Vicei Károly
Álnapló a naplóban

Mire jó az utószó? Eligazít, megmagyaráz, beavat…? Vagy a sok közül csupán egy olvasói élmény, vélemény leírása?

Az olvasó megszokta, s magától értetődő egykedvűséggel el is várja, hogy az író mindentudó legyen; meggyőzően érezzen bele bármilyen korú és nemű figura lelkébe, ismerje, játssza és játszassa el az összes szerepféleséget… A könyv kíméletlen lapozgatója Hector és Achilles párbaja olvastán kö­zömbös aziránt, hogy egy vak énekes szórakoztatja őt, még az sem érdekli, hogy az író pár ezer éve vagy tegnap örökítette meg a sztorit.

A megboldogult és „életrajz nélküli” szerzőnek már nincs módja védőbeszédet tartani műve fölött; annak önmagában kell megállnia. Ám ha a sors kegyéből egy-egy vallomásos kedvű író életének csaknem minden percét ismerjük, vétek nem kikutatni és felmutatni az életmű és az életrajz összefüggéseit.

Varga Zoltán tizenhét éven át vezetett krónikája nem nyújt bepillantást az író érzelemvilágába és magánéletének titkaiba.

Szinte agyonhallgatja saját szerencsétlen testi állapotát, hároméves korától bénaságban leélt életét. Rokkantságát még azokkal is feledtetni tudta, akik szemtől szemben ültek vele. Helyzetével nem kívánt azonosulni, s a megírtak modelljeként is ritkán szerepel. Kivétel az Emlékek lendkerékkel című gyermekkort idéző, pár oldalnyi memoár, amely szerkesztői felkérésre készült az Új Symposion 1987/9–10., otthon témájú számába, továbbá az 1999-ben, az író életében utolsóként megjelent önéletrajzi regénye, a Bábel árnyékában . Ennek töredékben maradt folytatását a Híd folyóirat közölte.

Az itt tárgyalt mű esetében a szerző testi-lelki portréjának ismerete különös jelentőséggel bír, éppen ezért álljon itt az író-magánemberről készült elnagyolt rajz egy elfogult kortárs és barát tollából, aki ezt a kis dolgozatot az Utónapló Kareszaként is aláírhatná.

A kerekes székében ülő írót a gyerekek többnyire tör­pének vélték, pedig csupán lábszára volt fejletlen és föltűnően rövid, vékony, boka tájt kissé megvastagodott. Törzsét tudta mozdítani, így némi imbolygó fészkelődéssel kényelembe helyezkedhetett ülőpárnáján. Jobb keze használhatatlanul csüngött, s azt képes volt elevenebb balja mindössze három ép ujjával megragadni, s a kiterjedt has fölötti asztalkán elfektetni. Azzal a három mozgatható ujjal írta meg közel húsz kötetnyi életművét, azt nyújtotta kézfogásra, azzal érintette meg kedvesét.

Nyakmozgása, arca, mimikája nem tért el a normálistól. Kerek, telt arca jóképűnek, feje testének együttesében jó formájúnak volt mondható, amihez hozzájárult zöldesbarna szemének megnyerően barátságos, bizalomkeltő tekintete.

Együttérzésre kész természete, finom modora, műveltsége és elméssége minden rendű-rangú barátot szerzett neki.

Ám tudott látványos indulatra is gerjedni, felcsattanni – az indulat az ihlettel rokon –, mégse volt haragtartó; csak panaszos, már-már síró hangon méltatlankodott, s hamar megengesztelődött.

Művészi lelke és köznapi énje között gyakran érthetetlen és áthatolhatatlan határ feszült (amitől a legnagyobbak – Goethe, Victor Hugo és sokan mások – sem voltak mentesek); alkotói felszabadultsága, liberalizmusa távol állt magánemberi, svábosan kispolgári, konzervatív életszemléletétől. (Ez tetten is érhető teljes, egyidejű naplójának részleteiben.)

Bevallott élvezetközpontúságával elégtételt vett a vele kibabráló természeten; gurman volt, örült a szesszel koccintó látogatónak és dohányzott. Életében a nők és a nemiséggel járó kellemességek is fontos szerepet játszottak.

Lelki mannáért jártak hozzá a lányok, amit mindig meg is kaptak, olykor érzéki ingerek kíséretében. Igaz, körültekintő óvatosságának köszönve tolakodó mohóságról nem vált hírhedtté. Valaki azt állította, hogy épen nem író, hanem menő szoknyapecér lett volna. (Csakugyan: Kierkegaard A csábító naplójá ban szintén arról beszél, hogy amikor a csak szellemi táplálékon élt férfi egy napon levetette szellemi ábrázatát és földi testbe bújva érzékeinek rabja lett, életútja jeltelenül, nyom nélkül folytatódott.)

