Kovács Jolánka
Eladtuk a tanyát

A Borist? Azt ne keresd erre, nem ide temették, nem a körösztapámékra. Nem adom azt a sírt. Az új részbe temették, egész arra le, én se tudom pontosan, hova, nem voltam a temetésen. Mert összecsaptunk aznap. A Bözsivel. Fölhívott, hogy meghalt a Boris, és ők úgy gondolták a sógorral, hogy majd a körösztapámra temetik. Rögtön tótágast állt bennem az ördög, ne is csodálkozz. Tíz éve én gondozom azt a sírt, épp most takarítottam meg, azért vagyok ilyen koszos, azt a szép lila bokros virágot is én ültettem rá, a közepén a krizantémok, hát majd kiszedik nekem! Ne nézzen már hülyének a Bözsi, neki is nagybátyja volt a körösztapám, akárcsak nekem, tíz éve fizetem utána a síradót. Mert én úgy érzem, tartozom ezzel neki, meg a feleségének is. Gyerekük se volt, azt tudod. De minden kukoricaszedéskor ott voltak nálunk, és sose kértek egy dinárt se a munkájukért. Ha pálinkát főzött a körösztapám, abból nekünk mindig kijárt két liter. Hogy a házat elvitte az öregotthon, hát elvitte, kicsi volt a nyugdíja, azért nem lehet hibáztatni. Vagyis örökséget nem kaptam én, semmit. Igaz, a Bözsi se. Csakhogy a Bözsiben nincs érzés, itt a különbség köztünk. Benne szégyenérzet sincs. Mert arra nem gondolt egyszer se, hogy ha a Janiék hazajönnek Ausztráliából, hát biztos, hogy kimennek a temetőbe, és annak a Janinak is jólesik, ha virágokat lát a bátyja sírján, nem méteres gazokat. Ha látja, hogy gondozza valaki a sírt a rokonok közül. Az meg csak én vagyok, ilyen bolond. Húsvétra meg karácsonyra szokott küldeni ausztrál dollárt a Jani, de nehogy azt hidd, hogy azért csinálom. Az neki jelent, ismerem jól, hogy nyugtassa a lelkiismeretét, mert az öccsének, az én körösztapámnak életében nem küldött soha. Pedig tudta, mennyi a nyugdíja, meg azt is, hogy a legutolsó telet hogy húzták ki, a körösztapám meg a felesége. Föltüzelték az összes kukoricát, hogy meg ne fagyjanak, mert nem volt tüzelőjük, nem jutott rá. Én írtam akkor a Janinak, hogy mi a helyzet, hát nem is válaszolt. Persze ezt már nem lehet jóvátenni, esetleg így, hogy nekem küldözgeti a dollárjait, hogy tartsam rendbe a sírt. Na csak a Boris miatt mondom mindezt, én azt mondtam a Bözsinek akkor, nem érdekel, hogy fizeti ki az új sírhelyet, temessék a Borist ahova tudják, én nem adom a körösztapámék sírját. Itt van közel, csak két sorral lejjebb, az úttól a harmadik, jobbra, megnézheted, ezen a fertályon nem találsz ilyen különös lila virágot, mint ami azon van.

