Tolnai Ottó
Világítótorony eladó
(részlet)

Egyik nap látogatást teszünk a spliti magyar egyesületben, melynek Évi és Enikő a motorjai, Ottó pedig ünnepeinek gyakori szereplője, szavalója, ha jól értettem, még a Szózatot is ő szavalja el olykor. Szabadkai, újvidéki, becskereki származású nyugdíjas mérnökök, tisztes polgárok fogadnak bennünket. A fal mellett végig a könyvtár, melynek nagy részét a nemrég még itt vendégszereplő (mutogatják a fény­képeket) Holti Mária adományozta az egyesületnek. A Jó­kai-sorozatot viszont egy mostari hölgytől kaptuk, jegyzi meg Évi. Ez a mostari hölgy, mondom, érdekel engem, majd még térjünk vissza hozzá, beírom címét a füzetembe, ha arra járok okvetlen fölkeresem. Beszélgetésünk egész ideje alatt a tömött polcokat silabizálom. Végül rálelek a Hét évszázad magyar költészete két kötetes, borító nélküli, fekete fedelű, bibliapapírra nyomott 1962-es kiadására (ott az antológia utolsó, behemót változata is, amelyben ez az antológia a szó szoros értelmében agyonnyomta, megszüntette magát, jóllehet a Szép versek például meg tudott újulni), melyet egyik utolsó szövegében Mária külön kiemel, azt írta ugyanis, ezt a két kötetet vinné magával egy lakatlan szigetre, jóllehet szegény, akárha egész életében egy lakatlan szigeten élt volna, egy lakatlan szigeten a Hét évszázad magyar költészetének 1962-es kiadásával... A beszélgetés szünetében odamegyek a polchoz, kezembe veszem a fekete könyveket, nézem nyomait, bejegyzéseit. A polc legalsó sorában, az idős újvidéki Ifjú házaspár mögött (testvérének fiai jó barátaink, az egyik ismert fotós Újvidéken, a másik börtönorvos, majd gerontológus Pesten), miközben újvidéki napjainkat próbáljuk feleleveníteni, ők rendszeresen járnak haza: felfedezem Világpor című kötetem is többek között.
Idejövet arra gondoltam, minden bizonnyal lesz majd alkalmunk egy kicsit beszélni-mesélni ezeknek az embereknek, lesz alkalmunk egy kis előadásfélét rögtönözni például a magyar irodalomról, legalábbis a számunkra fontos írókról, amilyen Kosztolányi, Ottlik, Mándy, Mészöly, Pilinszky, Esterházy vagy Koncz és Domonkos például, folyóiratokról (az EX-ről, a Jelenkorról, a régi Nappali Házról, az Enigmáról, az Alföldről, a Műhelyről, a Fosszíliáról, a Drótról), MEDIAWEW-ről, lévén Jenő az igazgatója, én pedig ún. szellemi védnöke, valamint arról a filmről, amit éppen forgatunk, a vajdasági (jugoszláviai magyar) irodalomról, benne Holti Mária vagy az én specifikus helyzetemről (kivonultam belőle – úgy hogy benne maradtam, úgy hogy jobban benne maradhassak, mind mélyebben bújhassak belé, függetlenül pártoktól, régi és új érdekcsoportoktól, kisebb-nagyobb szarevőktől, buzgómócsingoktól, az égvilágon mindenkitől, hogy aztán egy olyan pozícióba juthassak, ahonnan már abszolút szabadon szemlélhetem tartományunkat – abszolút szabadságról beszélek, jóllehet a Molotov-koktél mindennek ellenére mégiscsak ismét engem talált meg, tehát a légüres tértől, interritorialitástól sajnos egyáltalán nem kell félnem), már csak azért is, hogy aztán kérdezgethessem őket, hiszen a világban ezeregy előadást tartottam volt erről az én specifikus helyzetemről a vajdasági és az ún. egyetemes magyar irodalomban, arról hogyan kötöttem össze Tömörkény tiszai hajósaival, Velencében szolgáló katonáival, s más manipulációkkal a Tiszát az Adriával, végig Amerikán, de nem hinném, hogy létezik magyarországi város, ahol szintén nem beszéltem erről a kérdésről, hol a Monarchiába, hol a Nagy-Jugoszláviába, hol a Balkán-félszigetbe bugyolálva a dolgot, a kérdést, persze mindig tartva magam vezérkönyvemhez: a Tolnai Világlexikonához, hol a horvát (szlovén és szerb) marina-, illetve karsztfestészetről, hol pedig Újvidékről, Belgrádról, Zágrábról, vagy a koperi sópárolókról, Ljub­ljanáról értekezve például – hiszen egyik első múzsám egy ljubljanai indonéz hölgy volt...
Az egyesületbe indulva magamhoz vettem az egyik, Adria tengernek szirénája feliratú iratgyűjtőmet, benne Holti Máriáról készült jegyzeteimmel. Igen, ha netán alkalom adódott volna, szívesen mondtam volna valamit, akár egy egész kis előadást is rögtönöztem volna Máriáról, noha egyáltalán nem vagyok igazi ismerője, specialistája.
Először is kielemeztem volna számukra a Svájci leveleket, mint Mária legjobb novelláját, s e szövegen keresztül érzékeltettem volna valójában, miért is tartom én jelentős írónak őt. Majd pedig ismertettem volna velük életművének valami miatt visszatartott, ám annál intenzívebb mediterrán vonásait, mozzanatait, mert különben kevés a kifejezetten dalmát novellája, mint amilyen például a kilenc emlékvédőnek a semmis kis, hajnali dalmát faluba való megérkezése pillanatát regisztráló.

