Bozsik Péter
Bálványi, a könyvárus

Végül is nem panaszkodhatom, mondta magában Bálványi, most is könyvvel foglalkozom, közben kabátját szorosan összehúzta a mellén, és egyik lábáról a másikra ugrálva visszaadott a Burdát vásárló hölgynek. Ma még Buci Maci is jön, és ha minden igaz, megérkezik végre a Scarlet is. Nagy bevétel lesz, dörzsölte (szó szerint) a markát. Bálványi, közel a harminchoz, nemrégiben érkezett Ciggedin városába, ahol egy hónapig munkát keresett, mígnem egyik ismerőse, aki elhatározta, nem marad a városban („szar hely ez, megyek Wienbe”, így mondta, „Wienbe”), és aki ezt a munkát megkapta, átpasszolta neki a „kenyérkereseti lehetőséget”. Bálványi nem értette, mért pont neki, de nem sokat morfondírozott a dolgon, pénzre volt szüksége, tartalékaik (feleségével és gyerekével élt egy lakótelepi albérletben) kimerülőfélben voltak.

Bálványi menekültként érkezett Neoplantáról, a tartományi székvárosból Ciggedinre, ahol is teljesen lehetetlenné vált a helyzete mind egzisztenciálisan, mind pszichikailag. Főleg pszichikailag. Nem szívesen gondolt ezekre az állami terrorral „színesített időkre”. Segédszerkesztőként dolgozott a székváros kiadóházában, szövegeket lektorált, korrigált, és rossz regényeket, novellákat írt át. Több rossz regény szerzője vagyok, mondogatta sokszor barátainak. Igazából mindig arra vágyott, hogy egy gasztronómiai újságnál kapjon munkát. Talán ezért is jelentkezett először a helyi újságnál, a Ciggedini Naplónál, hátha írhatna ilyen jellegű cikkeket. Ott azonban csak külsősként akarták alkalmazni, azt is csak egy barátja segítségével. Újságírói pályafutása azonban nem tartott sokáig, pontosabban semeddig sem, mert már az első alkalommal, amikor is egy nyugdíjasközgyűlésről kellett volna beszámolnia, rossz helyre irányította a rovatvezető. („Arról nem is beszélve, hogy a rovat vezetője kétszer is meg­feledkezett rólam a megbeszélés alatt. Sürgősen fölhívták valamilyen ügyben, és simán a büfében felejtett. Úgy kellett föltelefonálnom érte.”) Vagy három órát bolyongott a város ellenkező részén, boldog-boldogtalant kérdezgetve a nyugdíjasotthon felől, aztán föladta, visszament a szerkesztőségbe, és elmondta („még én szégyenkeztem!”), hogy nem találta sem a keresett személyt, sem az épületet. „Ja, nem is ott van”, csapott a homlokára a rovatvezető, „ne haragudj, ilyen hülye vagyok”, és elmondta pontosan, hol található a nyugdíjasotthon. „De most már kárnak mész oda, úgysincs ott senki.” Na jó, gondolta magában Bálványi, én ezekkel nem dolgozom, különben is utálom a napilapokat. Biztosan azért baszott ki velem, mert azt találtam neki mondani egy vita hevében, vigyázzon velem, mert ott születtem, ahol Matuska Szilveszter, és onnét jöttem, ahonnét Rákosi Mátyás.

