Nagy Abonyi Árpád
Budapest, retour
(Részlet)

A liftajtó előtt állva egy ideig nyomogattam a hívógombot, de aztán ráuntam, és gyalog indultam le a hetedikről. A lépcsőfordulóban megálltam egy pillanatra, és kinéztem a panelépület folyosójának koszos ablakán. Alig lehetett kilátni, de azért lenn kivehető volt a szemközti áruház homályos körvonala, és a forgalmas úttestet átívelő felül­járó sötét sávja. Elképzeltem, hogy valamiképpen itt ra­­ga­dok, itt élem le az életem, ebben a külvárosi kopott panelépületben, innen járok mindennap munkába, reggelente elvegyülök az aluljáróban hömpölygő tömegben, aztán bepréselődöm az első metrószerelvénybe, a szájszagú, olcsó parfümtől bűzlő emberek közé, és aztán délután ötkor-hatkor ugyanígy vissza, csak immár az izzadságszagú szerelvényben...
Minden félemeletnél egy pillantást vetettem az áruház épületére, s ahogyan lefelé haladva egyre kevésbé felülről, és egyre inkább szemközt pillanthattam rá, lassan elhessegettem a nem kívánt jövő gondolatát, és mindinkább Didi járt a fejemben. Munka után néhányszor találkoztunk egy kis cukrászdában – az ő óhaja volt, azt mondta, unja már a kocsmákat. Többnyire elsőként érkeztem, rendeltem egy kávét, és lapozgattam az újságokat. Az asztal márványlapja mindig jólesően hűvös volt, ezt valahogyan szerettem, s cukrászda felé tartva már vártam, hogy megérinthessem a hideg felületet. Többnyire fél órán belül megérkezett Didi is. Öltözéke egy idő óta korántsem volt olyan bohókás. Hosszú kabátban járt, és szemüveget csináltatott, állítólag jól illett az egyéniségéhez, de én sejtettem, hogy valami más van emögött. Főként Picassóval való felemás kapcsolatát elemezte, mindig kikérte a véleményemet, de én nemigen tudtam mit mondani. Fejébe vette ugyanis, hogy férjhez megy, s hiába magyaráztam neki, hogy Picassóval szemben ez a legrosszabb stratégia. A Marximot illetően pedig kijelentette, hogy oda többé nem teszi be a lábát.
Az utóbbi időben, igaz, én sem igen jártam a törzshelyünkre, talán nem is volt miért; nappal dolgoztam, az estéimet pedig többnyire olvasással töltöttem, vagy pedig moziba mentem. Big Boy nappal a várost fényképezte, éjjel pedig a kocsmákat járta; valahogyan fel kellett dolgoznia az új helyzetét. Időnként felhívott, és közölte, hogyan telt az előző napja. Dolgozni nem akart, pénze viszont mindig volt, nem tudni, honnan. Mosoly közben egyre rosszabb lelkiállapotba került. Mivel a Svédországból való kitoloncolásakor az újrakezdéshez kapott ezer dollár már rég elfogyott, előbb dzsigolóként akarta hasznosítani magát, de egy alkalommal téves címre ment, és majdnem agyonverték. Valamiből élnie kellett, így hát végül egy építkezési vállalkozónál szerzett illegális munkát, s kora reggeltől késő estig Erdélyből érkezett melósokkal együtt végezte a legnehezebb feladatokat.
Amint kinyitottam az épület folyosójának földszinti ajtaját, és újra megéreztem a késő ősz óborillatú melegét, ismét Didire gondoltam, és erőt vett rajtam az aggodalom. A 22-es számú toronyház, amelyben laktam, tulaj­donképpen a lakótelep egyik épülete volt. Az épületegyüttes szürkeségét a közvetlen közelben egy kicsiny park volt hivatott feloldani. Ahogyan megbeszéltük, a park egyik padján vártam Didit, mindenfélére gondolva. A park csaknem üres volt, a nap éppen alábukott, percről percre változott az ég.
Aztán egyszer csak észrevettem apró lépteit, majd a hosszú, fekete kabátszárnyak lebbenéseit, amelyek egy óriás varjú szárnycsapkodásaira emlékeztettek. A vállán sötétzöld, divatos táska lógott.
Ezúttal nem viselt szemüveget. Amikor közelebb ért, és megláttam az arcát, rájöttem, most valóban nem állna jól neki semmilyen szemüveg.
Megöleltem, és igyekeztem kiolvasni valamit a kisírt szempárból.
– Elrabolták Picassót ! – nyögte sírós hangon.
– Micsoda?! Miféle hülyeség ez?! – kérdeztem meghökkenve.
