Orcsik Roland: Befejezni és elkezdeni a regényt
Balázs Attila és Darvasi László Ivo Andrićot olvas

„Valami alapvetően sötét és gonosz dolog veszi kezdetét:
incipit parodia, minden kétséget kizáróan…” (1)

Akármikor új könyv akad a kezembe, kíváncsian lapozom fel, forgatom, nézegetem a borítóját, a gerincét, méregetem súlyát, alakját. A fülszöveget és a csalogató műidézetet felületesen olvasom el, esetleg később térek vissza hozzájuk, a fülszöveghez is csak akkor, ha nem a vállveregető dicsérgetés szóvirágait szajkózza. Ám az első és az utolsó mondatra külön figyelek: a könyv ezzel vagy magához bilincsel, vagy eltaszít. Úgy tűnik, afféle homályos nosztalgia ez a kerek, lezárt történetek iránt. Mintha lenne olyan egységes egész, amelyet könnyen lehet felidézni, rekonstruálni a beszéd s így az elbeszélés által. Peter Sloterdijk szerint ezzel az a probléma, hogy: „[…] a létkezdet és a nyelv-kezdet semmiképpen sem eshetnek egybe. Mert amikor a nyelv elkezdődik, a lét már jelen van; ha viszont a létnél akarjuk kezdeni, akkor belezuhanunk a nyelv-nélküliség fekete lyukába.” (2) Vagyis a nyelvileg megragadható kezdet inkább folyamat, semmint előzmény nélküli esemény. A folyamat pedig több együttható, vagy ha úgy tetszik, több kezdet és vég kombinációjából áll. Ezzel összefüggésben mondja Sloterdijk egy másik helyen, hogy: „Elkezdeni valamit annyit tesz, mint a priori folytatni. A folytatásban a kezdet is feltárul, a folytatás a tulajdonképpeni kezdet. […] Blanchot azt is mondhatta volna, írni annyit jelent, mint továbbírni.”(3) Ez a gondolat riasztó, de akár vonzó is lehet, mint egy könyv első és záró mondata.

Borges – Sloterdijk által is fölelevenített – novellája, a Homokkönyv hőse hasonlóan elbizonytalanodik, amikor kezébe veszi a bibliaárustól a Homokkönyvet, hogy fellapoza az első oldalát. A bibliaárus a következő módon jellemzi a könyvét: „E könyv oldalainak száma valóban végtelen. Egyik sem az első, egyik sem az utolsó. Nem tudom, miért vannak ilyen szeszélyes módon számozva. Talán azért, hogy bizonyítsák: mindegy, milyen számjeggyel jelöljük egy végtelen sorozat határpontjait.”(4) A novella hőse először szenvedélyesen vonzódik a könyvhöz, ám a történet vége felé már elviselhetetlenné lesz számára. Talán a saját egységes identitásába vetett hite inog meg, s az addig szilárdnak hitt önkép helyén hirtelen hiányt tapasztal meg. A történet humorosan zárul: a főhős még annak a könyvtárnak az utcáját is elkerüli, ahová a Homokkönyvet elrejtette. Szabó Gábor Borges prózájának iróniáját értelmezve állítja, hogy: „Miközben ironikusan rákérdez az általa játszott (nyelv)játék szabályaira, Borges egyszersmind csalóként leplezi le önmagát, aki e szabályok pontos ismerete nélkül hozza létre szövegeit, azzal ámítva olvasóit, hogy mégis e tudás birtokában van. Ez a magyarázat pedig eljuttat az irónia szó eredeti »tettetés« (eironeia) jelentéséhez, amely viszont a szövegek ironikus rétegét harmonikusan kapcsolja össze a történetek – már tárgyalt – »csalás«-motívumával, azaz egyfelől az Abszolút, a transzcendens nyelvi Eredet megismétlésének, újraverbalizálásának fortélyos színlelésével, s ugyanakkor az utólagosság, másodlagosság által szituált, függő szerzői pozíció autentikussá hamisításával.”(5)

Visszatérve a kezdet problémájára, a fentiek alapján azt mondhatjuk, hogy a „kezdet” a kortársi gondolkodásban önmaga paródiájaként jelenik meg, amit az irónia elbizonytalanít. Mennyire eltávolodtunk attól, amit Mircea Eliade az archaikus ember rítus-cselekvésének tulajdonít, amellyel megismétli az isteni teremtés aktusát, s a rítus által a lineáris, kronológikus, profán idő átalakul, vagyis azonosul a mitikussal, a szenttel.(6) Ebben a felfogásban elkezdeni és befejezni valamit rituális cselekedetnek számít: legyen szó akár mesélésről, városalapításról, szűz föld feltöréséről, mindez az őskezdet megismétlése, a káoszból kozmoszt teremtéssel való azonosulás. Eliade szerint az ismétlés fontos szerepet kap az egészben: az ugyanannak a megismétlése minden egyes cselekedetre érvényes lesz.