Ismerőse a vasúti társaság impozáns épületébe vezette, ahol is egy alacsony, vékony, fekete hajú, kreol bőrű („olyan kunos az arca, vagy cigány?” kérdezte magától, igencsak járatlan lévén az antropológiában) férfinak mutatta be, hogy íme, őt hozta maga helyett. Bálványi rokonszenvét rögtön elnyerte a Laci, mert így hívták (a vezetéknevét azonnal elfelejtette), mivel a hidegre való tekintettel az ígért háromszáz pénzt fölemelte négyszázra. Csak a keskeny, gondosan nyírt bajusza nem tetszett neki, mert valami rafinált arckifejezést kölcsönzött az arcának, úgy nézett ki, mintha mindig cinikusan mosolyogna arra, akivel beszél. Tudom, mire hasonlít, gondolta Bálványi, rókára. Magában (mivel megvolt az a rossz szokása, hogy mindenkit csúfnévvel illetett) rögtön el is nevezte Rókaképűnek. Laci vasúti mérnökként dolgozott a társaságnál, és másodállásban volt egy vállalkozása, amely könyvárusítással foglalkozott. Ehhez keresett egy embert, természetesen feketén. Míg beszélgettek, s míg nézte a szép fiatalembert („az ilyenre buknak a nők”, gondolta irigyen) Bálványinak makacsul egy idézet tolakodott a fejébe, mert tele volt a feje idézetekkel:

Gyakran hányják az emberek szemére, hogy vágyai főképp a pénz felé húzzák, és hogy ezt mindenekfölött szereti. Pedig az csak természetes, sőt elkerülhetetlen, hogy szeresse ezt a fáradhatatlan Próteuszt, mely minden pillanatban kész olyannyira változékony vágyainak és sokféle szükségleteinek mindenkori tárgyává változni. Minden más dolog csupán egyetlen kívánságunkat, egyetlen szükségletünket bírja kielégíteni: az eledel csak az éhesnek jó, a bor az egészségesnek, az orvosság a betegnek, a bunda csak télen, a nő csak az ifjúnak való és így tovább. Mindez tehát csak relatíve jó. A pénz az egyetlen abszolút jó, mert nem csupán egyetlen konkrét szükségletet elégít ki, hanem általában a szükségletet.

Ám sehogyan sem tudott rájönni, hol olvasta vagy hallotta.

Most már kicsit fölszabadultabban gondolt az elmúlt hónapokra. Pedig, mikor reggel kilenckor a mínusz húsz fokban („pont most van ilyen kurva hideg, amikor én vagyok utcai könyvárus”, morgott reggelente, „minden ellenemre van”), mielőtt fölhúzta felesége macskanadrágját, farmerjét és rá a sínadrágot (ezek a sajátjai voltak), a trikót, meg egy vastag és egy vékony zoknit (többet nem tudott, mert nem bírt volna belebújni a csizmájába), a téli inget és két pulóvert, rá az apósától örökölt nagykabátot, akkor, miközben a buszban mindez rámelegedett, és az izzadság csorgott végig a gerincén, nem volt ilyen jókedve. De elhúzunk innen, mint a vadlibák, gondolta magában nem kevés örömmel. Vége az átmeneti munkának! Sőt talán az átmenetiségnek is!

Felesége, aki azelőtt tanárnőként dolgozott (számítástechnikát adott elő) egy kisvárosi iskolában, Weissbrunnban kapott tördelőszerkesztői állást valamilyen újonnan indult napilapnál („Új Hírek, vagy hogy is hívják”, micsoda röhejes név, „New News”, fordította le rögtön angolra, hogy még idiótábban hasson), ahová egy barátjuk protezsálta be. Sőt neki is ajánlottak egy segédszerkesztői állást a város újonnan induló gasztronómiai lapjánál. Mi is a neve? Nem jutott eszébe.

Elmosolyodott magában.

„Mitől vagy ilyen jókedvű?”, kérdezte egy ismerőse, akivel együtt szokott focizni a Partizán Beokád nevű kispályás focicsapatban. „Jó, hogy jössz”, mondta neki, „Maradj már itt egy pillanatig, vécére kell mennem. Ráérsz?” De igazából meg sem várta a választ, belemarkolt az aprókba, és a bisztró felé vette az irányt. Igazán nagyvonalú a Rókaképű, gondolta loholás közben, mindig csak a papírpénzt számolja el, az apró a „kasszában” marad. (A kasszát egy kis fémdobozka jelentette.) Így mindig meg tudott inni egy-két unikumot hugyozás ürügyén. Unikumot azért ivott, mert a többi szesz egyszerűen ihatatlan volt. A vodka a spiritusz és a benzin keverékére emlékeztette, a pálinkák tiszta szeszből készültek, és aromával ízesítették őket, még a valóságos értéküknél magasabbra taksált Zwück-féle szeszek is, a borok pancsoltak, „a sör meg télen nem melegít”. Legszívesebben teát ivott volna, de erre soha nem volt elég ideje. Nem akarta barátai, ismerősei „jótékonysági akcióit” jobban kihasználni a kelleténél.