Hajnali ötkor, amikor a tenger első dagályához vett mé­lyebb lélegzetet, és a település időtlen, mésszel frissen megerősített kőtetejű házaiban a korán kelők már mocorogtak, hogy megrohamozzák a szőlős- és olajkerteket, utánanézzenek a kései füge állásának és mindennek, ami a ház körül ellenőrizhető, leszedhető és betakarítható, hajnali ötkor, amikor legfőbb ideje kihajtani a gyerekeket az ágyból...
Kilenc ablak, jobbról és balról, a tizedik Srećko ajtaja, melyben valamennyi álló hely foglalt, valóságos lőrés a világra egyetlen aranybetűs törvénnyel: légy elővigyázatos, ne ugorj be bárkinek, holmi bőrkabátosoknak, ma csak mérnek, méricskélnek, holnap meg, meglehet, munkások jönnek csákányokkal, lapátokkal, elevátorokkal, és volt öreg ház, nincs öreg ház, nekik meg kiutalnak valami liften járó boldogságot, aztán megnézhetik magukat a borkészítő alkalmatosságaikkal, szamarakkal, öszvérekkel, csirkékkel, borecetes hordókkal, az olajpréssel, levendulapréssel, a meggylikőrös mindenfélével, a halsózóval, sonkaszárogatóval, a pecsenyesütő tűszerszámokkal, meg ezzel az egész koszos, nyomorult élettel, ami mégis olyan mérhetetlenül szép, hogy az embernek, ha csak egy kicsit is belegondol, örömében kicsurran a könnye... Erre gondol Dušan halász is, jelenleg szállodai portás, a hazai nyelv ellatinosított változatának ismeretében, az első ligás futballcsapat bűvöletétől állandó jelleggel enyhén pityókás; erre gondol Tonka, aki két-három tűzpiros-vajsárga, repedt gránátalma öröklési joga miatt rendőrséget hívott édes testvérére; és erre gondol Senor Spiro, Spiridon, si, si, buono tempo, una Paloma, arrivato, negyvenkét év Argentínában, a rézbányai jövedelemből megtakarított panamakalappal, pepita pantallóval és vulkánfíber bőrönddel...

Végül pedig természetesen kifejtettem volna a Fehér hajók filozófiáját, illetve azt, mit építettem abból az én világomba, hiszen iratgyűjtőmben ott lapultak az újonnan kifénymásolt idézetek, amelyekkel a méz (temetője fölött a vadméhek talán az elhagyott kőkaptárakban élnek?!) és a bogumilok motívumát (Krleža mammutesszéjének néhány tézisével, és Danilo Kiš Marija Čudina költészetéről írt tanulmánya néhány kitételével egyetemben) máris a középpontba helyeztem:

Miután olyan zseniálisan összecsomagoltam az Útra, a Nagy Ismeretlenbe, elégedett voltam és tudtam, hogy a lepkesúly miatt mehetek majd akár indiánlépésben is, míg a többi telepiek megszakadnak majd a bőröndöktől…
Legkézenfekvőbb lerakodóhelynek a ferences kolostort találtam, mert tudtam, hogy a kolostor a tizennegyedik század óta érintetlenül áll, az oszmán birodalom alatt a haja szála sem görbült, kalózok sem szálltak miatta partra. Talán azért menekültek meg, okoskodtam, mert a rablók és a megszállók is tudhatták, hogy a ferencesek kolduló rend, akik még épületeik reneszánsz stukkó­in is elspórolták, amit díszben lehetett. Ezt hívják koldus­re­ne­szánsznak.
Jártam már előzőleg többször is a kolostorban. A kerengő árkádjai alatt az egykori panteizmusomat is bőven tápláló kagylómúzeum. Faltam Teilhard de Chardint.
Jöjjön – mondta –, Beáta nővér vagyok. – kezet nyúj­tott.
Beáta nővér magától értetődő természetességgel megfogta a táska másik fülét, nem kérdezett semmit. Elindultunk a gondozott ösvényen a rég elvirágzott júdásfák árnyékában. Egy kis irodába vezetett.
Üljön le. Beszéljen. Valami baj van?
Pár mondatban elmondtam, miért jöttem. Beáta elgondolkozott, azután arra kért, készítsek egy listát a táska tartalmáról. Nagy a felelősség. Ilyen időkben! Ha egyáltalán szó lehet róla...
Mégiscsak nagyobb az eshetősége egy kolostor megme­ne­külésének, mint egy magánházénak – próbálom meg­győzni.
Nagyon téved – suttogta Beáta nővér. – ebben a háborúban minden fordítva van, és mi is lekéstünk a dolgaink men­tésével. Ott van például a könyvtár, az irattár, a gyűj­temények, a képtár… Hosszan nézte a padlat fekete-fehér kőlapjait, közben ujjaival egy irattartón dobolt. Kinéztem az ablakon. A belső udvar bejáratánál egy szépen faragott pateránus szarkofág állt, tömör sírkő, és ebbe az elhelyezésben úgy festett, mint egy büszkén kitett harci zsákmány, az ellenség jól megőrzött zászlaja, partra vonszolt bálnatetem.
A bogumilövet nézi? – kérdezte Beáta nevetve nagyon sokára. – Bólintok. – Tudja – folytatta az apáca –, a háború után egy kissé bogumillá vált a fél világ. Terjed az albigencia, mint a kanyaró. Kényelmes vallás, meg kell adni, alig több a semminél, de azért mégis a semmi vallása. Csak a Fényt és a Sötétséget ismerték, a középkor beat-nemzedéke találta ki a „katarzist”. Tudja, ebből a vallásból kimaradt a remény és a Megváltás gondolata. Ami engem illet, én nem hibáztatok érte senkit, ilyen volt az általános légkör. Viszont már ideje volna rendet teremteni, és nevükön nevezni a dolgokat. Visszaadni az embereknek a reményt...