Az idő lineáris eszméje Balázs Attila és Darvasi László új regényében is megkérdőjeleződik. S mindkettőjük esetében kérdéses: hol kezdődik és hol ér véget a regény. Ugyanakkor a hagyományos világábrázoláshoz eltérő módon viszonyulnak, noha hasonló eredményre jutnak. Szabó Gábor a borgesi prózában korai német romantikára és posztmodernre utaló jegyeket fedez fel(7), ennél fogva Borgesben megalkothatjuk Balázs és Darvasi előfutárát, vagyis mindkettőjük prózája borgesi „eredetű”. Az „eredet” szó persze idézőjeles, mert Borges elbeszélései folyton rájátszanak a valós és a hamis dokumentumok felcserélhetőségére, melyek a sajátot a másik maszkjában (és fordítva) szerepeltetik, s az elbeszélői hang önazonosságának paródiáját adják elő. Akárcsak Balázs és Darvasi – minden látszólagos önéletrajzi elem ellenére. Ám mielőtt belebonyolódnánk a vélt és valós idézetek, allúziók feltérképezésébe, mindkettőjük esetében Borges után még egyetlen egy szerzőt jelölünk meg előfutárként: Ivo Andrićot.

„Ide figyeljetek, semmirekellők, vannak olyan történetek is, amiknek abban a pillanatban lesz végük, amint hozzájuk kezdenek, de nyomban elkezdődnek, amikor a végükhöz érnek.”(8) – mondja Darvasi új regényfolyamában el-és felmerülő Schütz bácsi. Ez a gondolat kísértetiesen emlékeztet mindarra, amit Sloterdijk Borges Homokkönyve kapcsán mondott: a kezdet a folytatással, az írás pedig a továbbírással egyenértékű. Darvasi ravaszul rá is játszik erre a problémára: a regény felütése tulajdonképpen egyben a vége is. Ficsor Benedek ezt a keretet így fogja fel: „A keretfejezetek így nem csupán közrefogják az eseményeket, de felülírják az olvasás linearitását, hiszen az idő múlása megtöri a történetet, de nem változtat azon: a különbségek – bevezetés és lezárás között – apró repedésként csupán az elmondás gyötrelmeiről tudósítanak. Minden újra visszatér, és minden elölröl kezdődik, a szöveg egyszerre lineáris – hiszen előre halad – és rekurzív – mert a dolgok mindig is már-megtörténtek.”(9) kezdet itt a vég paródiája, és fordítva: miután a regény zárása szintén a tiszai árvizet érzékelteti az olvasóval, a vég a kezdet paródiája lesz. Ez a viszonylagosság a regény hőseinek megjelenítési módját is „megfertőzte”. Schütz bácsi mindjárt az elején „lelövi a poént”: „Ja, kérem, a legendák persze fosztogatnak és gyilkolnak!, bólogat. De akit kifoszt egy legenda, megjutalmazza egy másik. Akit megöl egy legenda, azt feltámasztja egy másik! Hát nem így van, ti ilyen-olyan kurafiak, ti semmirekellők!?”(10) Míg a hivatalos történelemben mindenkinek egy élete van, egy története, egy nézőpontból elmesélve, addig a legendák a pletykákhoz hasonlóan többféle nézőpontból, s legtöbbször az éppen aktuális mesélőtől függően mutatják be a szóban forgó hősöket. Bombitz Attila a szerző 1999-es A könnymutatványosok legendája c. regénye folyatatásaként értelmezi az újat, s azt állítja, hogy: „[…] a történetszekvenciák ciklikus ismétlődéseként bontakozik ki a »virágzabálók« legendája.”(11) Vagyis Darvasi regényében a ténynek elfogadott értelmezéseknek, történelmi „igazságoknak” nincs kizárólagos szerepe. Egyenértékűek a legendával, a mítosszal, a szereplők magántörténeteivel. Schütz bácsi nem véletlenül mondja a következőt, ismét leleplezendő az elbeszélői intenciót: „Én, Schütz Gusztáv orvosdoktor, nem hiszem, hogy a tények előtt hajbókolni kellene!”(12) A regény elbeszélője kimondatlanul is osztozik Schütz bácsi véleményével, hiszen a monumentálisra duzzasztott mű lapjain megjelenő XIX. századi Szeged, Pest és Bécs csak emlékeztet, illetve hasonlít, de nem azonos a valódi önmagával. Szilasi László – Borges Körkörös romok c. elbeszélésére utaló kritikájában – azt állítja, hogy: „[…] fontosabbnak bizonyult az események struktúrája, a struktúrából kinyert metafora, az áradás formateremtő elvvé tett, s a hatalmas szöveget teljes egészében (és Mészöly Miklós Családáradás című beszélyétől talán nem teljesen függetlenül) átható alakzata.”(13)

