Bozsik Péter
Egy nyucska monológja

Vajda Mihálynak

„Van egy macska, azzal mulat,
Hogy nem eszik, csakis nyulat,
S mancsáról – mert ez ritka koszt –
Lenyal minden csepp hagymaszószt.”
(T S. Eliot: Macskák könyve)

„Az élő szervezet bámulatos adománya, hogy képes a »rendezettség áramlását« önmagára koncentrálni, s így megmenekülni az atomi káoszba való hanyatlástól.”
(Erwin Schrödinger)

De mi is az a nyucska? – kérdezheted.
A kandúr és a nyúl öszvére – válaszolhatom.
Nem találkoztam még emberrel, aki ezt
elhitte volna. Ha erről beszélek, látom
a kétkedő mosolyt a szájak szegletében;
biológusok is mondták már, ez lehetetlen.
Egy növényevő rágcsáló meg egy
félig-meddig szabad ragadozó? Na nem!
Mengyi bácsitól hallottam először a nyucskáról.
Nem ette a nyúlhúst, csak azért,
mert látta, ahogyan a szomszéd
nyúlketrecében egy fekete kandúr
üzekedett a belga nősténnyel. Meg hallotta,
hogy ebből utód is születhet. Ő pedig macskahúst
nem eszik, azt egyék a taljánok! A siló
büféhelyiségében, ahol Mengyi bácsi mindezt
kifejtette, dőltünk a röhögéstől. Az öreg paraszt
lesunyta konok fejét, összeszorított szájjal hallgatott.
Akkoriban a proletár létet próbálgattam,
figyeltem, hogyan önigazgat a nép. (Sehogy.
Sítt-rítt, mint a fürdőskurva, ha kevesebb a zseton –
az iszonyatot egy marék patkányszaros porban
megmutatom neked.) Aztán valamelyik
jugó hetilapban (újságot lehetett olvasni
a munkaerő sorozatvevőjének színterén,
könyvet nem, nem könyvtár ez, mondták főnökeim),
Danas?, Nin?, Politicski zabavnik?, nem emlékszem,
pedig sokáig őrizgettem a kitépett lapot, szóval,
láttam egy fényképet: macskafejű állat ült nyúllábán,
alatta képaláírás: njucka. Képtrükk?
Tökéletesnek látszott, de mint tudjuk, a retusálás
és a montázs művészete túl fejlett volt a bolsevik
országokban; úgyhogy, ki tudja? Nem tudom
tehát, létezik-e ilyen állat vagy csak mitológiai
lény, mint a kerberosz vagy a kentaur?
______________A nyúl és/vagy a macska
jegyében születtem, a kínai horoszkóp szerint.
(Az ember kozmikus lény, csillagporból lett
és azzá lesz, olvastam egyik amerikai csillagásznál.
És most, hogy kiderült, a neutrínók fényévekről
is érzékelik egymást, miért ne hihetném,
hogy hatással vannak ránk a csillagképek.
Az átható sugárzás, bár a Napénál kisebb,
az éj eme nagyszerűségét adta.) A vadászva
vadászott, gyáva nyúl, az örök menekülő,
földön futó és a félszabad, holdkóros macska
keveréke lennék? A macskáé, aki nem
megy el Buddha temetésére, kényes
függetlenségére, csak ha sarokba szorítják,
akkor védekezik? Foggal, körömmel?
Volt halál fenn a kövek hegyén, nem
árthat nékik puszta csont. Sziklák közt
csak megy az ember, nem eszmél.
Nem jöttél el A gonosz banalitása című
számunk bemutatójára. Aznap halt meg
a macskád. (Ahonnét én származom,
ott az állatok megdöglenek. A macska- és
kutyakölyköket, hogy ne szaporodjanak túl,
megölik. Vízbe fojtják vagy élve eltemetik,
lehetőleg addig, amíg nem nyitják ki a szemüket;
így könnyebb, mondják – gyalázat csak
akkor ér, méltánytalan, ha meg kell majd
adnom magam az állati halálnak.) Azt gondolom,
nyúl- és macskaközben vagyunk. Itt vesznek el
a holtak csontjai. Otthon, Csantavéren, mindig
volt macskánk, most nincs, nem tudom, miért.
______________Engem (minket?)
három hagyott el. A második, egy vad
cirmos, alig fél órát ha volt nálunk.
Kartondobozban hozta apám Horgosra.
A padláson bukkant rá, túl későn az
élvetemetéshez, anyja már elválasztotta;
szétharapta a fater hüvelykujját,
mikor sikerült nyakon csípnie. Amint kinyitottuk
