Balogh István
Bátkánk

– Én azt mondtam egyszer komoly emberek között, hogy nekünk, délvidékieknek vannak mágikus helyeink – jelenti ki Istók Jóska cimborám, miközben gyöngyöző bátkai bort tölt poharamba.

– Mágikus helyeink Délvidéken? Egyáltalán vannak ilyenek? – hitetlenkedem. – Leszállt-e hozzánk az Úristen valamely angyala? Talán főangyalt is küldött az Úr errefelé, de valami miatt mi, délvidéki gombamód élők, nem is tudunk erről?

– Tulajdonképpen az Úr csak főangyalt küldhet – bólint régi padtársam.

– Akkor meg ki is jöhetett hozzánk, az énekesnőnk által rezonált Gábriel, vagy minden hadak vezére és hőse, Micháel?

– Ó, nem. A megnevezettek nem jártak erre, Uriás főangyal is mosolygott csak, amikor a Tiszát és annak alsó folyását emlegettem, mert egyszer megadatott nekem, hogy álmomban a Mennyországban járhattam, még a vállát is megvonogatta a derék Uriás, s ha járt is főangyal felétek, súgta bennfentesként a fülembe, arról csak a Jóisten krétáz. Ráfáelnek meg mindig más a dolga, ő errefelé soha nem járhat.

– Csak az lehetett a hét főangyal közül, akinek neve nem említhető, akinek neve mára kitörlődött az emberi emlékezet és agyvelőrovátkák gigabájtjaiból.

– Uramisten! – kiált Istók Jóska, egyalombéli tejtestvérem, akivel együtt fényesítettük a zentai Árvay iskola ferencjóskás padjait a jugoszláv önigazgatói szocializmus legsikeresebb éveiben. – Uramisten! Pista! Te igazán pogány vagy!

– Krisztus véreként kóstolgatom áldott bátkai borod, pogány végképp nem lehetek!

– Mágikus helyekről akarsz itt povedálni és nem szent helyeinkről?

– Szent helyek, mágikus helyek, egyre megy!

– Szent hely, kereszténység, mágikus hely barbarikum!

– Pedig van egy mágikus helyünk!

– No, erre aztán kíváncsi vagyok!

Megtöltjük újra poharunkat, bátkai olaszrizlinggel, Vukoszávlyev Iván, a komédiás küldött kóstolót óborából, amelyet Bátkán érlelt, nyalogassuk, kapjunk kedvet vendégei lenni azon a csudatájon! Jó is a bor, pincemesterhez illő, nem színészhez!

– Nagyot fordult a világ! – rikkantok ízleléssel. – Manapság pincemesterek járhatnak színháziakhoz borkóstolni, mert Iván született vincellér, aki mást mond, hazudik!

– Mágikus helyen terem bora, ez a titka! – fogja meg kezem Istók Jóska.

– Nekünk mágikus helyeink nincsenek!

– Vannak!

– Bátka?

– Bizony Bátka!

– Hallgatom érvelésedet!

– Egyetlen: soha nem szakították el tőlünk, mert az Úristen nem engedte!

– Széchenyi István mégis elszakította!

– Csak a nevében cselekvők.

– Eltántorították a Tiszát!

– Úgy mondod ezt, mintha a Tisza tántorogna! Pedig ő a józanok józana!

– Átvágták a kanyarulatot, s a zentai szegények, akik itt gubizhattak vagy három esztendeig, áldották neveit mindazoknak, aki betévő kenyeret biztosítottak nekik.

– Te aztán tudod a történelmet!

– Alkalmasint.

– Micsoda ósdi szóhasználat!

– Ám jó a bor.

– Hálistennek!

Kortyintunk mi ketten, képünk lassan vörösödik, üstükünk nem füstölög, viszont a bor, az áldott bátkai nedű most nem tüzel, bölcselet is lakozik benne, csak ezt kevesen tudják. Halkabb lesz szavunk.