Annak ellenére, hogy az elbeszélő véleménye nem a hősökével azonosítható, mégis azt kell, hogy mondjuk: miután az elbeszélő lelkén szárad, hogy milyen legendát olvaszt be, illetve alakít át a regényében, kiket szólaltat meg és mikor, nem zárhatjuk ki őt sem a regényből. Mikola Gyöngyi a korábbi Daravasi-prózát így jellemzi: „A szubjektum álarcot ölt és játszani kezd saját lehetőségével.”(14) Ez a maszköltés a Virágzabálók narrátorra esetében szintén megfigyelhető: a fejezetcímek gyakran felkiáltójelesek, az elbeszélő nem egyszer buzdítja hőseit, hol azonosul, hol pedig vitatkozik velük. Ám mindez pusztán látszólagos, mert azáltal, hogy az elbeszélő a történet szereplőjévé lett a hangja által, leleplezte önmaga valótlanságát, fikció-mivoltát, s ezáltal önparódia lett az önazonosságból. A történetmesélés öndefiníciós világteremtéssel párosul (gondoljunk csak a Virágzabálók Gilagógjára, aki folyton azzal küzd, hogy elmondja a cigányok világtörténetét, s ezáltal helyet biztosítson számukra az idegen befogadó-környezetben). Ám az önparódiának köszönhetően a rítus-szerű történetmesélés mitikus időn kívülisége a fikció, a képzelt, illetve a lehetséges világ időn kívülisége.

A regényben a legendaképzés olyan, akár a képzelet: szabálytalan és szabályozhatatlan. Ezzel (is) hozható összefüggésbe a regény egyik alapmetaforája, a különböző városokat, kultúrákat, identitásokat, történeteteket összekötő folyó: a medréből kitörő Tisza. Ez a metafora kiválóan példázza azt a hérakleitoszi gondolatot, miszerint kétszer nem pancsolhatunk ugyanabba a folyóban, vagyis az ismétlés nem lehetséges, mert az ugyanaz mindig más lesz. A regény első mondata, amely magába szippanthatja vagy eltaszíthatja a Virágzabálók érdeklődőjét, felvillantja ezt az önreflexív metaforát, s a regényfolyó szabályozhatatlan változékonyságra és viszonylagosságra utal: „Schütz bácsi a vízben áll, szürke hullámok nyaldossák a cipőjét.”(15) A folyóra (és a regényre) jellemző változás a legendára is érvényes: általa a szereplők, s ezáltal a történelem is mindig más és más színben tűnnek fel. Más a cigányok, más a zsidók, a németek, a magyarok, a szerbek történelme, néptörténetük kezdete. Azáltal, hogy minden eredettörténet kérdéses, amire leginkább a cigányok mítoszai világítanak rá: úgy próbálnak alkalmazkodni, hogy a saját mondáikat az idegen kultúrához hasonítják, sajátos fűszerezéssel (a cigányok bejövetele fejezet a magyarok honfoglaláskori bejövetelére rímel). A történetek tehát egymásban tükröződnek, ám a tükörkép sohasem az önazonosságot, hanem a sajátban megtapasztalt másikat mutatja. Fried István ezt a kelet-közép-európai regények jellemzőjének tartja: „Nyitott alakzatról van szó, meghatározás-kísérletek soráról, amelyek a szöveg és szövegtér kölcsönhatásának föltárulásában mutatkoznak érdekeltnek, irodalmi mű és (nyelvi, kultúrtörténeti stb.) kontextusának összejátszása elhanyagolhatatlan tényező, eképpen válhat […] a személyes történelem a kultúra, az irodalom, szövegek (olykor műfajok) emlékezetévé.”(16)

Darvasi regényének időkezelése folyamatosan utal arra, hogy már megtörtént eseményekről olvasunk. A mesés túlzásoknak köszönhetően az is kérdéses: egyáltalán megtörtént-e az, amiről olvasunk, nem pusztán a képzelet játéka az egész? Ezzel függ össze, hogy Gilagóg vajda vagy Pelsőczy László hol élőként, hol halottként tűnik fel a regényben, élettörténetüket pedig erősen átszövik a mesés túlzások. A Virágzabálók elbeszélői (többes számot kell használnunk, hiszen több szereplőtől hallunk meséket) a valóság helyett a képzeletre hagyatkoznak inkább: a XIX. század véres eseményei párhuzamosan zajlanak a regény költői leírásaival, merész asszociációival. A regény címéből kiérezhető kontraszt az egész művet áthatja. Tarján Tamás szerint: „Önmagával ütközik a regénycím összetett szava.”(17)