Benne volt, ott lapult többek között egy levél is abban az Adriai tengernek szirénája feliratú iratgyűjtőben: egy versben, szabad versben írt (a címezés is kis betűvel):

virág utca 3., újvidék
után zárójelben:
telep,
majd alatta:
jugoszlávia

– a postás nem tudta, melyik utca is a virág utca, hiszen az valójában nem létezik, egyik könyvem viseli, és golyóstollal írta rá előbb, hogy Ružin Gaj, majd pedig, hogy Cvećarska (érdekes, könyvem után, sokan ellátogattak hozzánk Magyarországról, Erdélyből, kérték mutassam meg nekik a könyv helyszíneit, a szőrös házat, az ecetgyárat, a vakvágányt, a Petőfi Művelődési Egyesületet, Maurits és Ladik Katalin szülőházát, ismertessem meg őket Dudussal, Bujla Emillel, a darálóssal, vigyem el őket a Venera nevű kiskocsmába, a Niš nevű vendéglőbe, az Ilirska utcába, ahol Balázs Attiláék laktak, melynek elején az a metafizikus budi állt, sétáljunk el az utolsó utcába, a Telep utolsó utcájába: a Szentelekybe, de még most, 10-20 év után, itt Palicsfürdőn is megesik, hogy a Virág utcában keresnek, mert itt van Virág utca, a Telepen nincs, a Telepen Virágárusok, illetve Virágkertészek utcája van, ha jól fordítom a Cvećarskát, és a különös az, hogy a palicsfürdői Virág utca 3-ból szépen ideirányítják az embereket a Pionír allé 13-ba, talán az sincs kizárva, meg is van nekik a könyvem: a Virág utca 3). Kis, tüskés szövegecskeként megformált komoly üzenete volt a levélnek. A kézzel írt aláírást sajnos nem tudtam kibogozni, sejtésem persze volt, hiszen a pecséten szépen olvasható: Senta, de valójában nem volt számomra fontos a levél írójának személye, inkább maga az üzenet, ugyanis gyakran kaptam hasonló üzeneteket, s kapok a mai napig is különböző formában.
A szövegecske így hangzik (gondoltam, felolvasom nekik, s meghallgatom, mit mondanak témánk kapcsán, ami persze e levelecske nélkül is nagyon érdekelt, hiszen az ő viszonyulásuk valami egészen más, jóllehet régtől ismertem bácskaiakat, bánságiakat Rovignóban például, de akkor is más, más volt mint az enyém, más mint Máriáé):

kedves tolnai ottó
végül ránk is ránk méretik a magyarországi magyarok sorsát
nekünk sincs már tengerünk
csak akkor ha
de inkább ne is legyen
többé soha
soha soha soha soha soha soha soha soha soha soha soha soha

Ha most nem is jött össze ez a fajta beszélgetés, ha most nem is tartottam meg valamelyik kiselőadásomat, nem kértem ki véleményüket Mária Adriáját, az én Adriámat és az ő Adriájukat illetően, mégis jó volt egyenkint megismerkedni az emberekkel, ki honnan, hová jött, miért (sokan házukat, nyaralójukat védeni jöttek – kanizsai ismerőseinknek, barátainknak például Dubrovnik mellett, Mliniben és Kupariban vannak komoly házaik, amelyeket minden jel szerint sikerült is megmenteniük, pedig hát Kupariban, a Jugoszláv Néphadsereg tisztjeinek nyaralóbázisában, bázist mondok, ugyanis a szállodák afféle erődítmények voltak, most minden kilőve, kiégve), ki, mikor volt utoljára otthon, kik is a közös ismerőseink, annál is inkább, mivel majd persze azt a kiselőadást, beszélgetést is meg fogom, meg fogjuk egyszer tartani, hiszen idővel a velük való ismeretségünk Évinek, Ottónak, Enikőnek köszönve mélyülni fog...
Meggyesi Mária, az egyesület elnöke a solini iskola igazgatója. Várady Tibor Čiovón és Agárdon él fölváltva, Tibor barátunk unokatestvére, Dóró Géza barátja. Szvoboda Lász­ló gépészmérnök, a szabadkai Partizán egykori technikai igazgatója, szomszédunk, Dormán kollégája az egyetemen, Splitben él, felesége horvát szemorvos. Fontányi Árpád baj­­sai születésű, intendáns volt a katonaságnál, Splitben él, sokáig ő vezette az egyesületet, már távozik, amikor Jutka felkiált: De hiszen én egy Fontányi Árpáddal jártam elemibe! A túl­nyomó részt idős résztvevők között feltűnik egy ifjú lány is, a szabadkai származású Melinda, Laci, látom már össze is ismerkedett vele, kifaggatta: Pesten magyar irodalmat tanul – tehát valamit már akár tudhat is erről az én fenn jelzett spe­cifikus helyzetemről, illetve az Adria, a homogén adriai világ – ahogyan nagy művében, A Földközi-tengerben Braudel nevezi – szövegeimbe való inkorporálásáról, sőt talán az sincs kizárva, vizsgázott is A gyönggyel töltött browningból, vagy már írt is szemináriumi munkát a Hogyan tanítani Velencében a vajdasági költészetet című másik versemről...
A pulai, fiumei és šibeniki egyesületről beszélnek, a pi­o­nírokat, az ókanizsai Aprót, illetve dr. Róthot említik ők is. Van még egyesület Dubrovnikban is, de nekik nincs helyiségük, az elnöknő (Bodorné Pápa Teréz) lakásán szoktak találkozni. Ehhez az elnöknőhöz is térjünk még majd vissza, mondom, hiszen talán éppen a zentai Bodorokra utal a neve, mint ahhoz a mostari hölgyhöz is, aki a Jókai-komplet­tet ajándékozta az egyesületnek...