Az első pillanatban arra gondoltam, ez biztos Picasso újabb trükkje, de csakhamar kiderült, hogy dél körül valaki felhívta Didit a munkahelyén, és rossz magyarsággal közölte vele, hogy golyót repítenek Picasso fejébe, amennyiben nem igazolja magát. Bérgyilkosok voltak ugyanis, és megbízatást kaptak, hogy nyírjanak ki egy bizonyos személyt, de úgy látszik, az illetőt összetévesztették Picassóval, és most tisztázni akarták a helyzetet. Picassónak persze fogalma sem volt arról, hol, melyik lakásban van az útlevele, az igazolványa. Végül sikerült kieszközölnie, hogy felhívhassa Didit, kerítse elő az iratokat.
– És előkerítetted? – kérdeztem.
– Elő.
– Picassóval is beszéltél?
– Igen, de csak röviden. Egy pillanatra kezébe adták a kagylót. Azt mondta, nagy szarban van, de még nagyobban lesz, ha nem kerülnek elő az iratok.
– És hol vannak most a papírok?
– Picasso lakásán. Azt mondták, délután ötig legyenek ott, különben végeznek vele.
– Eszerint elmennek a lakására.
– Igen, eszerint el.
Ránéztem az órámra. Öt óra múlt négy perccel.
– Nyilván már ott vannak – mondtam. – Lehet, hogy ott kellene lennünk nekünk is.
– Megőrültél?! Kinyírnának mindenkit. Megmondták, hogy üres legyen a lakás, az ajtó pedig legyen nyitva.
– Jó, akkor nincs gond, rendben lesz minden. Rájönnek, hogy valóban tévedtek, és szépen elengedik Picassót.
– Jó lenne, de nem vagyok olyan biztos benne – mondta Didi szomorú arccal.
– Miért? – kérdeztem.
– Nem tudom, megérzés.
– Megérzés! Ez nem megérzés dolga.
– Te csak tudod! Te, akinek nincsenek is érzései! – fakadt ki.
Ez mellbe vágott. Nem hittem, hogy nincsenek érzéseim. Lehet, hogy csak nem mutatom ki megfelelőképpen, gondoltam. Tudtam, hogy nagyon ideges Picasso miatt.
Ott ültünk egymás mellett a padon, s hirtelen úgy érez­tem, lassan minden távolodik tőlem: Didi, Picasso, Hel­ga és az egész társaság, az egész város, sőt még az az isten­verte ország is, ahonnan érkeztem. De aztán erőt vettem magamon, nem az érzékenykedés ideje volt.
– Megváltoztál – jelentette ki Didi.
– Lehet, de ez most nem érdekes.
– Persze, nem érdekes.
Hallgattunk. Lehet, hogy tényleg megváltoztam, gondoltam, de mit számít ez, mindannyian megváltozunk előbb-utóbb, vagy már meg is változtunk. Sohasem törtem a fejem azon, ki mennyire változott meg.
Lassan kinyújtottam a karom, megpróbáltam átölelni, de eltolta a kezem.
– Szerinted minden rendben lesz? – kérdezte egy idő után. Láttam, hogy le-fel jár az egyik lába.
– Persze, azt hiszem igen. Rendben kell hogy legyen.
– Jó lenne – sóhajtotta.
Ekkor eszembe jutott valami.
– Mi lenne, ha szólnánk Onazisznak? Ő mindenféle alakokat ismer, mindenféle zavaros ügyben benne van. Nyilván maffiakapcsolatai is vannak. Lehet, hogy tudna segíteni, vagy legalább is valamit mondani. Lehet, hogy ismeri is ezeket a pofákat...
– Lehet, de hagyjuk ki ebből Onaziszt – mondta.
Gyorsan megbántam, hogy előhozakodtam Onazisszal. Nem így kellett volna. Aztán eszembe jutott, hogy a közelben van egy telefonfülke, s támadt egy ötletem.
– Várj meg, mindjárt jövök – mondtam –, csak elugrom telefonálni. A park végében van egy fülke.
Felálltam, és elindultam a lassan szétterülő szürkületben a parkon át a panelsor felé.
– Onaziszt hívod? – hallottam a hátam mögött Didi hangját.
Megálltam egy pillanatra, és hátranéztem.
– Onaziszt? Dehogy! Csak fel kell hívnom valakit...
Újra elindultam. A panelépületek némelyikében már fény gyúlt. Talán néhány lépést tehettem, amikor észrevettem, hogy egy jókora, teli, sötét műanyagzsák zuhan le a magasból, és nagy puffanással az egyik épület előtti járdán landol. Még jó, hogy nem talált el valakit, gondoltam. Már korábban is előfordult, hogy üres dobozokat, félig telt zacskókat dobtak ki az ablakon, vagy egyszerűen az erkélyről, de azért most egy kicsit eltúlozták, gondoltam. Úgy látszik, mások is így gondolhatták, mert láttam, hogy a járókelők közül néhányan odamentek megnézni, mit is dobhattak le. Amint azonban az épület felé közeledtem, a műanyagzsák egyre inkább formát kapott, egy hason fekvő ember formáját. Néhányan máris ott guggoltak mellette, tanakodva nézegették, tapogatták. Amikor odaértem, láttam, hogy egy harminc év körüli fiatalemberről van szó. Hason feküdt, kissé kicsavarodva, félrefordított arccal, a feje és a válla a betonon, testének többi része pedig a járda melletti füves talajon. Barna bőrkabátot és farmert viselt. A feje felől, a járdán, egy sötét, vékony vércsík indult el lassan. Mozdulatlanul feküdt.