Balázs Attila legutóbbi, Kinek észak, kinek dél című regényében hasonló ellenpontozó technikával találkozunk. Akárcsak Darvasinál, itt is konkrét geo-kulturális térséghez (Pétervárad, Duna, Újvidék) kötődik a másik általi saját kelet-közép-európai tapasztalata. Balázs Attila szintén a mitikus kezdetekig nyúl vissza a város, illetve a nemzetek eredettörténetei kapcsán. Faragó Kornélia a mítoszban az átmenetiséget emeli ki: „S hol érhető leginkább tetten a mitikus, ha nem a lezárás és újrakezdés határain? Legerősebben mindig az eredetet tematizálja, de voltaképpen az átmenetből származik. […] Amikor történelem előtti és történelem utáni időben gondolkodik vagy egyáltalán előttiségben és utániságban, a területhatárok élessége és határozottsága változó identitású. […] A jelenlegi identitás a korábbi halálából származik – s a mítosz az átmenet, az átfordulás, illetve a határ jelenségeként nyer értelmezést.”(18) Balázsnál ez a határ a regény címében is feltűntetett Észak és Dél között helyezkedik el. Ám kérdésessé válik a perspektíva: a határról csak annyit tudni, hogy elválaszt. „Duna partján Gibraltár” – ez a regény első fejezetének címe, vagyis az alcímnek megfelelően itt a világ a kicsiben ölt testet: a világelválasztó határvonalak mindenütt jelen lehetnek. Ugyanakkor a regény kontextusában állandóan mozgó jelenségről van szó: másmilyen térképe van a szerb és másmilyen térképe a magyar történészeknek. Ritka az, mint a regény egyik szerzői alteregója, a valóban létezett Érdújhelyi Menyhért, aki mindkét nézőpontot igyekezett figyelembe venni a történetíráskor. Balázs Attilának alapvetően két előfutára van a legújabb regényében: Érdújhelyi Menyhért és Ivo Andrić, aki a történelmi eseményeket szintén különböző nézőpontokból világította meg a prózájában.

Az ellenpontozó gondolkodásmód Balázs Attilánál „groteszk iróniaként”(19) jelenik meg: a viszonylagosságon túl a létbizonytalansággal is összefügg. A regény első mondata, mint regényalapítási mondat, a következőképpen hangzik: „Alapy György várparancsnok még soha nem látta olyan szépnek, olyan szelídnek az alant húzódó pannon tájat, mint turbánok, handzsárok, kopják, fehérlő sátrak, vitorlák és lengedező félholdas zászlók örvénylő sokasága mögött azon a napon, amikor száznál is kevesebb megmaradt emberével együtt a romba döntött, lángoló erődítmény utolsó, legerősebb, legmagasabb tornyába vette be magát halálra szántan, mert hogy is lehetett volna másképp, mint hősiesen.”(20) Ez az első mondat azért tekinthető regényalapítási mondatnak, akárcsak Darvasi kezdőmondata, mert tartalmazza azt a problémakört, amellyel majd az egész regény megküzd. A regény első szava egy beszélő név: Alapy, vagyis az alapra, s így a kezdetre, vagyis a regény első mondatára utal. Ugyanakkor ez az alap is bizonytalan, mert a várparancsnok neve több változatban maradt fenn: Alapi, Alápi, Halápi.(21) Az első mondat felvillantja a táj szépségét és a háborús helyzet kilátástalanságát. A mondat záró része ugyanakkor távol tartja magát a patetikus megszólalástól: megtorpedózza a hősi heroizmust, s emberi mivoltában tűnteti fel a krónikák által ideologikusan felfújt alakot. Darvasi a hőseit ezzel szemben nem leszállítja, hanem elemeli, költőivé teszi őket, ugyanakkor a szenvedés által emberközelivé. Darvasinak a távolságot a hamis pátosszal szemben nem a Balázs-féle olykor harsány, az önparódiáig túlzó (ön)irónia adja meg, hanem a képzelet költői logikája, öntörvényűsége. Azzal, hogy Darvasi elbeszélője a fantázia elégtelenségére, kudarcára is utal a lét felfoghatatlanságával kapcsolatban: „A látszólagos rendetlenségben is tervezettség munkál, az embernek elakad a lélegzete, ha csak egy domboldalra pillant. Az ember úgy hiszi, a fantáziája határtalan, repülő szerkezeteket, önjáró masinákat fundál ki, és meg is alkotja őket. Ám az önhitt fantázia megteremthette volna-e a várfal melletti földhalmon a hóvirágot?!”(22) Balázs Attilánál a halmozott jelzős szerkezetek, Darvasinál pedig – olykor az olvasó türelmét próbára tevő – cikornyásságig fajuló líraiság válik önparódiává, mely védelmet nyújt, de nem ment meg a saját ideologikusságtól. A Virágzabálók több helyen is reflektál „szép” mondatainak illuzórikusságára, pl. a Kigl, a stiliszta c. fejezet a „szép” Darvasi-mondat paródiájára utal. Ezzel függ össze az, hogy a halál a regényben lehet szép is, de csak a regényben, erre utal az a jelenet, amelybeb Gilagóg a halott Igazmondót tartja a karjaiban: „Gilagóg, ölében a halott Igazmondóval, hajlongva kántált. Imre arca grimaszolt, aztán megnyugodva sóhajtott, hiszen mégiscsak szép. / Kívánhat-e többet annál, mint hogy ebben a szépben itthon lehet végre?!”(23) Látszólag a művészet, a rítus (kántálás) győzött a valóság fölött. Ám a paródia fenntartja az ellentmondást, vagyis az iménti gondolat ellenkezőjét is. A döntés pedig a Virgázabálók zabálójáé.