*

Kis piacunk halcsarnokától csupán a sorsjegyárus bódéja választja el a tengerre néző, belterjes, zárt teraszú Genshert, amelyben kizárólag férfiak üldögélnek. A Gensher lehetne akár Görögországban, Bulgáriában vagy éppen Közel-Keleten is valahol. Intenzíven mondják nem egészen artikulált szövegeiket valami mellékes dologról vagy éppen a kormányválságáról, majdnem mindig bosszankodva, jóllehet végig igenelve, végig akárha viccet mesélve.
A mi törzshelyünk a Dupin nevű kávéház part mellett lé­vő, toronyszerű lakatlan épület fala alá húzódó terasza. A nap járásától függően tapadunk a vastag kőfalra vagy távolodunk éppen el tőle székünkkel. A rendelést a forgalmas úton át hozza ügyesen egyensúlyozva az imotskói születésű tulaj vagy a fia, hétvégeken pedig valamelyik helyi dalmát lány. Olykor Ottó is lejön hozzánk egy kávéra. Jó kávé, mondogatja, nagyon jó, csak nem elég édes, kevés a cukor, két kis zacskó cukor nekem egyenlő a semmivel. És már kezdi is statisztikákkal, egzakt adatokkal elegy kiselőadásának egyikét. Amelyeknek első leütései mindig mellbevágóak. Első hallásra elmosolyodik az ember, de aztán lassan rá kell jönnie: Ottó nem túloz, illetve hát mindig is nagyon túloz, ám éppen ezek a túlzások összessége teszi őt: Ottóvá. Fiatalabb korában ugyanis, meséli száját törölgetve: napi 30 kávét ivott – csészénként öt kanál cukorral. Eddigi élete folyamán tehát, teszi hozzá: egy tonna cukrot fogyasztott. Ami nem is olyan sok, mondom ugratva, ha 120 évre kell elosztanunk…
A szomszédasszony halat süt, olykor nekünk is segít (a gavunról például ledörzsöli egy kicsit a pikkelyt), nekünk is süt, ugyanis férje, aki asztalos (az egyik garázsban dolgozik rokonával, még nem látogattam meg, nem tudom, mit készítenek), minden nap kilenckor hazaugrik marendára. És a reggelije minden nap: két fajta hal. Ma például: lapos listet és vörös trljet süt neki. Nézem föntről a semmis kis udvart. Valami patinazöld ajtó, amit rég, lehet 10 vagy 50 éve nem nyitottak már ki, fölötte latin fölirat, amely dr. Ivasović őseit, mint Ivasovokat említi (ki tudja, talán örmények lehettek), majd valami kis ablak. Talán kamra lehetett. Talán Ivasovićék pazar lakása, immár szinte lehetetlen megállapítani. A jelenlegi tulajdonos, mondják, Ausztráliában él, és egyáltalán nem szokott hazalátogatni. A kamra bejárata előtt valami vakablaknak döntve: három rozsdás szigony, két öt- és egy tízágas, rúdjaik már elkorhadtak.
Ha kávézás közben, a nagyablakon nem a tengert, nem az öblöt, nem Splitet kémleli, akkor Ottó is ezeket a szigonyokat látja, az embernek az az érzése, éppen csak ki kellene nyúlnia valamelyikért, hogy vízi istennek tűnjön.
Mind többet nézem, filmeztetem ezt a lenti kamrát, ezeket az elárvult szigonyokat, annál többet gondolok Ćipiko egyik, különös mód éppen U Starom Kaštelu című novellájára, azért mondom különösnek a címet, mert a novella egyértelműen az ősi Cippico Kaštelában, illetve ahogyan ő írja, Kastióban játszódik, amely pedig Kaštel Noviban található, igaz éppen a két rész határán. Noha itt még egyáltalán nem látok tisztán, ugyanis a Kaštel Noviban lévő Cippico Kaštelát, mármint magát az oroszlánfejekkel díszített épületet nevezik Kaštel Stari­nak, ugyanis a 7 Kaštel közül ezt építette fel még a XIV. században elsőként a velencei ős: Coriolanus Cepio (Korijolan Cippico), akinek felesége bennégett a kaštel ben; egyik fiuk Cipruson, másik pedig Zadarban volt püspök.
Egy viharos nap leírásáról van szó, amikor szinte átcsapnak a hullámok a város felett és az ősi, mind romosabb Kastio szinte nyöszörög a víz ütései alatt.

