Rajsli Emese
Egy megnyitó-félére

Valahogy sokáig elkerültük egymást Szajkó Istvánnal, illetve még most is kerüljük, hacsak képeinek ismerete nem számít egy festő esetében a személyes ismeretséggel azonos szintű nexusnak.

Aztán nemrég, lelkes budapesti biciklista és critical mass-szervező lévén, valamelyik biciklis blogon fölfedeztem, hogy egy ideje e jeles budapesti szubkultúra nálam jóval fiatalabb tagjai egymásnak posztolgatják Szajkó biciklis képeit, meg egy vele készült interjút. És innentől kezdve folyton Szajkó-képek jönnek velem szembe.

Elsőként az a biciklis, azon a bizonyos budapesti szájton, a 2009-es Megtámasztott kerékpár (akril, olaj-vászon), amelynek meghökkentő látószöge ragadott magával.

Az alapvetően narancsos háttéren egy szinte láthatatlan pózna (azért vannak ott leheletnyi rózsaszínek, áttört fehérek, valami megfoghatatlan fényesség, zöldbe forduló szélek – a póznát meg tulajdonképpen csak a bicikli megdöntött teste miatt vesszük észre) – és ennek a póznának balról nekitámasztva egy kerékpár. Hátulról látjuk, az eleje beleveszik a narancsszín háttér áttört fehérjébe, inkább csak árnyék, mintsem megfogható valami. Ami konkrétabb, az a felénk villanó piros macskaszem a nagyon kék sárhányón (akvamarin lenne?, sajnos a képernyőn nagyon kicsi felületen látom, inkább csak érzem a színt). És ennyi. A narancsködbe vesző, anyagtalan első kerék, és a hátsó, piros prizma között még a hátsó gumi tétova szürkéje, és a pózna szinte ugyanolyan szürke árnyéka, ezek mögött már csak körvonalak, a kormány kacskaringója. Bicikli is meg nem is. A bicikli sejtése.

És amikor már végignéztem sok biciklis képet, eltévedek egy nemrégi Híd-számba is, amelyet a mester munkáival illusztráltak, majd végül magának a művésznek a szájtjára, ott is a galériába, ahol ismerősként köszön rám a megtámasztott kerékpár, és mellette, rézsút jobbra föl, a 2007-es Térdelő akt. Pasztell. Ami számomra már eleve kedvesebb az olajnál. Azt most hadd ne részletezzem, miért és hogyan alakult úgy, hogy ez a fél térdre ereszkedő meztelen női alak, és az a földöntúli fény a bal térdén, miért vált fontossá számomra. De az lett, és ezért úgy érzem, csak dadogni tudok erről a – pasztellnél már annyira nem meglepő – szintén ködbe vesző alakról.

Lilás-szürkés háttér előtt térdel, a háttér lilája átváltozik valami sárga köddé, ebbe burkolódzik a női alak – csak formájáról látni, hogy nő: fejét lehajtja, haja csak árnyék, bal vállában még benne a mozdulat, a mellét is köd fedi (vagy talán a jobb karja?), a köldöke már kivillan a ködből, csípőjének már nem csak formája, anyaga is van, az árnyak már a test árnyai, ezek bársonya már tapinthatóan sötét, jobb térde a földön, a bal talpa mellett, így bal térde, az egyensúlyt keresve, a ködből kibújik a napfénybe. Vagy inkább kivillan. Végtelenül konkréttá, valóssá téve a ködben bujkáló test meztelenségét. Jobban lecsupaszít ez a térdkalács, meg a térdhajlat, mint bármi más kitárulkozás.

A fény tenné? A köd szétoszlása? A kedves bőrének emléke? Ha abban az 50 x 40 cm-es nagyságban látnám, amelyben, állítólag, létezik, talán többet tudnék róla. Így csak ülök itt, a képernyő előtt, és készülök a majdani találkozásra.