Balázs elbeszélője közvetítőként és a kulturális sztereotípiák tolmácsolójaként állítja be magát a regényben. Ugyanakkor a többnézőpontúságát nem megoldásként, hanem problematizáló mechanizmusként kínálja fel: „Az újabb bőséges vérfürdő kimenetelét értve – sóhajtok én légszomjasan, minden idők rejtőzködő, mégiscsak hazahúzó, mások szövegeiben törökül portyázó, bizonyos értelemben maga is suszter krónikása: – zéró faktor. Nulltényező a végezetes összecsapásban […]”(24) Balázs elbeszélője leleplezi a másik és a saját sztereotípiáit az irónia által. Darvasi ugyanezt a túlzásokkal éri el: a különböző nemzetekről alkotott paranoid sztereotípiák unásig és végül már semmitmondóan ismétlődnek, sokkal plasztikusabbnak tűnnek velük szemben az egymásba gabalyodott szereplők (Somnakaj, Klára, Kiegl, Szép Imre stb.) magántörténetei.

Már többször említettük, de még mindig nem bontottuk ki az Ivo Andrićos párhuzamokat. Kerülgettük, mint a forró kását. Pedig mindkét regény meglepő nyíltsággal utal a szerb(horvát?(25)) előd prózájára. Míg Balázs az 1945-ben megjelent Híd a Drinán ( Na Drini ćuprija ) című regényére hivatkozik, addig Darvasi a töredékben maradt, 1977-es Omér pasa ( Omerpaša Latas ) című regényéből kölcsönzi a mottóját (Omér pasa meg is jelenik egy pillanatra a Virágzabálók ban). Balázs Andrićtól elsősorban a „mozgó kamerát”, a többnézőpontúságot veszi át. Azzal a különbséggel, hogy Andrić elbeszélői semlegesek a különféle etnikai nézőpontokat, történelemkoncepciókat illetően, ugyanakkor fokozott együttérzést mutatnak mindenki szenvedése iránt, nemtől, nemzettől függetlenül. Éppen azért mondhatjuk azt, hogy Andrić elbeszélői látszólag a mindenttudó pozícióból szólalnak meg (akárcsak Balázs és Darvasi regényében), mégis kételkednek az egyetlen egy történelem leírhatóságában, s így saját tudásukban. S amennyiben a történelemnek valamiféle célt tulajdonítanak, akkor az rendszerint nem egy metafizikus értelem megfogalmazódása, hanem a szenvedés, a pusztulás mindenkire érvényes bizonyossága. Ez a gondolat nem áll messze Darvasitól sem, hiszen a Virágzabálók kerettörténete éppen a pusztulás képét emeli ki. A regény „végén” a kezdeti árvíz biblikus vízözönné válik, s talán az sem véletlen, hogy az apokaliptikus látomás a regény 666. oldalán tör elő. Ez aztán száz százalék, hogy nem szerzői intenció. A görög istenekhez hasonlóan a könyv tördelője beleszőtte a maga ördögi játékát a regény sorsába. Ám Darvasi ravaszul utal arra, hogy mindez a képzelet hullámzása is lehet csupán. Balázs Attilához képest Darvasi nem közvetlenül, hanem a metafora által közvetetten utal a regényre, mint lehetséges világra: „Jaj, jaj, úgy roppannak össze a házak, mint a papírdobozok!”(26) Darvasi regényének andrići mottója azt a részt idézi a délszláv szerző könyvéből, amikor a mostari žilavka bor hatására mindenki megrészegül, felszabadulnak a gátak, az emberek a múltról kezdenek mesélni, különböző nyelveken: a hivatalos történelemhez képest különböző nézőpontú történelmek habzanak fel az elfojtott tudatalattiból. Hogy világosabb legyen a bor, a képzelet és az elbeszélés kölcsönhatása, egy mondattal korábban idézem Andrić regényét a Virágzabálók mottójához képest: „A žilavka feloldott minden gátlást bennük, felgyújtotta a képzeletüket, elhomályosította a valóságot, a képzelet és a valóság közé új, csodálatos hidat vert. Minden ösztönt felszabadított, és minden logikát eltemetett.”(27) A fordító Csuka Zoltán ezt a mondatot pontosan, ám a következőt, amelyet Darvasi idéz, már némileg módosítva adta vissza magyarul, amikor hozzákölti, mintegy hangsúlyozva, a „képzelet” szót: „És most mindenki úgy sétálgatott itt, mint a saját kertjében, egy végtelen kertben, amelyet a képzelet teremtett [kiemelés tőlem, O. R.] abból, ami létezik, és nem létezik, ami valaha volt, és többé nem tér vissza, ami sohasem volt, és nem is lesz soha.”(28) A szerb eredetiben ez így hangzik: „I svaki sad šeta, kao po svom privatnom vrtu, po beskrajnoj bašti koja je sačinjena od onog što jeste, što nije, što je bilo i nikad se neće vratiti, što niti je bilo niti će biti.”(29) A képzelet általi teremtés persze az előző mondatból sejthető, ám a szerb eredeti nem annyira egyértelműen utal erre. Ugyanakor simán beleilleszkedik a regény művészet-kritikájába, hiszen Omér pasa udvari festője, Karaš idealizált képet fest az uralkodóról, nem az igazságot, hanem a hazugságot örökíti meg, ám erre reflektál: egy apró, durva vonás jelzi a művész bosszúját a valóság idealizálása miatt. Ez az ironikus reflexió a művészet kritikájaként, illetve a diktatúrában létezés lehetőségeként, a művészi szabadság rejtett diemenziójaként is felfogható. Feltehetően Darvasi is becsapta volna a magyar olvasót, akárcsak Csuka Zoltán, hozzáköltve a fordításban a képzelet általi teremtést, mert prózájában, mint azt már jeleztem, éppen a képzelet értékelődik fel, mint a valóságot fikciónáló erő. A Virágzabálók költői nyelvhasználata mámoros, extatikusan öntörvényű, amitől az a benyomásunk támad, mintha a regény monumentális prózaköltemény vagy fragmentált narrációjú, lírai szabadregény lenne.