Valovi, írja, visoki kao Kastio.1

A kisgyerek fél, majd az Idegent keresi, aki telente olykor náluk, az ő lépcsőjük alatt húzódott meg, nyaranta viszont kint aludt csónakjában vagy valamelyik vízparti barlangban, az elsüllyedt hajók régi tárgyai után kutatott, azokat árulta vagy halászott, halat sütött magának. Az Idegen egykor egy szép, nagy kereskedelmi hajó kapitánya volt, de hajótörést szenvedett, s azóta csak rozoga ladikjának volt a parancsnoka. Az Idegent nem találják a házban, tehát künn rekedt valahol. A gyerek rémeket, az óriás hullámok között a halált látva alszik el, miközben nagyapja félmeztelenre vetkőzve, latin zsoltárokat mormolva, ostorozza testét. Reggel kisüt a nap és megtalálják az Idegen partra vetett ladikját...
Egy kis időre van szükségem, hogy megértsem, Ćipiko, a velencei nemesek kései sarja, itt született Novi Kastión, a Kaštel Stariban. Emlékszem, egyszer elhatároztam, összevetem Móricz Barbárokját Ćipiko Čobani című novellájával. Különben nem túl sokat tudtam Ćipikóról, most még annyit sem, hiszen teljesen összekeveredtem, csak azt, hogy szerzetesnek készült Sinjben, majd erdészeti iskolát végzett és Bračon, Hvaron, Kotorban, Dubrovnikban dolgozott, majd 1912-től a belgrádi bányászati és erdészeti minisztérium tisztviselője volt. 1923-ban halt meg, itt Kaštel Novi Kaštel Stari nevű épületében, avagy a Kaštel Stari nevű községben. Megkívánom ismét novelláinak ízét. Elsétálok a környék 7 Kaštel e közül tán a legszebb, de már meglehetősen rossz állapotban lévő, ősi Cippico Kastiója mellett (böngészem feliratát, nézem a falából kibukó szobrokat, a kopott, a falba teljesen visszahúzódni készülő oroszlánokat), elsétálok a könyvtárba, amely különben az egyik legrendezettebb téren található (igaz, mondják, közepéről kivették az ősi pálmafát), az egykori Szent Péter testvérek (bratovština) épületében, oldalában, ahol még sejlik a kolostor tornya az órával. Szeretem körül a tér falai melletti faragott, párkányszerű, fényesre koptatott márvány ülőkéket, padokat, Boszniában, nevezetesen Tešanjban láttam hasonlókat, fából, sehol sem tudtak úgy megülni az emberek, mint azokon a padokon. Kellemes hangulatú kis könyvtár, szép, készséges könyvtárosnő. Mondom, mit szeretnék: Ćipikót olvasni. Furcsán néz rám. Nem értem, miért, egyáltalán nem értem, miről is van szó. Azt mondja, nincs Ćipiko-könyvük, majd hozzáteszi, nincs a könyvtárban… Nincs Ćipiko-könyvük? – kérdem. De hiszen itt született, a Cippico-család az egyik leghíresebb családja a környéknek, Split és Trogir között. Elhallgatok, jóllehet arra is gondoltam, miért nem nevezték el könyvtárukat Ćipikóról? A raktárban vannak Ćipiko-könyveink, mondja, holnapra hozok magának néhányat. Másnap látom, a könyvekben át vannak húzva a pecsétek, a szétválás, a háborúskodás kezdetekor minden jel szerint őt is, vagy csak a Belgrádban, cirill betűkkel nyomtatott könyveket kivonták a forgalomból, és valóban az elébem rakott könyveket Belgrádban nyomták, méghozzá az egyi­ket cirill betűkkel… Nem értem, hiszen számomra az egyik leghorvátabb horvát író volt – és ráadásul, ahogyan Gotovac jellemezte a legfontosabb horvát írókat: éppen regionalista. Forgattam egy kicsit Gotovac a Globusnál megjelent hétkötetes válogatott műveinek szép sorozatát, s meglepetésemre egy megható passzust találtam valamelyik kötetében Desnicáról, aki szerb volt. Kalebbal, Šegedinnel és Marinkovićtyal, mondja, ők alkotják a háború utáni horvát próza nagy négyesfogatát. (Jó lenne tudni, nemzedéktársa, Slobodan Novak miért maradt ki e felsorolásból. Az is megfordul közben a fejemben, miért van az, hogy a horvátoknak nem volt egy Danilo Kišük, igaz viszont, ha akarják, egészen nyugodtan magukévá tehetik, elszerethetik, ahogyan a vajdasági irodalom is elszerette magának, el annyi más horvát, szerb, bosnyák íróval együtt, elszerethetik, hiszen Sinkót is ott látom a kis könyvtár polcán A horvát irodalom öt évszázada című népszerű sorozatban.)