Egy ideig néztem az arcát, kifejezéstelen volt.
Egy pattanásos, rossz arcú férfi a szerencsétlen csuklóját tapogatta.
– Nyilván már nem él – jelentette ki.
– Maga orvos? – kérdezte tőle vékony hangon egy nagyon sovány fiatalember.
– Nem, de van tapasztalatom.
Úgy látszik, ha néhány ember összeverődik, valakiben rögtön feltör a vezérszellem, gondoltam.
– Hívja már valaki a mentőket! – horkantotta el magát a pattanásos, és az áldozat nyakára helyezte az ujját.
– Hát ha nem orvos, akkor mit okoskodik?! – sipította a sovány megkésve. – Jobb ebbe nem beleavatkozni! Hívjuk a mentőket, majd azok elintézik!
– Meg a rendőrséget is! Lehet, hogy valaki kilökte – szólt egy kövér hölgy, műanyagszatyrokkal a kezében.
– Majd én hívom a mentőket – mondta egy újonnan érkezett férfi.
Lassan egyre többen lettünk.
– Úristen, ez jól elintézte magát! – hallottam kisvártatva Didi hangját a hátam mögött. Úgy látszik, utánam jött.
– Igen – mondtam – elég jól. Utánam jöttél?
– Nem, csak láttam a csődületet, és kíváncsi voltam.
– Persze – mondtam –, gyere, menjünk, nincs itt mit nézni.
– Meghalt?
– Úgy látszik – mondtam.
Visszamentünk a padhoz, és leültünk. Néztük a csődületet. Újabb és újabb emberek érkeztek, mások pedig lassan távoztak. Szótlanul üldögéltünk a padon; hol magunk elé néztünk, hol pedig a csődület felé. Újra és újra magam előtt láttam a sebesen zuhanó testet, és újra hallottam a tompa puffanást. Nem tudtam megmagyarázni, miért, de valahogyan biztos voltam benne, hogy öngyilkos lett.
– Láttad, amikor lezuhant? – kérdeztem.
– Szerencsére nem – mondta Didi. Láttam, hogy elég rossz állapotban van.
– Még csak az kellett volna!
Egyszerre szomjúság tört rám.
– Innál valamit?
– Nem – válaszolta –, most nincs kedvem. Nem hiszem, hogy jót tenne.
Tovább ücsörögtünk hát a padon. Közben besötétedett, felgyúltak az utcai lámpák. Az egyik épp megvilágította a folyton átalakuló kis csoportot. Jöttek, mentek, tanakodtak az emberek továbbra is. Míg néztem őket, azon tűnődtem, a bőrkabátos fiatalember vajon miért dobhatta el magától az életét, de persze semmire sem jutottam. Egyesek mindent megtesznek azért, hogy életben maradjanak, mások pedig mindent, hogy ne. Vajon melyikük jár nagyobb sikerrel?, tűnődtem.
Talán fél óra telhetett el, amíg megérkeztek a mentők. A csoport szétnyílt, s jól látszott, amint a két fehér ruhás leguggol, és vizsgálgatni kezdi a fekvő embert. Néhány perc múlva felálltak, beszéltek néhány bámészkodóval, majd valaki letakarta a bőrkabátos arcát. A két fehér ruhás ezután beszállt a mentőautóba, és elhajtottak. A tömeg ekkor lassan oszladozni kezdett. A férfi még mindig a földön feküdt, félig letakarva.
– Gyere, menjünk – mondtam –, elég volt.
– Hova?
– Menjünk fel hozzám. Megiszunk egy kávét, jót fog tenni.
– Az jó lesz – mondta –, napok óta nem aludtam ren­desen.
Már csak ketten álldogáltak ott, amikor odaértünk. A halott közben, talán a vizsgálgatásoknak köszönhetően, „kényelmesebb” pózba került. A vércsíkot nem számítva, amely már jó messzire elkanyarodott, úgy tűnt, a bőrkabátos csak elfáradt útközben, és ledőlt egy félórácskát pihenni. Elképzeltem, hogy egyszer csak megmozdul, lassan felemeli a fejét, felül és csodálkozva körülnéz...
– Miért hagyták itt a mentők? – kérdeztem a pattanásos képűtől, aki még mindig ott ácsorgott.
– Meg kell várni a rendőrséget – mondta komoly arccal.
Persze, gondoltam, ezt természetes, és rendben is van így.
Valami azonban mégsem lehetett rendben, mert se­hogy sem sikerült kinyitnom a bejárati ajtót, noha az összes nálam lévő kulcsot kipróbáltam. Kellett egy kis idő, míg rájöttem, hogy életemben először eltévesztettem a bejáratot.