Tavaszt fakaszt

Hernyák Zsóka
„Most is érzem csurgatott mézillatát”

Valami elfedett,
Valami hűtlen hó,
Előbukkanni
Nem vagy hajlandó.
Félsz is egy kicsit,
Hisz nem vagy bizonyos,
Hogy most kell mutatkoznod,
Mert csak vékonyan aranyos,
Zsengén pázsitos a föld,
Ami allatt megpihensz,
Rettegsz az összkép törésétől:
Ahogyan fejed búbja,
Amint szabadulna
A gyökerek szorításából,
Áttöri a mennyezetet.
Én ott járok,
Halvány fejedre
Akaratlanul is,
Rátaposok.

Hallatlan, ahogy végignyalsz,
Édes leszek tőle én is,
Mézborból fakadó sóhaj
Cikázik rajtam végig.
Bizton állítom: érezlek!
Csak egy csöppet szoríts jobban!
Keresetlenül mézfényed
Az ablakon át szűk sugárban,
Még csak egy csík, de öböl lesz,
Csak zsebpiszok a sarokban,
Sebaj! Odahúzódok én!
Pihenj hát az én karomban.