Megkérdezem, hogy aludt, elmondja, hogy soká nem tudott elaludni (akárcsak én), de magától értetődő, hogy folytatjuk…
Végigcsókolózzuk a délelőttöt, egyszerre szenvedélyesen és játékos fantáziával. Észreveszi a szemölcseimet a nyakamon és a vállamon, azokat csókolgatja (úgy hiszem, most először), „olyan aranyosak”, mondja. Ezen nevetek. „Kinevetsz?” – kérdezi, de nem megsértődve, ez is a játék részét képezi. Nekem is megvan a magam perverzitása. Korábban is észrevettem már sűrű aranybarna hónaljszőrzetét, dúsabb, valamivel kiterjedtebb, mint a nők többségéé, élesen körülhatárolt, buján göndörödő kis őserdő, és ahogy most a fekete, ujjatlan ruhája látni engedi, különösen kívánatosnak érzem. „Engedd, hogy megpusziljam”, kérem, „szőrös”, pöntyögi, „de aranyos”, mondom … S nagyon élvezem, belemerülök, teleszívom magam az illatával... Újra a mellét akarom, látni szeretném, nehezen szabadítja ki, hol az egyiket, hol a másikat, a melltartó levétele mégis kockázatos, gondolni kell arra is, hogy valaki meglep bennünket… Később összeborulunk, megcsendesedve dajkálom, de továbbra sem tudok békén maradni, kezem lefelé kúszik a derekán, hátul hatolok be a szoknyájába, felülről, csak az övénél, amely nem enged mindjárt utat a kezemnek, kicsit tiltakozik is, aztán kinyit egy gombot, a rugalmas gumiszalag már nem akadály, meztelen fenekét simogatom, most is soványnak érzem egy kicsit, ahogy kissé megemeli magát, még a másik bozótjából, az „igaziból” is érzek valamit… De történik közben egy, akkor mellékesnek, sőt félig-meddig mulatságosnak érzett epizód is, aminek akkor nem tulajdonítunk jelentőséget, sőt mulatunk rajta. Még az igazi vihar előtt történik (csak csókolózunk még), hogy Gitta néni benyit, halljuk ugyan, hogy nyílik a konyhaajtó, de nem húzódunk szét eléggé, lehet, hogy van ebben egy csöppnyi provokatív szándék is – mindenesetre megjelenik a kerekre nyílt szemű, ártatlan arcával, tőlem kérdez valamit, sajnos nem tudok visszaemlékezni rá, hogy mi is lehetett, pedig ezt a teljesség kedvéért mégiscsak érdemes lenne tudni. Mindenesetre észrevesz valamit, kelletlenül is válaszolok, alighanem mindkettőnkön látszik, hogy szeretnénk mielőbb megszabadulni tőle. Csak hát én, a prűdsége ellenére, róla is feltételezem, illetve elvárom tőle, hogy ne vegyen észre semmit. És valóban, nekem természetesen nem szól, ám mint később Mamától megtudom, neki mond olyasmit, hogy Márta „úgy látszik, egy kis csókolózástól se riad vissza”. Ennek kapcsán pedig kétségtelenül éppen a prűdsége munkál rejtett utakon. S ez mondatja vele az „öreg Vargának” is, hogy nem kellett volna lecsavarni a villanyt, mert, ami történik, az engem talán nagyon felkavar. Amin jóatyám azért kap, persze öntudatlanul, mert Márta idegesíti, ill. mert kezdettől fogva nem találja rokonszenvesnek. Így alakulnak ki az apró láncszemecskéi ennek a tragédiának.
Azzal távozik, hogy délután vagy estefelé újra találkozunk. „Beszélgetünk majd” – mondja. „De szeretni is fogsz” – mondom. „Igen, beszélgetünk és csókolózunk…” (Azazhogy itt az időpont körül megint némi zavar támad az emlékezetemben, ugyanis elhangzottak ilyen mondatok, mégsem bizonyos, hogy ez alkalommal.)