„Még mindig jobban jártam, mint azok a szerencsétlenek, akik a menekülttáborban maradtak.” Bálványit időnként tolmácsolni hívták Athadra, a menekülttáborba, ahol az emberjogi bizottság az ott élő („főleg moszlim”) földönfutók életkörülményeit vizsgálta. Itt vett föl magnóra egy beszélgetést, amelyet egy riportpályázatra akart elküldeni, de nem készült el időben („mindig átfagyva, holtfáradtan értem haza”), sőt be sem fejezte egészen. A müezzin hangja lett volna a címe. Egész jó cím, idézte föl magában a beszélgetést. Különösen a vége tetszett neki.

Uram, nagyon jó itt nekem, bár megőrülök, hogy itt minden olyan sík, néha beleszédülök ebbe a síkságba, pedig a földön állok, szóval jó itt nekem, de pénzt kéne keresnem, azt meg itt nem lehet, valahova Nyugatra kéne mennem, vagy haza. Illetve hát lehet, krumplit szedni, kukoricát meg ilyenek. Alkalmi munkák, ötven pénzért óránként. Az meg mi, alig fél márka. Kezdetben úgy gondoltam, nem is fogok ennyiért dolgozni, de megesz a fene egész nap, úgyhogy két hete már hagyom, hogy kizsákmányoljanak. Holnapután kapok először fizetést. A fiam jobban járt, ő egy kőművesnél dolgozik, igaz, nehezebb munka, de száz pénz egy óra. Ha megkapom a manit, veszek magamnak valami göncöt, meg néhány karton cigarettát, a többit meg eliszom, de az is lehet, kimenőt kérek, és fölmegyek Pestre, a Rákóczi térre... Bár elmúltam ötven, azért még férfinak érzem magam... Kezdetben Ausztriába vagy Németországba akartam menni, de már látom, nem jutok ki, a múltkor is elkaptak a határon, úgyhogy, amint lehet, hazamegyek Boszniába, a saját városomba nem tudok menni, majd meghúzom magam Tuzlán, a rokonoknál, aztán meg majd lesz valahogy. Tudom azt is, hogy újra kezdődik ott minden, de tán addigra már nekünk is lesz fegyverünk, és nem lövöldöznek le bennünket, mint a birkákat. Nem lesz ennek sohasem vége, most ez volt, Bosznia, aztán Koszovó, aztán Macedónia, aztán meg ki tudja, mi. Fekete luk ez az egész Balkán, elnyel mindent, ami említésre érdemes és az ember hitével és méltóságával kapcsolatos.
Csak a müezzin hangját halljam meg még egyszer. Utána akár el is patkolhatok.

A kis vézna bosnyák emlékétől egy kissé elszontyolodott. A saját orrlikánál fogva emelte föl egy csetnik állat, gondolta, beledugta a puskacsövet az orrába, és úgy. „Sohasem hittem volna, hogy az embert megtartja a saját orrlika”, szó szerint ezt mondta. Igaz, nem volt valami kövér, csóválta a fejét a férfi. Még azt hiszik, magamban beszélek, nézett hirtelen körül, kihörpintette az unicumot, és visszaloholt a standhoz. Összeszarta magát ijedtében, jutott még eszébe futás közben.