Ottó, aki elkísér a könyvtárba, már teszi is a szépet a könyvtárosnőnek. Besötétedik, ahogy baktatunk hazafelé a ríván. Körül lassan kigyúlnak a fények. Ottó, mintha csak a tengerről készülne mondani valami alapvetőt, azt amit immár hetek óta várok, arról kezd mesélni, hogy egyszer meglátogatta édesapját a požarevaci börtönben. Mondom, az én édesanyám is vitt oda csomagot, oda is meg aztán fel a Prokletijéra. Édesapjával való találkozásáról akarom faggatni, de megelőz, ő tesz fel nekem kérdést. Emlékszel a Dobó Paulára? Ismerős név, mondom. Az Ipartestületet tartották a szülei, meg a magyarok tiszti konyháját is. Vitéz nagyanyám egy ideig ott lakott az Iparosotthon utcájában, valami rémlik... Itt élnek Splitben. A lánya nagyon szép, tán szebb, mint Paula volt, de főleg meleg fiúkkal barátkozik, mint mondja, azokkal nem kell lefeküdni. A Paula férje asztalos. Komoly nyaralójuk van Viništjén, fönn a dombon, Marinától balra. Megkísérlek visszatérni eredeti problémámhoz. Szeretik a tengert? Kik? – fordul felém zavartan. Dobó Paula meg a lánya. (Valami olyasmire gondoltam, hogy ha a fiúkkal nem szeret lefeküdni, akkor talán szeret a tengerben végtelen lebegni, szeret szerelmeskedni a tengerrel, de hát magam sem tudom megfogalmazni kérdésemet, csak motyogok.) Nem, senki sem szereti itt a tengert, az Évit kivéve… Otthon megmutatja Dobó Paula fényképét. Ottó mellett áll, magas, szép, nagyon szép nő. A nők mind parafa talpú, antilop cipőkben. Igen, ismertem, de mintha kicsit bandzsított volna, tűnődök, persze nincs kizárva, összetévesztem valakivel.
Leesett egy cserép a tetőről. Ottó kitervezi, hogyan fogunk másikat tenni a helyébe. Összekötözve kidugjuk a nagy piktorlétrát a tetőablakon, majd az antenna tartójához kötözzük a külső végét, csak, teszi hozzá, ő nem bír kimászni a nyílt tetőre: 7 csavar van a térdében…
Ismét Trogirban és Primoštenban (kettő a világ legszebb városai közül). Közöttük, Poljicánál, illetve Poljicával szemben, a túloldal lankás szigete enyhén zöld, nem annyira karbidszín, mint általában a hegyek. Felfoghatatlanul hosszú vonalakba rakott kövek: akárha Klee itt próbálkozott volna első absztrakt rajzaival. Amikor még Bračra menet hosszú idő után ismét itt hajtottunk el, én a mikrobusz hátsó ülésén gubbasztva végigrajzoltam füzetembe a partot Zadartól Splitig, s emlékszem, Poljicánál akkor is milyen boldogan vittem át a vonalakat papírosomra. Még az évben Párizsban komoly Klee-monográfiákkal szerelkeztem fel, netán megsejthetem, az Isten mit is szándékozott csinálni ezzel a hegyoldallal, amikor más hegyoldalakat olyan durván megszaggatott, annyi mélyedéssel, barlanggal tarkított, olyannyira megdobált dübörgő, sistergő sziklákkal.
Ősztől egy nagy, szürke szöcske él Ottóékkal. A régi kínaiak viszonyulhattak így a szöcskékhez, tücskökhöz. Nincs macskájuk, s meglepődve látom, legalább annyi időt, gondoskodást, szeretetet, kedvességet szentelnek neki, mint mások, például Anikó, a macskájuknak. Ottó, hét csavarral a térdében, minden öt percben felugrik és leellenőrzi hol van éppen, az ablakban napozik, várja kis, apró termetű hím látogatóit (amelyek sorban megtermékenyítik), a lépcsőn valahol, vagy a cserepes virágok, a muskátli, a bogumil alatt éppen. Érdekes, veszem észre, a lépcsőről mindig visszahozzák, ám mint később elmagyarázzák, az alattuk lakó dalmát szomszédok félnek, nagyon félnek tőle...
Két orosz a ríván. Ha magunkat nem számítjuk, mert nem számíthatjuk, mi nem vagyunk turisták – én nem vagyok, sosem is voltam turista az Adrián, én otthon vagyok az Adrián – a 7 Kaštelen most egy turista sincs. Még cseh vagy szlovák se. Különben sincs sok turista errefelé. Olcsó divatos cuccokban, az egyik karján idióta fényképezőgép csüng. Egymást fényképezgetik. A tengerrel. Magával a tengerrel. A mediterránnal pontosabban. Megállás nélkül beszélgetnek. Két kóbor kutya – az én kutyám, amely azt hiszem rákerült a filmre is, és annak a testvére – követi őket mindenhová. Szükségük van a kutyákra, ezekkel jelzik, nem is annyira idegenek ők itt már.
Ha megpillantom a két oroszt, mindig elszorul a szívem. Olyanok, mint egy Csehov-novella.
Jutka Évivel napozik, fürdenek is. Nagy boldogan érnek haza. Megbeszéltük, mondja Jutka teljesen bezsongva. Meg? Mit? – kérdem tapogatva. Figyelj – mondja:
– Éviék eladják nekünk a padlásterüket.
És Ottó máris hozza a létrát. Jenci is mászik fel a kamerával. Csak egy ház van előttünk, de az kell is, hogy felfogja a vizek direkt leheletét, nyomásait, támadásait, annál is inkább, mivel fölötte és kétoldalt mellette tapasztalhattuk, szép kilátás van Hvarra, Splitre, Trogirra...
Csak tetőcserét fogunk kérni, magyarázza Évi, de közben azért 90 centivel megemeljük a falakat, a gerendák kitűnő állapotban vannak: nagy nappali, hálószoba egyelőre nem is kell, s a nappalival egybenyitható még nagyobb terasz... Van mesterünk, mondjuk, a pélmonostori, illetve laskói Pali mester, aki a palicsi Homokvárunkat is restaurálta, négy-öt munkásával egy hét alatt megcsinálja az egészet.