Na mindegy, hagyjuk a Bözsit, a Boris meg nyugodjon békében, gyere inkább, mutatok valamit. Ezt nézd meg. Igazi vörös márvány. Nem mondom, megvolt az ára, nem olcsó mulatság. Eladtuk a tanyát, tudod. Hát hiába, már a Józsinak is nehezére esik kijárogatni oda, elég neki otthon a kert meg a malacok. Na mi van? Mit ijedezel? Nem kell ezen ájuldozni. A múltkor bejártam a temetőt, épp érdekelt, ugyan hányan csináltattak már ilyet a faluból. Persze nem ilyet, ilyen nincs senkinek. Vörös márvány. Pedig huszonnyolcat számoltam meg összesen, ha jól számoltam. Azért úgy látom, kezdenek belegondolni az emberek. Hogy azért nem mindegy. Hogy hol lesz a végső lakásod. Mert sose tudni. Ezt mondtam a Józsinak is. Vagy két évbe telt, mire meggyőztem, hogy adjuk el a tanyát, ha kimegy, sose vagyok nyugodt, mi történhet, a Józsinak baja van a szívével, az asztmája is sűrűn előveszi. Mondtam neki, te Józsi, adtunk mi már eleget a gyerekeknek, hála istennek, mindkettő elvan, családostul, egyik Bácskában, a másik Magyarországon, de azt is láthatod, mennyire törődnek velünk. A Vili fiam, kéthavonta egyszer, ha felhív, akkor is csak annyi, hogy hát hogy vagytok, anyu, nőnek-e a malacok, na leteszem, mert vezetek épp, és tudod, hogy veszélyes út közben beszélgetni, de máskor meg nincs időm, hogy felhívjalak, mindig este érek haza, holtfáradtan. Akkor gyorsan azt mondom, hogy jól vagyunk, Vilikém, figyeljél az útra, és leteszem a telefont, nehogy baja essék a fiamnak. A Mártikám meg csak mobilról hív néha, hazulról soha, hogy ne legyen baj, mert tavaly búcsúkor elég csúnyán összehajtottunk a vejemmel, a búcsúi ebéd után. Annyira, hogy az unokám szegény még a plazmatortát sem érkezett megenni, mert a vejem felugrott az asztaltól, összeparancsolta a családot és már mentek is, hiába fakadt sírva a lányom, a vejem becsapta a kaput és azt kiabálta még vissza, hogy ő ebbe a redves házba többet be nem teszi a lábát, az biztos. Hát ezért hívogat engem a Mártikám így, titokban. Úgyhogy mondtam én a Józsinak, sokszor, hogy te Józsi, szerinted ha meghalunk, lesz valaki, aki majd gondozgatja a sírunkat? Józsi erre csapott egyet, és azt mondta, akkor már úgyis mindegy, de én nem tudtam ebbe belenyugodni, mert szerintem a kutya se fog megugatni bennünket, a gyerekeinktől ugyan benőhet bennünket a gaz, ez világos. Úgyhogy nem is hagytam békén a Józsit, míg bele nem egyezett, hogy adjuk el a tanyát, a gyerekek tudta nélkül persze, és csináltassunk magunknak egy gyönyörű sírhelyet. Ilyen szív alakúra is gondoltam éppen, hét kőfaragónál jártunk, mire a hetedik azt mondta, hogy beszerzi a márványt, de két hónapot kellett rá várnunk, mire megszerezte ezt a szép vöröset. A Józsinak nem tetszik ugyan annyira, mint nekem, most képzeld, hangosan röhögött, mikor kész lett, és meglátta a kőfaragó udvarában, mert szerinte ez nem is szívre hasonlít, hanem egy égre néző, kövér női seggre. Ugyan, mondtam neki, te Józsi, hát ne izélj már, nem várhatod el, hogy lent épp csúcsban végződjön, mint az igazi szív, akkor mi a fene tartaná meg, még le is törhetnék. Én meg vagyok vele elégedve, a képek arról a fényképről lettek mintázva, ami az idén készült, a 25. házassági évfordulónkon, a papoknál, azon a szép fogadáson, tizenkét pár volt ott akkor, együtt ünnepeltünk. Még meg is esküdtünk újra. A lányomék arra se jöttek el, gondolhatod, hogy éreztem magam. De nézd meg, milyen szépen belevéste a kőfaragó a képeket, a Józsi milyen szép komoly, hát én meg, most itt állok mellette, na, hasonlítsd össze. Össze se lehet hasonlítani, persze. Mert most zsíros a hajam, kócos is biztos, egész nap fúj ez az átkozott szél, az otthoni gúnyám van rajtam, mondom hogy a körösztapám sírját takarítottam az előbb. De nézd meg ezt a képet: a frizurámat a városban csináltattam akkor, a Jaszminánál, megnézheted. A számat is jól kihúzta a kőfaragó, meg a szemeim mintha nevetnének is, ezt mondta a szomszédasszonyom. Szóval hogy olyan szép és fiatalos. És mellettem a párom, ő meg, nézd meg már jobban, milyen komoly, és mintha felém fordulna egy kicsit. Vagyis látszik az összetartozás. Emerről meg, az arcom mellett, ez a gyönyörű rózsa. Mint egy festmény. Ilyet se láttam az egész temetőben, ilyet nem, ami így ki lett volna dolgozva.

Különben nem szoktam ennyire nézegetni a sírunkat, most csak megálltam, hogy neked megmutassam, hogy értsed, miért adtuk el a tanyát. Mert tudom, hogy szerettél oda kijárni. Hát na, ott már nem lesz több bográcsos. Figyelj, hogy bevalljam, valójában ritkán járok ide. Kijövök néha, hogy lemossam a szívet, a táblát, vagy csak megnézzem, nem esett-e baja a márványnak, nem bántotta-e valaki. A Józsi? Kijött, mikor felállította a kőfaragó a sírkövet. Gyöngeszívű a Józsi, tudod. Mióta megvan a sírhelyünk, temetésekre se hajlandó elmenni, még közeli rokonhoz se. Hiába beszélek neki, hogy a két dolognak semmi köze egymáshoz. Meg hogy ennyi azért kijár nekünk.