Balogh István
szeptemberi antikollázs

írja a költő a verset s nem rágja
pennája tollas szárnyát
hímsovén nadrágja elöl emelkedik
én meg álmodom
itt nálunk a völgy
és nyílnak a kerti meg a mezei
virágok pompáznak a bágyadt
napsütésben ám valaki mégis
fölmászik a síri világból
nyakon kapja feketerigó
égő csattogó hevülete
erre dülled ám az emberi szem
s megáll a hétköznapi szívdobogás
megterem szelíden az özvegyi fátyol

írná költőnk ama nagy versét
ám szent irónja csak libatoll penna
piszkos lúdszárny ingerli torkát
lúdlábon arany sarkantyú
csörögét vág gyerekkorom
azért jó lenne feljönni
síri világból visszakézből
megtisztelni HÁT és SZJÁT
taknyuk fülükre csavarodjon
fénylik már az ezüst
deres dombhajlaton

vékonypénzű vagyok vinnyog
a sánta sovány egerecske
még a macska sem bánt
nem szutykolja fogát
énvelem

szelíd völgyemben házunk fölött
kinyílott ősszel békés gólyahír
engem most becsaptak sírja
pedig éppen ő dobogtatja
meg a szívem lesz föltámadás
dalolgatom föltörekvő gizgazok
smaragd ritmusára s ezt gyantázatlanul
döngölik agresszív darazsak is
bele a vakvilágba szemem kirepedjen
látva lássak vagy sötéttel lapítsak
villám szűköl immár Fehéregyháza fölött
érzi tévedését de parancs az parancs
minden erejével valamely dzsidás
rozsdásodó pikája hegyébe csap
szúrás után minden arannyá változik
s a halál is jószagú

vulkánból kiömlő nyári vér
utolsó nagy szívdobbanás
csak kivirágzik
suttogom a titkot
ha szívből és lélekből imádkozom
adj Uram örök nyugodalmat
majdan e hervadó virágnak
amely még nyílik völgyünkben
s ne szárítsd el nyárfa igaz ágát
ablakom előtt árnyat ád nyáron
télen napsugárt fonó
pókokat csábít az én életembe

s a mi költőnk megírta azt a dalt
ám kihúnyt valamely szem parazsa
viszont nyálas libatollat száradni
asztal szélére állítja
lecsapta róla a varázstintát
kedvese mákony csókja még övé
aztán az a kopja
újfent csak a rozsda

visszakézből senki nem csap
takony néha fület harap
igriceket elzavarják
nótaszó nincs
szép a világ
ezt makogják
rongyos csigák

2011. szeptember 9.