Bravó! – mondom immár én is bezsongva. És máris arra gondoltam, majd Évi tudását is kamatoztatjuk tetőnk kiképzésénél, pontosabban nagy tapasztalatát a silók tervezését, építését (csúszó zsaluzás etc.) illetően, olyannyira, hogy magamban máris valamiféle toronynak: világítótoronynak képzelve el tetőlakásunkat, a Virág utca manzárdja, a Homokvár elefántcsonttornya és a világítótornyok egyfajta kombinációjának, ahol majd a manzárdon és az elefántcsonttoronyban végzett alkímikusi kísérleteket végre én, a formátlan formába, kőkaptárba önthetem, finalizálhatom... Gyerekkoromtól kezdve izgatták fantáziámat a világítótornyok. Emlékszem mindent tudtam a Plymounth előtti Ed­dy­stone fantasztikus történetéről. Három változatát ugyanis szétverték a hullámok, ami most látható, az már a negyedik. A Déva vára gyermekmese e tornyok történetéhez viszonyítva. Az elsőben meghalt az egyik őr, a másik pedig megőrült, mire megérkezett az élelmet hozó hajó, egyébként őrizte a hullát, nehogy azt higgyék, ő ölte meg, és a világító lángot, mert akkor még vaskosárban égett a tűz. A második toronyban már három őr élt, de az a torony meg kigyulladt. Bőrtömlőkben hordták a vizet fel a 23 méter magas, abszurd lépcsőn, közben olvadni kezdett az ólom is. És belefolyt az egyik őr szájába. ( Ez az ólomlabda Vébel furcsa teniszezőjét, Freddy Hubertet juttatja eszembe, aki az ellenfél szájába üti labdát.) Nem hitték el az áldozatnak ezt a mesét a forró ólomról, hiszen valamiért nem égette ki a nyelvét, csak már a parton, amikor megoperálták találtak egy 220 grammos ólomtojást a gyomrában. A Dugi otokon lévő világítótorony őréről, Barba Vickóról is olvastam, akinek kecskéje volt a toronyban. Barba Vicko egy alkalommal végre kivette a szabadságát – és elhagyta a tornyot, elment... Hol volt? – kérdezték tőle, amikor hamarosan visszatért. A testvéremet látogattam meg, mondta. Hol él a testvére? – kérdezték Barba Vickót. Hát egy világítótoronyban, mondta.
Nem kell egyben fizetni, részletezi tovább Jutka és Évi megállapodásukat, elég lesz, ha évente 2 000 német márkát fizettek. Ha a minisztérium elhúzná a dolgot, akkor megpróbálunk ajándékozási szerződést csinálni... Enikő is el akarja adni a kisebb lakását. Jenci és Laci máris kiszállnak Kaštel Sućuracra. Tetszik neki a kis kétemeletes építmény, amely egykor minden bizonnyal cukrászda lehetett. Mindenki Évi mérnöki táblája körül tolong. Csak a bátyámat kell kifizetnetek, mondja Enikő, az én részemet apránként is folyósíthatjátok.
Milyen különös, életem folyamán, hányszor indultam így, ilyen boldogan vissza az Adriáról félig-meddig lakás-, illetve háztulajdonosként.
Nézem Ottó márvány ablakkeretbe szorult ezüst hajkoronáját, sósan ragyogó márványreliefjét, ezüstlapocskákkal körülszögecselt ikonját. Ottó, motyogom, szerencsére marad, visszafele még mindig integető alteregójával, árnyékával robognak barátaim.
A még mindig forrongó Sinjt, Knint ismét szemügyre vesszük, fáj, nagyon fáj nekem, hogy nem fordulhatunk Zágráb felé, de aztán robogunk Pécsre, ahol átszállunk YU-táblás kocsinkba, amit nagy örömünkre, nem loptak volt el, pedig egyedül állt, a madarak és a por által már jócskán terepszínűvé varázsolva, elárvulva a vasútállomással szembeni kietlen, gyanús parkolóban, majd folytatjuk utunkat Mohácsra, Hercegszántóra, át a határon Palicsfürdőre. Palicsfürdőről pedig már másnap haza szüleimhez Ókanizsára: Ottó szülővárosába.
Kispiacon, Kishomokon keresztül történő hazaugrásainkkor, jóllehet mindig akad néhány kibogozandó bonyodalom, adminisztrációs feladat, két dolgot végezek rendszeres rituális áhítattal.
Kilencvenéves édesapám megborotválását. A hossza­dal­mas szappanozást. Az első néhány tiszta húzást a pen­gé­vel. Majd első felvérzését. Már-már úgy tűnik, akarattal vágom meg kissé az arcát, jóllehet különben is majd min­dig megvágnám enyhén rezgő kezemmel, hogy aztán a timsókristályért szaladjak, s tartsam soká vérző sebén (az ő keze nagyon rezeg, ám még mindig nem száll el belőle a kanál, mert mint mondja, az a mérce, ha elszáll a kezedből a kanál, kisfiam, akkor már megette a fene, vége). Érdekes már kisgyerek koromban is megigézett a borbélymesterek nagy, olykor alumínium, avagy ezüst foglalatba pászított timsókristálya. Voltak barátaim, akik érceket, kristályokat gyűjtöttek, de nekem elég volt a timsókristály, meg egy-egy kvarc a vasúti töltésből, hogy a reszelődarabbal történő csiholásakor kipattanó szikra meggyújtsa a pákataplót, egy-egy palalap a Tisza-kanyarból, vagy a Járás sütős szike kidobta megkövesedett löszbaba, ahogy a tanyasiak nevezik ezeket a miniatűr Giacometti-szobrokat: madárszar... Sajnos az édesanyámhoz való ilyen jellegű közelférkőzés módját nem találtam meg, noha olykor átkentem visszeres, legtöbbször gyulladásban lévő lábát valami kenőccsel, vagy pálinkával, de megfürdetését, lecsutakolását, hátának megkaparását, már Jutka végzi.
Valamint a Tiszával való találkozásomat. (Az egyik Kanizsai Írótábort, amikor még én szerveztem volt kerekasztalait, a Tiszának szenteltük: a Tiszának mint olyannak, bevezető tanulmányom (végső ideje lenne felvennem valamelyik könyvembe), hiszen címét a tengerre, az Adriára is cserélhetném, lévén hogy nekem nincs, sosem is volt más programom:

