Terék Anna
körhinta
(testvérvers)

mi régen vásárba jártunk.
a múltkor a buszon eszembe jutott
a ringlispíl, a selyemcukor,
meg a habzó szájú lovak.
– Apa miért raknak a pacik
szájába kicsike vasrudat?
kérdeztem, mert csöpögött
a nyáluk, és én sajnáltam
a patkolatlan lovacskákat,
a kínlódó teheneket
és az ijedt szemű tyúkokat,
amik pont úgy féltek, mintha
már láttak volna
késen fényt csillanni.
eladni vitték őket, és
féltem én is,
hogy eladnak, szorítottam
apám kezét, hogy ne
vigyen el mellőle senki.

a körhintán sírtam először
a vásárban,
valami lovacskára ültem rá,
nevetséges műanyag lóra,
máson nem volt már hely,
másra nem volt már idő,
és nevetett a körhintán
ülő másik hat gyerek.
rövid könnyeim
lecsúsztak arcomon,
a nyakamon végig,
egészen a nadrágomba.
sírtam és szerettem volna
visszacsinálni mindent,
bántott, hogy anyámék
arra költik el a pénzt,
hogy én egy műanyag lovon
üljek, a műanyag madárka
helyett.

mert rettegtem attól, hogy
engem nem szeretnek eléggé.
az lett volna jó, ha
bizonyításképp
addig szorítanak, amíg
ki nem préselik tüdőmből
az összes levegőt
(orvosliag szólva: kilégzési rezerv),
ennek hála kezdtem keverni
a szeretetet a félelemmel.
a játszótéren a mászókára
véletlenül
felakasztottam magam,
lerepültem a bicikliről,
elvágtam rövid gyerekujjam,
megharaptattam magam
kóbor kutyákkal,
hogy öleljenek,
és ha fájt, és én sírtam,
figyeltem szemüket:
kellek-e nekik annyira, hogy
megijedjenek.

hazaindultunk a vásárból,
belém karolt a nővérem,
a járdáról lerúgtuk
az összes kavicsot és néztem,
hogy vánszorognak fel a lovak
az árusok targoncáira,
hogy lakatolják be a kis
csapóajtókat a hátuk mögött.

az alattunk lakó néni
sokat kopogott a plafonján,
ha mi nyargalásztunk,
és kiabáltunk a nővéremmel.
azt mondta ránk: úgy dobogunk,
mintha lovak lennénk.
fájt tőle a hasam,
mert sejtettem: egyszer
a mi szánkba is vasrudat
tesznek, csorog majd a nyálunk
és eladnak bennünket
egy zajos vásáron.
néztem nővéremre, hogy
mit szól ő ehhez az egészhez,
és mi lesz velünk, ha
a vásáron különböző embernek
adnak el bennünket.
de nem sejtettem, hogy
nővérem szeme milyen
fényre szűkülő titkokat rejt,
hogy mennyit fog sírni
helyettem is, miattam is,
hogy a szemében fényesebben
látszik amit látni sem kéne. ma már
egyre vékonyabbak a könnyei.
és néha olyan gyorsan hullanak
ki a szeméből, hogy én már
mondani sem tudok közben
semmit. neki más lakásban jut már
ölelés, mely nem engedi elszaladni,
amelytől, ha el is szalad, hagyja
magát utolérni, ami nem
kevesebb vagy több
a hajnal éneklő fáradtságánál.
és attól lesz szebb, hogy nem
egyedül kell felkelni reggelente,
a hűlésnek induló ágyneműből.