Balkán Magyar Irodalmi Klub – Balkanski klub mađarske književnosti
Kollár Árpád
Keresztvíz

Szent Cantianillát az apja fejezte le Aquileában,
mert az nem tagadta meg istenét, aki borban és vérben
születik újjá, akár szeles napok előtt a hold –
saját apja simította le tarkójáról a ruganyos fürtöket,
hogy ne siklassák ki az éles szerszámot.

Én, a kezdő apa szerepében erre a megszállott lényre
bízom a lányom, amikor vizet öntök homlokára,
aki magát áldozta, hogy ne áldozzon pogány isteneknek;
Cantianillára bízom hét marék húsom, kicsi Villőm,
mert könnyű az élet, hajló fűzfavessző.

Így pakolunk a versre fontos dolgokat –
nem tart, beszakad, mint a száraz vesszőkosár,
ha piacra megyünk érett túróért, kárászért a halsütőbe,
ahol alig van hús a roppanós gerincen,
ha megpúpozzuk gyümölccsel, fűszerrel, homoki borral.

Kántáljuk, mert apánk elfelejtette kitépni nyelvünket –
Cantianilla, hibbant Cantianilla, légy jobb
a tisztességben őszült római polgár védisteneinél,
pusztulj a lányunk helyett, parázsló vicebáb,
önmagadba roskadó szalma.