellegen – önnön fejét leharapni próbálván vicsorít véres metszőfogaival. Majd vége lett a hídnak: ekkor szűnt meg teljesen a lent és a fent, csak a pörgés maradt meg egyedül, ahogy a gömb, szürke villámként, suhant vele tova, haránt irányban a semmibe. Egyszerre csak, hopp!, rángatózva lefékezett, s ismételten kezdetét vette a furcsa, véget nem érő, körkörös zuhanás. Most valami nagyon kellemes, hideg érintést érez a bokáján és a csuklói fölött – azután pedig már csak a jóízű és megnyugtató semmi marad csupán. Álmodó Arimán biztos benne, hogy hamarosan itt lesz az Utolsó Lapzárta. És azt nem lenne jó lekésni semmiképp...
...ezt a világot nem az én méreteimre szabták, szól még a fejében egy elenyésző gondolat, meg hát... egyszerűen nem egyezik meg a sebességünk...
Álmodó Arimánt egy árokparton kaparták el a közelben táborozó szénégető cigányok, mivel már képtelenek voltak tovább elviselni a napok óta ott heverő tetem látványát – és persze szagát –, miközben annak idegvégződésein még mindig féktelen táncot járt az atropin a szkopolaminnal, a föld alatt is káprázatos lézerbemutatót produkálva az örökkévalóság filmvásznán.
– Hé, szólj már az ipsének, az Istenre kérlek – pattant fel Álmodó Arimán a patyolat ágyon (persze csak gondolatban, hiszen öt helyen is lekötözték a testét). Az agya tett egy teljes kört a koponyáján belül, s ekkor megpillantotta az imént feleselő öreg banyát három ággyal odébb, amint a még sokkalta vénségesebb szipirtyóval, elképzelt öreganyjával duruzsolnak valamit magukban. – Én keresztben ülök és hosszában látok, mondottam ma az átváltozáskor... Ám mindez mit sem változtat az alapálláson, mely szerint azonnal be fogok hugyozni! – nyerítette boldogan.
– Hé, mi a fészkes fene történik ott?!... – A sarokban fekvő szemét fasz letolta az alsóját, felhúzta a térdét és határozottan kezdett magához nyúlni. Ám a behajlított lába hirtelen egy hosszú fekete hajú prostituálttá változott át, aki már tette is a dolgát keményen. – Hogy mik vannak... Hé, nem hallod?!!
– Nem kéne annyira bámulni!... – csattant fel egy test nélküli hang valahonnan a sötétség mélyéről.
– Te meg baszd meg az anyádat!... Engem nem érdekel, hogy azok ott ketten mit csinálnak, de ha vége lesz a romantikának, a ribanc idejöhetne, és kiszabadíthatna, mert mindjárt be fogok hugyozni, bassza meg!... – Álmodó Arimán ismét szilajul rángatta a kötelékeit. – Sejj, ebben a darabban igen nagy szerepet kapott a sötétség, mert az árnyék által a Jupiter köldökéig elviláglik lelkünknek fénylő tükre! – szavalta vidáman, közben a szemközti falnál észrevett egy kivilágított automatát óvszerekkel, cigarettákkal, ÉS!...: öngyújtókkal! A tulajdonos és a felesége épp zárni szerettek volna már, de Álmodó Arimán odakiáltott: – Hé, nem adnának nekem kölcsön egy öngyújtót? Csak arra a rövid időre kellene, míg elégetem a kötelékeimet az egyik csuklómon... – Az arc bólintott, majd nyomtalanul eltűnt feleségestől, automatástól.
Hhh mi ez?! Hhh... fásli a csuklómon... Hhh mi ez?! Hhh vér... hhh vágás! Nem! De! Nem, árnyék csak a lepedőn, a fáslival csak kikötöttek... A húgyhólyag még egy utolsót tágul, s innentől a záróizomé a feladat. A lepedő alatt nejlon, hallom, ahogyan csörög, amikor moccanok... akár be is hugyozhatnék... Álmodó Arimán nyöszörgött és izgett-mozgott, a lekapcsolt neonlámpa a mennyezeten az egyik pillanatban hatalmas, kivilágított parkolóvá terebélyesedett; Álmodó Arimán élvezte az immár színtiszta atropin jótékony hatását. Aztán kisvártatva az anyja lépett hozzá, hoztam rizses csokit, mondta, és egy szappantartót vágott a falhoz, amely odatapadt, az anya viszont felszívódott az éterben. Álmodó Arimán szemével a csokoládét tartalmazó szappantartó felé kapkodott egyre, de az minduntalan átváltozott egy villanykapcsolóvá a falon.
Időközben megjöttek sorban a nővérkék is, Álmodó Arimán gusztálta a seggüket, közben megpróbált rájuk mosolyogni, de mindegyik nagyon furcsán pillantgatott feléje, s egytőlen egyig kerülték a tekintetét. Hejj, mi mindent vihettem én itt végbe az este?...
Persze a kacsa is megtelt időközben – éppen színültig. Jött a doki – úgyszintén furcsa pillantással –, vizsgálódott, világítgatott a hülye kis lámpájával, fejet csóvált, mormogott. Néhány rutinkérdés, majd eltűzött a búsba. A skizofrén néni immár egyedül feküdt az ágyában, a heroinista szomszéd továbbra is álmatlanul, a rejszolós továbbra is nyughatatlanul... az automatás helyén meg egy idült piás szuszogott nagyokat. Mire ez utóbbinak a gyerekei – akiket Álmodó Arimán is ismert – bejöttek az apjukhoz látogatóba, hősünk már gondtalanul, kötelékeitől valahára megszabadítva, hanyatt fekve hevert a priccsén, csepegett beléje szépen az infúziós oldat, miközben ő keresztrejtvényt fejtett – jó messzire eltartva magától az újságot, mivel a szkopolamintól még sokáig képtelen lesz majd rendesen fókuszálni.
Így ment ez egészen az ebédig, amelyből Álmodó Arimán derekasan kivette a részét, azután pedig, lenyűgöző színészi tehetségről téve tanúságot, pompásan eljátszotta a váltásdokinak, hogy egyszerűen tökéletesen érzi magát! Aláírt egy papírt, mely szerint saját felelősségére kiengedik az osztályról további otthoni kezelésre, a nővérkénél átvette a cuccait, majd fütyörészve távozott a főbejáraton át. Ahogy kiért az utcára és rápillantott a karórájára, hogy megtudja a pontos időt, a fehér számlapból egy neonzöld fénynyaláb tört elő hirtelen. Akár a jedik kardja.
A rosszabb a rossznak gyógyszere, gondolta, amikor visszaért a bacchanáliára, és azonnal sört vásárolt egy kétliteres flakonnal, leült az árnyékba, rágyújtott, kortyolgatott, közben serényen nekiállt szöveget tanulni, mivel aznap este fellépése volt az egyik kisebb színpadon.

***
Megvan az ideje az ajtónyitásnak, és megvan az ideje a lámpaoltásnak.

***
Valóban szükség van mindenki életében a mélypontokra, hogy aztán igazán meg tudja azt becsülni, amikor magasan szárnyal? Hát... bizony egyik angyalnak sem árt, ha szokja egy kicsit a zuhanást. Sohasem lehessen tudni.

(Részlet a szerző Mint ami lent van c. regényéből)