Andrić a modernség szilárdnak vett kategóriáit kérdőjelezi meg a különféle nézőpontokra, illetve az elbeszélhetőség határaira utalva. Aleksandar Jerkov Andrić prózáját a második világháború utáni szerb próza metanarratív vonulatában említi. Szerinte Andrić prózájában a történetmeséléssel kapcsolatos problémák igazából a szerző 1954-es kisregényében, az Elátkozott udvarban (Prokleta avlija) kapnak fontos szerepet: „A teljes történet/mese(30), mint az abszolút tudás kifejeződése többé nem lehetséges, ugyanakkor a különféle elbeszélőmódok töredékei lehetségesek, amelyekben a fikciós világ továbbra is létezik. […] Az elbeszélő olyan alakzat, amelyben a történet/mese önmagára ismer. Amikor az elbeszélő kifejezi a saját helyzetével kapcsolatos tudatosságát, az öntudata problematikussá teszi a történet/mese és az elbeszélőmód státuszát.”(31) Ez a töredékesség ugyanakkor a Híd a Drinánban és a posztumusz Omér pasában is megmutatkozik. Az utóbbiban még fokozottabban, miután befejezetlen torzó maradt.

A töredék radikálisan veti fel a kezdet és a vég problémáját, hiszen a befejezett gondolat után egy újabb következik. Andrić számára a kezdet egy külső eseményhez és annak végéhez kötődik: a Híd a Drinánban ez a kő a híd általi világba lépésenk kezdete és megsemmisülése(32), az Omér pasában pedig Omér pasa bevonulása Szarajevóba (a vége ismeretlen, mert a mű torzóban maradt, hacsak a töredéket nem tekintjük a korai német romantikusokhoz hasonlóan egésznek). Balázs Attila regényének elbeszélője szintén megkísérli felkutatni Pétervárad kezdetét, ám a mítoszok földjén már elbizonytalanodik a talaj a lába alatt, a mű vége pedig nem is lehet más, mint a non finito poétikának megfelelően befejezetlen, vagyis az egész folytatható töredék lesz. A Kinek Észak, kinek Dél utolsó mondata a folyamatos jelenre utal: „Meg a jelenje.”(33) Ám ez a mondat csak az előzmények fényében értelmezhető: „Ógörögökön, rómaikon és a Biblián át: csurig-dugig mindenki múltja ilyesmivel.”(34) Balázs regényének utolsó mondata egy folyamatban értelmezhető, átmenetben, kapcsolódásban. Ez a mondat nem regényt lezáró határvonalként funkcionál. Éppen ellenkezőleg: a végtelen nyitás mondata lesz. S ez a zárómondat, a nyitóhoz hasonlóan a regény szellemiségét tükrözi, amit Radics Viktória a következő módon foglal össze: „Balázs Attila szellemessége szellemiség, kedves humora és pikáns iróniája pedig egyfajta lelki diadal a primitivizmus és vulgarizmus fölött. A Balázs Attilá-s kedély összetéveszthetetlen: prózája mosolyogni tud, még ha fanyarul is.”(35) A regény nyitó zárómondatában is kiérezni azt, amit az elbeszélője egy helyen így jellemez: „Furcsa tehetetlenség-érzés, ugye, a benzinkutas paranoid félelme, amin a szavak mágiája nem sokat segít. Legfeljebb az író kiírja magából azt, ami a lelkét nyomja, de még az sem sikerült maradéktalan. Ott marad a megfekvés az agyon, a dörzsöléstől keletkezett hólyag a szívén. Benne meg ott bujkál az örök félelem.”(36)

