Tavaszt fakaszt

Lovra Éva
A terhes fenyőpaplan káprázata

megbújt a színek mögött, mosolyával takargatva álmos ébredésünk valóságát. Ébredj, Kedvesem, hűtlen szerető, kitől félek megkérdezni, hogy mit árulhat el rólunk örökös vidámságunk, bőrünkbe égetett Nap, mikor porcelánfehér az arc, s csak akkor válik rózsás eperszínné, mikor beszélni kell, vagy valami hirtelen, nem várt érzelem ér. Lám, ki is vagy valójában, kinek néha testes portóiként csillan a haja, máskor vöröses rézzel vonja be a neon sárga-fehér fénye, ahogy visszaverődik a fal sápadt májbetegségéről. Ébredezel már, félenk félmosolyok tavaszi születése, narancsszín kendőd mellett, a haj is enyhén répa, reggeli eledel a pihe-puha nyulacskáknak, kikkel álmodsz néha, hisz húsukkal nem élsz. Komolynak mikor láttalak, estéket beborító, esővel terhes, villámot ellő felhőpaplan. Most meg kell szólítsalak, hisz elkerült a szomorúság- Harlequin vöröse, napsárgája, kéke és feketéje, komoly tréfacsináló. Ismeretlenül is örvendő, szerelmet és éjszakai vergődést hozó, drágámnak szólító mostoha. Zöld illatú, sáfránysárga reggeleket bontó fehér lapokat ki nem töltő kedves puhaság, ívelt szemöldök, rajzokat takaró ruha a testen. Vajon burgundiként vagy kissé csípős, kesernyés, de hűvös tavaszi estéken is tökéletes barna sörként jellemezzelek? Kávé légy vagy inkább tea egy csepp rummal ébredés előtt, puha kasmírba burkolózva? Számolatlan fülönfüggőiddel a Holdig kapaszkodnál, ha a virágok nem sírnának utánad, hát hol vagy te, ki öntözöl minket, akinek sárga, narancs és szivárványszín körmeitől kicsorbulnak a tollak tűhegyei. Szemei színével kergetőznek a mókusok és apró rizsfogai vidáman ropogtatják a hajnali zabpelyhet. Komolykodnál, zabolázatlan szellő, virágszirmot és rügyeket tépő zápor lennél? Őrizd a terhes felhőpaplan káprázatát, a virággyerekek ártatlan báját, eredendő bibliai bűneit. Ismernélek, csak egy lennél a sok száz közül, kivel valahol, valamikor áttáncoltam az éjszakát és különös barátság-szektát alapítottunk? Valahol elveszve az ismeretlen ismerősök tengerében, tudva egymásról, de mégsem találva az alkalmat, hogy kiderüljön, hogy kávé vagy tea. Van, ami majdnem mindig állandó, fa golyócskák a nyakadban, s egy-egy, a színeket tompító vagy kiélező fekete ruhadarab. Ismeretlenséged vállalása, az anyajegyek a válladon, gyermeki lelked külső kivetülései. Ragyogó életöröm, amit még egy műanyag pohár mögé bújva is hordozol, arról beszélve, hogy mily jó lenne lángost sütni, vagy tojás nélküli mezítelen mézeskalácsot, hisz a hófehér cukormáz is habosan, tojásosan, vidáman a tökéletes a karácsonyi illatok tömény, negédes bódulatában- tompítva a tavasz újjászülető diadalát, visszasírva a havas estéket, amik tegnapig kísértek és kisértettek a reggel harmat zuzmarásodó selyem bilincsében.