– Közös dolgainkról, mi délvidékiek, két helyen beszélhetnénk – kezdi Istók Jóska. – A Gyöngyszigeten, mert az is mágikus helyünk, csak eladták, akik elidegeníthették. Így ki tudja, mikor lesz újra a miénk; és Bátka a másik, a Zentáról lefaragott Tündérkert, amely hiába került a Tisza torontáli oldalára, megmaradt Bácskának, megmaradt akkor is, amikor a Tisza valóságos határfolyó volt! Kiszakították volna e területrészt a mi árva testünkből, de a Jóisten meg nem engedte ezt a cudar atrocitást!

– Igaz – bólintok Jóskámra. – Szent helye Bátka Zentának, megmentette 1970-ben az áradástól, átvágták a töltést és a város alatt lehiggadt a zavaros, pusztító víztömeg. Aztán arról is tudok, hogy az impériumváltáskor, 1941-ben, amikor abortusz készült ezen a tájon, itt nem a Tisza volt a határ, hanem a Hóttisza, amely nem is létezett teljes medrében. S itt jártak át mindenféle forradalmárok, partizánok, fölszabadítók meg más vajákosok, soha senkinek haja szála sem görbült, pedig sokunk ellenére cselekedtek ezek a rejtőzők, de megvigyázta városunk népe kétes vendégeit is, aztán meg véradóval, kegyetlen géppuskaugatással köszönték meg a gondoskodást.

– Így volt, ahogy mondod – bólint Istók Jóska. – És azóta sok mindent átéltünk, de leginkább semmi sem változott.

– Változtatni kéne immár!

– Ezt mondanám én is! Bátkára hívhatnánk meghatározóinkat, beszéljük meg közös dolgainkat! Csak ott lehet, másutt immár lehetetlen.

– De ott áram sincs!

– Vízvezeték sincs. Tulajdonképpen semmi sincs ott! Csak éppen mindenünk arra lakozik. Ott vár ránk a megnevezhetetlen főangyal!

– Akinek a nevét elfelejtettük?

– Akinek a nevét tiltott kimondani!

– Létezik ő egyáltalán?

– Ne félj, Pistám! Kimondjuk a nevét, ha eljön az ideje! Csak Bátkán találhatunk rá a rejtett névre! Mert az a táj elszakított és mégis elszakíthatatlan!

– Szakrális hely!

– Mágikus hely. Egyetértésünk kútja rejlik legöregebb fája tövében.

Én egy öreg fa törzsébe 1957-ben belefaragtam nevem kezdőbetűit. Azóta bekérgesedett a két betű, ám ott jártam a tölgy törzsénél ezen a nyáron, megtaláltam a forradásokat, az eltorzult betűket, simogattam a varasodást, és lassan alágördült arcomon a könny.

– Nem baj, ha elsírod magad – jegyzi meg Istók Jóska, hogy meglátja tenyértörülközésemet, – öregebb férfiak is el-elsírják magukat, néha.

– Néha te is?

– Néha én is.

– De neked itt a bor.

– Nekem itt az áldott bátkai bor. A mitikus helyünkön megtermő.

– Benne van összetartozásunk lehetősége. Csak a korifeusok jönnének már borkóstolni! De nem találnak el errefelé!

– Kompon kell idejárni.

– A mesterségesen elválasztott két partot komp köti össze! Két part között átívelő tölgyekhez kötött kötél köldökzsinárja a mi mikrovilágunknak. Hurkot akartak készíteni ama kötélből a mi számunkra, Úristenünk ezt meg nem engedhette!

– Igazad van, Jóskám! Elimerem! Bátka mágikus helyünk. Az egyetlen még, a megmaradott. És hiszem, hogy megtudjuk a titkok titkával titkosított főangyal nevét is, hogy végre szólhassunk hozzá, hiszen atyánkfia ő, senki átka rajta nem foghat!