Darvasi művének zárómondata Balázséhoz képest látszólag bizonyosságot sugall: „Ezer szöget kalapáltak a félfákba, az ablaktáblákba, az ajtólapba, ezergyet.”(37) A zárás itt a mese végére és a képzelet általi viszonylagos létmódjára utal. A szög a regényt alkotó szó metaforája lesz, hiszen a mondat először ezer szöget, majd a végén ezergyet említ. Az ezeregyedik szó a regény utolsó szava. Ugyanakkor a vég itt a folytatás lehetőségeként is működik, méghozzá a mesélésre való utalással. Egyfelől az „ezeregy” után az olvasó folytathatja az elbeszélést a további számolással, miután a számok világa nem itt ér véget. Másfelől az „ezeregy” intertextusként is működik, amennyiben Az ezeregyéjszaka meséit idézi fel, s ezáltal szöveges kapcsolódások kimeríthetetlen lehetőségére reflektál. Az, ami volt, a maga valóságában nincs többé, ám a fikció és a képzelet szintjén addig létezik, amíg van valaki, aki mesél a múltról. Ez a mesélés pedig szükségszerűen nem dokumentál, hanem a mesélő fantáziájának köszönhetően átalakítja a valósat, olyannyira, amennyire a képzelet ezt lehetővé teszi. Az elbeszélő a zárás előtt leleplezi a szándékát: „Hiszen tetszik ez magának, Schütz bácsi! Nincsen ellenére, hogy így történik! És elmondták neki, amit addig talán egymásnak sem, elmondták az elhallgatások, a lélegző csöndek mögötti emberi vidékeket, elmondták neki a szavak árnyékában élő növényeket, elmondták a történetekből kihullt történeteket, a világból kihullt világokat. Talán Isten marad így kívül az emberen, és az embert mégsem szabad árulással vádolni.”(38) A nagykönyves történelemben nincsenek megírva a magánemberek, a legendák történetei, így ezek a regényben szorgos egerekként megrágcsálják a lineáris, hivatalos krónikákat. A hiányzó papírdarabok árulkodó nyomok lesznek.(39)

A regény befejezése így nehéz feladat elé állítja az íróját: Balázs Attila és Darvasi László többek között a feloldhatatlan ellentmondások, a szétmorzsolt történelemszemlélet, a kezdet és a vég paródiája miatt ütköznek akadályba. Ez a probléma a kortárs magyar regényirodalomban nem új. A posztmodern történetmondásból kinőtt regényírónak, vagy pontosabban elbeszélőnek a regényalapító és regényzáró mondat nem pusztán esztétikai probléma, hanem ideológiai is. Az a kérdés húzódik meg mögötte, hogy hány kezdete és vége lehetséges egy regénynek? Hány kijárata és hány bejárata van a kelet-közép-európai labirintusnak? Esetleg egy olyan labirintusról van szó, amelynek se kijárata, se bejárata nincs, ahogyan középpontja sem volt sohasem, ahol a szabadulás vágya pusztán a képzelet költői mámora, melynek elmúltával egy újabb útvesztő kezdődik? Ugyanakkor, éppen a költészet tartja fenn a lehetőséget a másként gondolkodásra, akárcsak Balázs Attila és Darvasi László elemzett munkái. Összefoglalásképpen a regények szellemiségét követve házi feladatot adnék mindenkinek: írjuk át a szóban forgó regények első és záró mondatát, vagyis folytassuk a regényeket a saját ízlésünk, értelmezésünk szerint. Legyen végül a regény önmagán túl az olvasó paródiája is.