Laci már rakodott („tényleg olyan, mint egy róka”, erősítette meg magát minden alkalommal, amikor csak meglátta, „mint egy szép róka”, módosított), meghozta a Buci Macikat meg néhány új könyvet. Ken Follet, Stephen King, Robin Cook, Daniel Steel. Meg néhány klasszikus krimi Agatha Christie-től és Chandlertől. Gyorsan megköszönte az ácsorgást az ismerősének, és segíteni kezdett a főnökének. Na jó, gondolta, ha minden igaz, ma is megkeresem az ezer pénzt, lehet, hogy többet is. Kipakolták az árut. A főnöke bizalmasan hozzáhajolt, és azt mondta, zárás után jön, és szeretne néhány szót váltani vele. Majd megisznak valamit. „Ne is itt várj”, mondta, „menj egyenest a Vén platánba. Ott leszek.”

Rossz érzés fogta el, mint mindig, amikor bizalmaskodni kezdtek vele, de elhessegette magától. Weissbrunnra gondolt, és mindjárt jobb kedvre derült.

Fél hat körül összepakolta a kerekeken guruló standba a könyveket, betolta a kapualjba, és a kocsma felé indult. A füstös kocsmába lépve megcsapta az a jellegzetes szag, amely az ilyen rosszul takarított, alig szellőztetett helyek sajátja. Körülnézett, és mivel nem látta a Rókaképűt, a pulthoz ment, és rendelt egy unicomot két deci szódával.

Épp helyet foglalt, amikor megérkezett a főnöke. „Ne haragudj, hogy késtem”, mondta, „a Scarlet után rohangáltam, de nem kaptam, mindegyik nagykereskedő túladott rajta. Kérsz még egyet?” Bálványi bólintott, a főnöke a pulthoz ment, és kólával („biztosan vezet”) meg unicummal tért vissza.

„Az a helyzet”, kezdte, miközben Laci átvette e bevételt, és a fejből kiszámolt nyolc százalékot („százötven forint bor­­ravalóval”) elécsúsztatta, amelyet Bálványi már pár nap könyv­árusítás után kialkudott a napi négyszáz helyett, látva, hogy így többet lehet keresni, „hogy az unokatestvéremnek fölmondtak a munkahelyén, és az anyja megkért, bár ez téged biztosan nem érdekel, hisz a te bőrödre megy a játék, de elmondom, szóval az anyja megkért, hogy arra a pár hétre, míg nem talál másikat, adjak neki munkát én...” Bálványi távolról hallotta, mit mond a főnöke, „a volt főnöke”, gondolta még, és miközben úgy tett, mintha hallgatná a magyarázkodást, gondolatban másfelé kalandozott el. Az idő minden szemléletünknek a priori szükséges formája: őbenne kell mindennek föltűnnie, még önmagunknak is. Eszerint tehát életünk olyan fizetéshez hasonlít, melyet csupa rézpénzben kapunk ki, s azután mégis nyugtázni kell: ez aprópénz a napok, a nyugta a halál. Mert végül az idő kihirdeti a természet ítéletét minden benne feltűnő érték fölött - azzal, hogy megsemmisíti. Megvan!, kiáltott föl magában, a jó öreg Schopi! Ő jutott eszembe délután is. „...nem szívesen teszem, de ők is segítettek rajtam, amikor szarban voltam...”, hallotta meg újra Laci hangját. „Ne folytasd”, szakította félbe Bálványi, „én is akartam már mondani, hogy két hét múlva vagy még előbb költözünk Weissbrunnba, csak szerettem volna magam helyett találni valakit...” „Akkor nem haragszol?” „Nem:” Laci láthatólag megkönnyebbült. Kiitták az italaikat, kezet fogtak, és kifelé indultak a kocsmából. „Elvigyelek valameddig?”, kérdezte még. „Nem, ne, inkább sétálok egy kicsit”, válaszolta Bálványi, föltűrte nyakán a gallért („otthon forró vízben kényeztetem testem”), kilépett a ködös éjszakába, és a lakótelep felé vette az irányt.