Közben azonban elfelejtem, hogy Karesz is hívott, azzal, hogy nála lesz M. Kati, akivel, azóta a bizonyos, négyesben eltöltött, programfogalmazós este, ill. a „színpadosok” lefogása óta nem találkoztam. Így azzal megyek át, hogy túl soká nem maradhatok. És miközben áttol, el is mondom neki, mi a helyzet, amolyan „normális” szemmel nézve talán nem a helyzetemhez illő, kamaszosan dicsekvő hangulat uralkodik el rajtam. Elmondom, hogy a tegnap estét s a ma délelőttöt „smárolással” töltöttem, hogy magam is meglepődtem, de „egyből nyelves csókot adott...” Karesz valahogy egészen természetesnek találja a dolgot, azért is mondom el neki, mert tudom, hogy nem tartozik a „normálisak” közé. Annyit mond csak a lányok előtt (Katinak egy barátnője is ott van), mikor már távozni készülök, hogy „a Zolinak is randesza van”. De ez is valahogy természetesnek tűnik, sőt tulajdonképpen még meg is felel a dicsekvős hangulatomnak. (Közbevetőleg itt még annyit, hogy nem sokkal Márta Zentára érkezése előtt, amikor már számítottam az érkezésére, Karesznak úgy jellemeztem: „Nem az a típus, aki erotikus légkört áraszt maga körül.” Mint ahogy valóban nem is volt az.)
Hazatérve először a kulipintyóban várom, de – mivel rám sötétedik, és még mindig nem érkezik meg – arra gondolok, ma nem is jön már. (Budimka valamikor igencsak hozzászoktatott az efféle be nem váltott ígéretekhez.) De alig vagyok benn tán 10 percig, mégis megérkezik – és mivel az idő szép, kellemes meleg este van, egészen természetes, hogy kimegyünk. „Így se jöttem még randevúra” – mondja, amikor – elég hamar, a bevezető csókolózás után – a melléhez nyúlok. Fekete blúza alatt semmit sem visel, és a sötétben biztonságban vagyunk, egészen le is veti, felsőtestének meztelensége úgy dereng felém sejtelmesen, csókolgatom és gyötröm a fiús kis melleit. Budimka teltségével szemben most ez a fiússág jelent számomra élményt. Ahogy magához szorít, lejjebb a hasát is csókolgatom, kezem is felcsúszik újra a combja közé, most is harisnyanadrág van rajta, „borzalmas egy ruhadarab”, ilyesvalamit mondok. Aztán: „told le egy kicsit, szeretném lejjebb, a hasadat is csókolni.” „Várj” – mondja, a ruházatával bíbelődve, a blúzát közben felvette, de továbbra is kigombolva, látom, hogy kilép valamiből. „Mi az, kettő van rajtad?” – kérdezem, mert a harisnyanadrág még továbbra is akadályt képez. „Ez a szoknyám, te” – apró, játékos kis nevetés. „Bugyi és harisnyabugyi” – magyarázza a helyzetet, combköze is ott sötétlik már, a hasa és a combja alig sejlő fehérségétől övezetten, nyelvem először a köldök mélyedését birizgálja, aztán belecsókolok az erdőcskéjébe is, magától fordul meg, valahogy az is a legtermészetesebb dolgok közé tartozik, hogy a fenekét is végigcsókolom – de ugyanakkor ott van bennem az előre megfontolt szándék is; mindent akarok, azt is, ami Budimkával elmaradt... Szavaink többnyire játékosak-kedveskedők, humorral is átszőttek. Felmerül, hogy idelátnak-e, de hát benn a tévét nézik, s különben bentről kinézve felmértem már a helyzetet. „Ha most kijött volna valaki… A fenekem…” „Képzeld, ha ezt a Mancika néni látta volna” – játszok tovább a helyzettel. Mégsem spontán minden, a kedvességemet néha kényszeredettségnek, szerepjátszásnak érzem, Budimkáról is ekkor kezdek el részletesebben beszélni, hogy volt már „valakim”, elég hosszú időn át, nagyon fiatalon kezdődött, arról is vallok, mennyire kiszámított voltam. Elmesélem azt az esetet, amikor a „német” miatt összevesztünk, s a kibékülést, hogy amikor azt mondtam, megszakítok vele minden kapcsolatot, a váratlan támadásom miatt, a gyanútlan arcára gondolva, kissé úgy éreztem magam utána, mintha megöltem volna. Hogy a vallomásom a kibékülés után spontán volt ugyan, de az azt követő szavaim kiszámítottak. Valahogy sokat ront a helyzeten, hogy most is „taktikázni” érzem magamat, holott taktikára nincs is szükség – sőt nem is volt rá, szinte kezdettől fogva. Valamit mondok is erről, célzok arra, hogy ami történt, annak tulajdonképpen nem lett volna szabad megtörténnie. „Ugyan már ! Hát most mi van? Elcsábítottál?“
Végig, a játék közben az erekciónak inkább csak a határán vagyok. Később, lefekvés után se sikerül, de nem is erőltetem, az élmény kétségtelenül felkavar, de boldoggá is tesz, ugyanakkor érzek már bizonyos lelkifurdalást és aggodalmat is. Rövid alváshullámokkal megszakítva nagyon sokáig ébren vagyok, reggel felé alszom el csupán.