Nézni a Tiszát – ...
Nézni az Adriát – mint radikális program.)

Lemegyünk a strandhoz, a fűrésztelephez, vagy legtöbbször már odamenet hirtelen lefékeztetek a Slajcnál. Jutka sokszor ki sem száll a kocsiból. Tudja, ez, ahogyan Graham Green mondaná: a gyermekkor miséje. A Slajc a mind inkább elvékonyodó Körös, illetve semmis csatornája kőlyukkal, pumpával, zsilippel, a Martonos és Ókanizsa határán lévő bódéval, a Határbódéval ellátott lefolyása, torkolata a Tiszában. A nagy gyerekek a város alatt elmocsarasodó Körösön, ahol a kistó mellett, legjobb korcsolyapályáink voltak, olykor komoly expedíciókat szerveztek a Slajcig, nekem, 1946-47-ről van szó, rissz-rossz fakorcsolyáim voltak (tüzes vassal fúrtunk a madzagoknak lyukat, tüzes vasat hajlítottunk az élére), majd egy hatalmas pörge, amely mindig összeakadt, s hatalmasakat estem, repültem, így mindig csak elindultam velük, de egyszer sem jutottam el a Slajcig, a Slajc elérhetetlen valami volt számomra, mint sokáig a Neretva, a Duna, a Rhône vagy az Arno deltái. S íme immár eljutva, élve is a nagy deltákban, élve is a nagy delták flamingó-telepein (Jenő és Villányi filmjének, mint máris jelezték: A flamingó térde lesz a címe, meg is ígérték a film második részében, mert az elkövetkező években folytatni szeretnék, majd sorra vesszük ezeket a flamingós deltákat), a Slajc valamiféleképpen még mindig megmaradt elérhetetlennek. Korcsolyát kellene kötnöm, felvennem immár pontosabban, s egyszer lekorcsolyázni a Slajcig, majd rámenni a Tisza befagyott, rianó jegére, héjára, testére. Mert a befagyott Tiszán való Ókanizsától Törökkanizsáig tartó valóban életveszélyes korcsolyázás (egyszer-kétszer csetlettem-botlottam végig, halálfélelemtől vacogva bátyámék nyomában ezt a relációt) teljesen azonos volt a folyó júliusi virágzásával (legtöbbször születésnapomon kezdett virágozni, igen, én a Tiszától kapom születésnapomon a legszebb ajándékot, a legszebb virágokat!!!), a kaland végtelen boldogságának és az életveszélynek, a halálnak a közelségével, egybeesésével... Igen, egyértelműen erotikus kalandok voltak ezek, mert hát kis és nagylányok is fürödtek, korcsolyáztak velünk, minden merészebb gesztusunk egyben nekik való felajánlás is volt, majd mindig valós erekcióval... A Határbódénál, a piros ágú fűzbokrok között lebotorkálok a Tiszához, sokszor bokáig merülve a sárban, különösen tavasszal, és ilyenkor ősszel szeretek párolgó tömegéhez guggolni, miközben a túlsó parton ladikjában megpillantok egy-egy ismerős, mozdulatlan halászt, akárha egy kitakaródzó édes női testhez guggolnék, hajolnék, nyúlnék szemérmetlenül. Valójában a gyerekkor látószögébe való visszahelyezkedésről van szó. Belemártom a kezem. Benyúlok a Tisza lába közé. Itt vagyok, mondom. És megmosom az arcom, így sosem is válik nyilvánvalóvá, Jutka előtt sem, mit is csináltam ott lenn a folyónál, a folyóval, sírtam-e, avagy csak megmostam vizében az arcom? Már a kocsiban gubbasztok, amikor megállapítom, elhomályosodó, elzátonyosodó, meg-megszakadó vízrajzom mindennek ellenére ismét szépen kiteljesedett, akár egy szép színes térképen, első gyerekkori, rongyos kis Monarchia-térképemen, amelyen napokig kínlódva végül is sikerült összekötnöm egy állandóan nyálazott tintaceruzával (jóllehet, akkor még csak apám járt a tengeren, nem édesanyámmal, nincs kizárva valami nővel, ahogy édesanyám mondta, valami cafkával) a Tiszát az Adriával, s pontosan emlékszem, akkor, első vízművem felett, hisz a tintaceruza nyoma nyálammal elegy egy ideig valós vízként csillogott, az volt az érzésem: első versem készült el!
Gotovac két véletlen füzetembe került sora jut eszembe, a Svijet u mojoj zemlji2 című, még a 60-as évek végén írt verséből (későbbi verseit még nem érkeztem elolvasni), amelyben ott csillan számomra az Adria és a Tisza is, ott e formájukat kereső kis országok, kis tartományok, régiók, Gotovac két sora, jóllehet Gotovac sok elképzelésével nem egyeztem, sőt, ám most, mondom, mohón faltam fellelhető köteteit, lám bizonyos sorait ki is másoltam füzetembe:

Ali nesreće bi uvjek otkrile
Tvoj krajolik stvarni…3

1 A hullámok, akár Kastio, magasak.
2 Országomban a világ
3 A balsors viszont mindig megmutatja / milyen vidéked valódi képe...