A mi hősünk – szerencsére – nem részesült csömörbe fúló örömökben; a sajgó hiány, a megkoplalt érintés és a nemi ínség ihlető hajtóerőként sarkallta művek kihordására. Sóvárgásának alanyai között több hölgylátogatója szerepelt. Egyiküknek köszönhető a strindbergi csúcsokat megközelítő Búcsú című dráma.

Igaz ugyan, hogy ismereteit jobbára olvasmányaiból merítette, ugyanakkor mindig óhajtotta a személyes, gyakorlati, „bőrközeli” tapasztalatok gyűjtését, és kapható volt kalandosnak ígérkező utazásokra, nyüzsgésre a társasági életben.

Az Utónapló… cselekményváza a következő: egy mozgásképtelen, szüleitől függő író viharos gyorsasággal intim közelségbe kerül a hozzá hasonlóan önállótlan, a maga gátlásaitól is szenvedő, egyetemi tanulmányaiban megrekedt, labilis lelkületű lánnyal. Bulváros hazugság lenne azt állítani, hogy a tolószékből szárnyaló szerelem szökkent az égbe. A férfi szigorú önelemzéssel már közvetlenül a hódítási diadalérzeten túl kapcsolatuk zsákutcáját is fölismeri.

A Márta-regény kísérteties rokonságban áll két írófejedelem, Krúdy és Márquez egy-egy kisregényével, Az útitárs sal és a Bánatos kurváim emlékezeté vel. Mindhárom mű férfihőse első személyben mondja el hódítási történetét, és a – nemi erkölcseikben – link alakok egytől egyig méltatlanok kiszemelt áldozatuk kegyeire. A klasszikusok figurái túl korosak, kalandor nőfalók… Egészen utolsó csínyükig: Krúdynál éppúgy, mint Márqueznél egy örömházi légyotton tizennégy éves szűz „betörésére” spekulál a pasas, ám egyik is, másik is önként lemond a birtokba vételről, és jellemében megtisztulva, megnemesedve beleszeret a lánykába. (Eszténa végül anyjától összezavarva a téli folyóba ölte magát, míg a latin kisasszony talán csak az agg tárcaíró képzeletében élt.)

Az Utónapló… Mártája meglehet, se nem szűz, se nem szűzies, de gyermekien elesett, sérülékeny, és az ő intelligens, nyomorék lovagja kezdetben tán meg is veti – amiként még rokoni, baráti körének csetlő-botló, önsorsrontó alakjait is gúnnyal kifigurázta –, mindenesetre szexuálisan kihasználja, ám végül ez a Don Juan is szerelembe esik.

Irodalmunk ritka szerencsés pillanata volt az, amikor az író Varga Zoltán együttérzőn hajolt különös sorsú, sajátos állapotú és hihetetlenül egyedi történetű, magánember önmaga fölé, és feldolgozásra méltó témát merészelt látni tulajdon élményeiben.

A kötetünkben közreadott mű szerzője kísértetiesen hasonlít a történet első személyű elbeszélőjéhez, csaknem azonos vele, de mégsem egészen… Az események is szinte pontról pontra úgy zajlottak le a valóságban, ahogyan a könyv lapjain előttünk leperegtek.

Azonban még a történéssel egyidejű naplózás sem jelenti csupán a hiteles tények összegereblyézését, hiszen a közelmúltra, a tegnapra vagy a búcsúzó mára visszaemlékező elme szigorúan válogat a feljegyzésre érdemes dolgok között. Ez a szűrés, rostálás, megtartás, elvetés... – az alkotófolyamat jellemző ismérve. Még inkább vonatkozik ez a tudatosan megkomponált írásra. Eszerint a jelent megörökítő napló sem tekinthető csupán művészi érték nélküli, szimpla dokumentumnak, ahhoz pedig nem fér kétség, hogy a régebbi időszakot felidéző utónapló valójában álnapló, azaz igazi, szabályszerű műalkotás.

Az Utónapló … intimitásban, gyónásban, vallomásban mindent bepótol, ami addig kimaradt Varga Zoltán életművéből. A bőséggel sorjázó párjelenetek merészen részletező ecsetelése már-már a pornográfia határát súrolja, de az író mindvégig megengedhető módon él a művészi megjelenítés eszközeivel, anélkül hogy jóízlést sértő túlzásokba billenne.

Márta fölbukkanásáig az író a higgadt értelem talaján állott, és lelke mélyén később is lenézi az egyensúlyát nem lelő lányt; a szellemi teremtés elhivatottjaként talán még önmaga ellen is háborgott, amiért ő is annyira kiszolgáltatottá vált tulajdon érzékeinek.

Ebből a csapdából csak Márta öngyilkossága szabadította ki.

Mire jó az utószó? Eligazít, megmagyaráz, beavat…? Vagy a sok közül csupán egy olvasói élmény, vélemény leírása?