1 Friedrich Nietzcshe: A vidám tudomány, Ford.: Romhányi Török Gábor, Holnap, Bp., 1997, 6.
2 Peter Sloterdijk: Világra jönni – szót kapni, Ford.: Weiss János, Jelenkor, Pécs, 1999, 30.
3 Sloterdijk: i. m. 50.
4 In: Jorge Luis Borges: A titkos csoda, Európa, Bp., 1986, 505. Az idézett novellát Végh Zsoldos Péter fordította.
5 Szabó Gábor: Hiány és jelenlét. Borges-értelmezések, Messzelátó, Szeged, 2000, 99.
6 Vö.: Mircea Eliade: Az örök visszatérés mítosza, Ford.: Pásztor Péter, Európa, Bp., 1998, 59-63.
7 „[…] a borgesi narrációk ismét csak a korai romantika és a posztmodern találkozását teszik lehetővé, önnön kereteiken belül.”, In: Szabó: i. m. 98.
8 Darvasi László: Virágzabálók, Magvető, Bp., 2009, 8.
9 Ficsor Benedek: Szavak árnyékában nyíló virágok, http://www.litera.hu/hirek/szavak-arnyekaban-nyilo-viragok
10 Darvasi: i. m. 8.
11 Bombitz Attila: A virágzabálók legendája, Új Könyvpiac 2009/6., 11.
12 Darvasi: i. m. 9.
13 Szilasi László: Regenerálódó titkok áradó körkörössége, Élet és Irodalom LIII. évfolyam 38. szám, 2009. szeptember 18.
14 Mikola Gyöngyi: A történet rehabilitása. Darvasi Lászlóról, In: Csipesszel a lángot. Tanulmányok a legújabb magyar irodalomról. Szerk.: Károlyi Csaba, Nappali Ház, Bp., 1994, 210.
15 Darvasi: i. m. 7.
16 Fried István: Emigráció és labirintus. Kelet-közép-európai lét-és tudatformák, In: F. I.: A névadás lehetségessége, Madách-Posonium, Pozsony, 2004, 130-131.
17 Tarján Tamás: Szegedballada, http://www.revizoronline.hu/hu/cikk/1681/Darvasi-laszlo-viragzabalok/?label_id=8&first=0
18 Faragó Kornélia: A viszonosság alakzatai , Forum, Újvidék, 2009, 35-36.
19 A „groteszk irónia” fogalmát Sziveri János Óvszerződés című verséből kölcsönöztem: „Az irónia: módszer / a groteszk: állapot / bevesszük a gyógyszert / mi beteg állatok // Az irónia gyógyszer / groteszk állatok / bevettük a módszert – / beteg állapot (!)” (In: Sziveri János minden verse , Kortárs, 1994, 210.)
20 Balázs Attila: Kinek Észak, kinek Dél , Palatinus, Bp., 2009, 7.
21 Szigetvár védői között is találkozunk ezzel a névvel: a horvátok Alapićnak írják.
22 Darvasi: i. m. 145.
23 Darvasi: i. m. 368.
24 Balázs: i. m. 33.
25 Andrić nemzeti hovatartozásának problémájáról bővebben lásd: Lukács István: Sem utódja, sem őse?, Ex Symposion 2007/61-62.
26 Darvasi: i. m. 667.
27 Ivo Andrić: Omér pasa, Ford.: Csuka Zoltán, Európa, Bp., 1984, 74.
28 Darvasi: i. m. 5.
29 Ivo Andrić: Omerpaša Latas, SOUR -Svjetlost- izdavačka radna organizacija OOUR izdavačka djelatnost Sarajevo, 1986, 76.
30 Az eredetiben itt a priča szó szerepel, mely egyszerre jelöl történetet és mesét, ez a kettőség különösen fontos az andrići történelem-felfogás szempontjából. (Erről bővebben lásd a vizsgaidőszakok ronggyá olvasott kötelezőjét: Fried István: Tíz híres regény, Gondolat, Bp., 1989).
31 „Celovita priča kao izraz apsolutnog znanja nije moguća, ali su mogućni odlomci različitog pripovedanja u kojima fikcionalni svet i dalje postoji. […] Pripovedač je oblik u kome priča spoznaje sebe. Onda kada pripovedač počne da iskazuje svest o sopstvenoj poziciji, njegova samosvest problematizuje status priče i pripovedanja.”, Aleksandar Jerkov: Od moderne do postmoderne , Jedinstvo – Dečje novine, Priština – Gornji Milanovac, 1991, 159-160.
32 Vö.: Faragó Kornélia: A kő világba lépése. Ivo Andrić regényének komparatív szemléletisége, Forum, Újvidék, 2009, 118-128.
33 Balázs: i. m. 557.
34 Balázs: i. m. 557.
35 Radics Viktória: Vidám történelem, Magyar Narancs XXI. évf. 7.
36 Balázs: i. m. 315.
37 Darvasi: i. m. 673.
38 DARVASI: i. m. 673.39 A hiány poétikájáról Darvasi művészetében, illetve a szerb posztmodern próza egyik fontos alakjával, Milorad Pavićal való rokoníthatóságot lásd bővebben: Kelemen Zoltán: Szélkönyvek. A hiány poétikája Darvasi László A könnymutatványosok legendája és Milorad Pavić Kazár szótár című regényében, In: K. Z.: Szélkönyvek. Multikulturalizmus a közép-európai irodalmakban, Lazi, Szeged, 2007, 163-221.