a dobozt, fölborzolta szőrét, fújt néhányat
– ijedten néztük –, majd kiugrott és elfutott.
Egyszer még látni véltem a gyümölcsösben
– nézd, milyen öntörvényű, pontos mozdulatok,
büszke piciny sörény, nézd, hogy jár-kél!
Az első macskám, fekete kandúr, nem
utolsósorban a Mester és Margarita hatására,
szintén eltűnt. Síelés után arra tértünk
haza, nincs sehol. Barátném, aki etette
távollétünkben, előző este még látta.
Kissának hívtuk, ami finnül macskát jelent.
Utolsó kísérletem a macskatartással már
itthon, Veszprémben történt. Kicsi, buta
hím; többször politikai menedékjogot
kért a Lejtős nevű kocsmában, Latinovits
egykori törzshelyén. Üzent is a kocsmárosné
aranyvirág az alkoholista szomszéddal,
aki többször visszahozta: „Mondja meg a
szerbeknek, adjonak a macskának enni,
akkor majd nem szökik meg.” És ha még
egyszer a kocsmájába megy, tette hozzá,
hazaviszi. (Ó, hogy nem adtam volna néki
abrakot? Csak azt a lehetőséget, hogy legyen?
És ez belőle ily erőt csiholt, hogy megszökött?)
Nem tudom, ellopta-e. Mikor lementem hozzá
érdeklődni, azt mondta, nem. Mindenesetre
ezt a macseket is eltűntnek nyilvánítottuk.
Fiaim megsiratták, és még hónapokig a Kissát
látták minden apró termetű, fekete cicában.
Nem tudom, min sértődött meg, de azt gyanítom,
a sógorom üldözte el, aki allergiás a
macskákra, és aki akkoriban családjával együtt
nálunk lakott. Kissa arra szokott rá, hogy annak
válláraugrott föl, aki egyetlen fotelunkba ült épp,
ott hangos dorombolásba kezdett, majd dagasztani,
két mellső tappancsával. Engem nem zavart, ám
sógorom, kinek átcsapott kezébe villamos testének
szikrázó lüktetése, ilyenkor, mint akit méh csípett
meg, fölugrott és az előszoba sarkába hajította.
(Kivágta, mint Stanci a macskát – csantavéri
szóláshasonlat.) Vagy két kandúr egy csárdában
nem fér meg? Mirr-murr, az öszvér hogy kefél?
______________Nem hirdetem a lét
értelmét a lét igazságaként. Semmilyen igazság
nem tud meggyőzni a könyvégetésről, például.
Most láttam a szarajevói könyvtár szétlőtt
épületét, kétmillió könyv és folyóirat égett el
szemvillanás alatt, mint benzinbe mártott
macskafarok; ez épp valamiféle ortodox szerb
igazság nevében. Nem mintha könyvek által
ment volna elébb a világ. Ám az én világom
ment. Erre, arra. Könyvek által. Is. Főként
könyvek által. (Telhetetlen bácskai nyucska.)
Bár a lét beszélő formájában (Isten és könyvei)
nem hiszek. Hátha nem úgy van. Volt. Lesz.
Ha nagyon megszorítanak, tudományos
panteistának vallom magam, anarcho-
liberálisnak és konzervatívnak, némi szocdem
beütéssel. Vegytiszta hülyeség, tudom, de így
elkerülöm a fölös és unt nyarvogást. A hit és az
érzések esetében észérvek úgysem segítenek
– mámoros eszmék töltik a csöppnyi agyacskát.
Kultúrák közt nincs átjárás. Vagy alig.
Prüszkölés van, nyávogás; fújás és fujjogás,
laposkúszás és a zsákmányállat elejtése. Hullát
ültettek múlt évben a kertben. Kihajt-e?
Lesz-e még idén virága? Itt bizony balkáni
szagokba fojtották az észt. Időnként összerogy
bennem a világ értelmetlensége, macskajaj jő.
Az embernek teher alatt nő az álma? (Egérrágta
macskagyökér.) Barátom, vénember lettem,
ki két élet közt zihál, vér rázza szívemet,
egy önfeledt pillanat vakmerése, mit a józanság
kora sem tud majd visszavonni. Ettől létezünk,
és csakis ettől. S ezt nem mondja el rólunk
gyászbeszéd, se sírfeliratunk a jótét pókháló
alatt, se végrendeletünk, melyet a dagadt
ügyvéd kibont. És e versezetben is mi történt?
Az értelem magához való igazságot
keresett, szőke oroszlánkirályt, fehér lovon.