Molnár H. Magor
Necrolog

Álmaimban apám halott.
Álmaimból halott apám ébreszt:
kopogtat homlokomon.

Nem voltam ott, mikor eltemettek.
Pedig mennyire figyeltem mindig rád.
Megtanultam komolyan venni halálod.

Nem voltam ott, mikor eltemettek,
nem tudtam, milyen virágot, az orgonát,
az orgonát szeretted, mint ahogy én is, de
már nem emlékszem, röhej, nem emlékszem,
hogy májusban születtél-e, haltál-e meg,
orgonavirágzáskor.

A lényeg most már, hogy halott vagy.
Lehet, hogy volt, mindenesetre lehetett
volna egy előnyös fénykép a koporsó mellett,
úgy értem, más lett volna minden, a sírod,
a temetésed például, ha ott vagy.

Röhögj, cseszd meg. Nem látod,
hogy faszra veszlek? Nem látod.
Nem könnyű erről beszélni, de nem
vagyok gyönge, azt akarom most elmondani,
hogy mennyire unlak: évek óta gyászolom,
hogy még mindig élsz.

Hogy olykor beszélünk telefonon,
és hívsz, hogy menjek hozzád, mert
egyedül vagy, és mossam le a fost a
budiajtóról, és irtsam ki a muslincákat,
és dobjam ki a rohadt hagymát, és közben
hallgassam végig ugyanazt a történetet
harmadszor, mert nem emlékszel, baszd meg,
baszd meg, hogy öt perce elmondtad ugyanazt
másodszor, és először, és egyáltalán, hogy
időtlenül, hogy mindig ugyanarról beszélsz,
mosom a fost az ajtóról, és töltöm neked
egymás után a fröccsöket, és igyekszem
fertőtleníteni azt a fertőt, ahol élsz, és
vízben oldom a szódabikarbónát, mert
égsz, mert savad van a napi négy liter
bortól, és nem vagyok gyönge, de mikor
este végre vonatra szállok öt üveg sörrel,
öt üveg sör után sem sírok, mert nem
sírok, hogy láttalak.

Éppen most a szerelvény
egy állomáson áthalad.