Beszédes István
A talaj alatt

Szilveszter tájékán meghaltam, aztán, mert a bomlás oly lassan halad, gondoltam még járok-kelek, fontoskodom, gyakorlom az egyenes testtartást a zuhanó téglák között, tudja már, hogyan megy ez... Képzelje csak, mekkora erő kell hozzá, amikor az ember tisztában van a helyzet meg­változtathatatlanságával. Persze már akkor sem voltak illúziói, amikor még élt, és az állaga alig változott. Így aztán hamarosan szembetaláltam magam mindazzal, amit a falakra az elmúlt esztendőben raktam, és most omlani kezdett vissza, és kényszerét éreztem annak, hogy felkeressek minden helyet, ahol csak égő cigarettát hagytam.
Le kell szögeznem, bár mindenki tudja, aki e tereket nyitott szemmel, de az is, aki fehér sétapálcával tapogatva járja: a város mégsem égett le. Az sem számít sokat, bár indulat van mögötte, hogy az ember a pro vagy kontra ur­be díjak odaítélése felett fontoskodik, ha idővel elmúlt belőle, ami megveszekedetten társas, persze az ellent értékeli csak, mintha nem akarna maga mögött hagyni semmit.
Ön is elnyert egyet, s amiről hírt is adtam egy kisebb tár­saságban, de dobra verni elfelejtettem, mert nagyon fontos dolgok jöttek közbe, amilyen pl. az álomból közvetlenül nyíló tetszhalál, illetve a díjalapító város pusztulása. Olyanok, amelyek folytán az ember elfelejti adott becsületszavát. Mindig is tudni lehetett, ez a befejezetlenség, ez bizony az, ami a visszagörgő kövek és málló ujjak országában állandó. Szóval, úgy gondoltam egykor, hogy a legszebb műrom építőjének egyezer jár, ha befejezi, kettő, ha félbehagyja a munkát. Mármint dénár. És ez a kettő úgy nyolcat ér a forintok földjén. Nem sok, tudom, de azt is, hogy ennyiért már embert ölnek. Olyat is, aki már meghalt.
A barátjának adja át az üdvözletem. Mondja meg neki, hogy egy embertől jött, aki elvesztette a talaj alatt a lábát!

Azért nem írok hosszú levelet, mert rosszul viselem a szenvedést. Azzal ugyanis kínlódni kell. Laza, életigenlő futamok csak ritkán adódnak, a szabályos szerkezetért vívott küzdelem, mint azt ön nagyon is jól tudja, teli van gyötrelemmel. Minek az nekem, és miért is cserében? Már nem szívlelem a bizonytalan ígéretet. A prózát megszervezik, akárcsak az életet. Ez utóbbi pedig dehogyis hagyja magát, ezért aztán tudni vélem, hogy előbbinek hozzá az ég adta világon semmi köze nem lehet.