Sinkovits Péter: Vergilius a csatornákban (Részlet)

Az emlékezet ekkor elpártolt...
...Tamástól, szinte rácáfolva a csatornalét összegező szándékának lehetséges voltára; kihűlt érzések bolyongásában képtelen volt megidézni a titkos tanácskozás részleteit, meg a közélet akkori szereplőit. Elhomályosulva sodródtak a felejtés fekete vásznai – a törlés kérlelhetetlennek bizonyult. Felvillant ugyan egy pillanatra lengyelországi hotelszobája, ahol telefonon értesítették a lázongásokról, de inkább a bárban elfogyasztott hűvös vodka ízét érezte egy pillanatra a nyelve hegyén, meg felvillant előtte annak a lánynak a tekintete, akivel Sienkiewiczről próbált beszélgetni. A valótlan méretű lengyel erdőkön fésű-mintázattal átszűrődött a késő őszi napfény, mint egy régi német magazinban, ahol barnás-pirosas falevelek borítottak egy elnyújtózó női testet. Chopin tavait szerette volna még megtekinteni, a mazurkák tükörsima rejtekhelyét – ehelyett rohanás vissza, a bizonytalanba, a megbolydult szerkesztőségbe, a lármás hétköznapokba. Vélt emlékei között kutatva Tamás szemhatár-sávján most csak megfonnyadt, ráncos gyümölcsök sorakoztak. De elapadhat-e ily könnyen a vándor felfedező kedve? Vagy csak megpihen, miként ha erdőközépen esteledik rá hirtelen... Gondolhatnánk persze arra is, hogy miután a világban semminek se értelme, se iránya, a retina belső emlékezetére finoman ráboruló háló áttetsző pajzsként szűri át a tépni-szúrni még képes múlt-törmeléket, földcsuszamlásszerűen röpíti a szakadék legaljára dédelgetett zsiger-sárkányainkat, a soha meg nem nevezett félelem-kristályokat, az eddig oldhatatlanul rejtőzködő vészfék-szigeteinket, amelyek most úgy hullnak alá, mint az alámosott meredek domboldalról leváló-lehasadt falurész, a magával sodort temetőbejárattal.
Az elvermelt időtől megszabadulva Tamás arra szá­mított, egyfajta kegyelemben részesülve erősödő hangot kap a benne feltoluló várakozás (a kitárulkozás türel­metlensé­ge), az ébresztő hívás (hazatérés vagy újabb kaland?), megfejthető galaktikus ősképek meg földi jelképek tár­sa­ságában/táncában, miként ha erdei tündér közelít haj­nalderengő/hullámzó igézetben, puhán/kecsesen lépdelve, földfelszínt nem érintve, kibontott/lobogó hajjal – s láztündöklő tekintettel, amelyre csak figyelni kellene, rácsimpaszkodva a valódi kódrendszerre, a nyíló ítéletre, látva az elrendeltetés megnyíló határát, az ösvényt, amelyen remegve elindulhat végre, álmokat és időkezdést pontosítva, új nyelven beszélve, a fölemelt sejtéseket tisztán hallva, átadva magát a sors biztonságos hatalmának. Ám tapasztalnia kellett, hogy a jeladás késik, a szívverés metronómját átkattintani képes, hatalmas, teremtő ének egyelőre csak kivehetetlen távoli zümmögés, az egymásba dobbanó szövetségnek nincs gazdája, imának és nem-imának hiányzik mezsgyéje, csak a képszerű gondolat formálódik, szinte ellenőrizhetetlenül, ám a test pusztulásával az is megszűnik, s akkor már tőlünk valóban független a didergő űrben minden csillagkép-forgatag, s a részecske-mozgások vélt logikája szintén. Egy fának dőlve Tamás csak sugárköröket, sugárkúpokat és fénykötegeket látott/érzett lezárt szemhéja mögül – létalakok és létjelek derengése nélkül –, de valami furcsa mámort is, az ébredő vágyakozás vajákos szimbólumait, majd legelésző nyájakat világtalan tájban – s mindennek a legaljára érve ott állt a véletlen határa előtt.