Hogy ő mit érez?... Kétségtelenül szenvedélyes, mámoros, de hogy mennyire érez orgazmust is, azt nem tudom. Nem találom annyira fel magamat még, mint Budimkával. „Hol jó?” – kérdezem. „Ott jó” – mondja, amikor a csiklójával játszom, „de nem fontos” – ez mintha azt jelezné, hogy anélkül is képes a csúcsra jutni. „Akarod még alul?” – kérdezem, amikor később újra a nyulacskáknak becézett mellecskéivel foglalkozom. „Nem” – mondja határozottan, ami szintén az előbbi feltevést erősíti meg, de lehet, a kérdés bután durva tapintatlanságának is tulajdonítható, ez viszont alighanem azzal is magyarázható, hogy Budimkával hozzászoktam a kendőzetlen szókimondáshoz, sőt az anatómiailag precíz útmutatásokhoz, kívánságnyilvánításokhoz is. Nála különben az egész folyamat sokkal inkább nyomon követhető és pontosan körülhatárolható volt. Bár Márta az ismétlést nem akarja, az ismételt csókolózásban és „mellezésben” továbbra is gyönyörűséget talál. És nyelve ritmusa mintha kifejezetten az aktust mímelné, szimbolizálná.
„Előtted nem szégyellem magam” – mondja, de megint csak nem tudom, ezen az estén-e. „Miért? Mások előtt szégyelled magad?” – kérdezem erre. Valahogy szinte bűnbánónak tűnően vallja be, hogy: „Mások előtt igen. Néha olyan előtt is, aki tetszik.” De a korábbi élményeiről ezenkívül nem is tudok meg semmit. Nem akarom faggatni, és nem is érzem fontosnak. Annyit mondok csak egy alkalommal, hogy: „Látod, én máris mennyi mindent mesélek, te meg…” „Majd mesélek” – mondja. Hangja nem elutasító, arról nem esik szó, hogy erre nem kerül már sor. Legfeljebb egy aprócska, komikusnak tetszhető epizód merül fel itt még. Amikor a „szúrósságomra” panaszkodik, megjegyzem: „És ha bajuszom lenne? Persze nem tudom, csókolóztál-e már bajuszossal?” „Az más – mondja mosolyogva –, nem zavar.” Végső fokon azonban ennyiből is szinte bizonyosnak tetszik, hogy korábbi kapcsolatai nem lehettek szerencsések, illetve semmiképpen se hosszan tartóak és harmonikusak. Azt pedig egyenesen kizártnak érzem, hogy velem párhuzamosan is létezett volna ilyesmi. Legfeljebb előfordulhatott, hogy valakivel kísérletezett, esetleg menekülésképpen. Ezt azonban semmi, a legkisebb jel sem erősíti meg. Soha semmiféle jelét se tapasztaltam bármiféle visszavonulási kísérletének. Kezdettől fogva semmiféle ellenállást sem tapasztaltam nála, mintha nem lenne akarata velem szemben. Egyik ilyen esti szeánszunk alkalmával vetem fel a „mi lesz velünk” kérdését, annyiban, hogy megjegyzem, ha elutazik, legokosabb, ha nem is írunk egymásnak. Ezzel is egyetért, de az az érzésem, az ellenkezőjével ugyanúgy egyetértett volna. És ez olyasvalami, amit (mint ahogy Hercegnek írott levelemben is megjegyzem) sem „intellektuális rajongással”, sem pedig „irgalomeffektussal” nem lehet kellőképpen megmagyarázni. Egyébként az indítékait nem is akarom feszegetni túlságosan – attól tartok, ettől torznak érezné, ami valójában tényleg az (mert ezt semmiképp se tagadhatom!), de amit ő nem érez annak. Mindössze az elején vetem fel a „szánalom kérdését”, de ez ellen ugyanolyan határozottan tiltakozik, mint ahogy Budimka is tiltakozott. „Ne gondold, hogy udvariasságból teszem” – mondja ennek kapcsán egy alkalommal. Máskor pedig én jegyzem meg: „Úgy látszik, a torzságom engem sokkal inkább zavar, mint téged.” „Hát persze” – válaszolja erre szinte vidáman, olyan hangon, mintha csak azt kívánná ezzel mondani, hogy fölöslegesen „problémázok”, csinálok gondot magamnak. Arról is beszél egyszer, hogy mennyit gazdagodtunk máris, s hogy olyasmit élünk át (én is? szegénykém), amit kevesek csupán.
