Balkán Magyar Irodalmi Klub – Balkanski klub mađarske književnosti
Boško Krstić
Az azúr őrzőinek legendája
(Részlet)

Összehasonlítottam a magam módján Pécset és Szabadkát, de valamilyen összefüggést Bécs és Szabadka között is kellene találnom. A villamosról ne beszéljünk: itt előbb közlekedett, mint Szabadkán vagy Pécsett, s ami ennél is lényegesebb, még ma is jár.

A kék vázák? Mindenképp. Azonban Bécsben nem tudnak, vagy legalább is nem tudtak róla, amikor vért izzadtak újragyártásuk során, hogy ezt Pécsett a huszadik században játszi könnyedséggel megtették, megtehetik most is, s bármikor, ha kedvük tartja. Zsolnay Miklós Palicsnak ajándékozott két vázájáról sincs tudomásuk. Valami összeköt bennünket, s nem is tudunk róla. Bécsben nem tudják, hogy a vázákat Pécsett öntötték; Pécsett nem tudják, hogy a bécsiek új vázákat a német Koblenzben készíttettek; Szabadkán martalócok, örök vesztesek és eszementek döntögetik, verik be és lövik meg a kék vázákat, mintha azoknak alkotója egy egyszerű falusi gölöncsér lett volna, s nem pedig az a Friedrich Ohmann (no jó, talán Hackhofer is), aki a bécsi, a császári Hofburg építője, s aki a híres Sisi királyné emlékművét emelte és a Stadtpark legszebb részét megformázta – a Wien-parti szakaszt. Lehet persze, akkor is bántanák a vázákat, ha minderről tudomásuk volna.

A kék vázák, az azúr forrásai kötötték Szabadkát Béccsel össze. Mi még? A Orient expressz! De az már nem járja ezeket a sínpályákat. Maradt a róla való emlékezés, és egy regény, az Isztambuli vonat, Graham Green angol író alkotása. 1931-ben Londonban látott napvilágot, a szabadkai Minerva a fordítást 1984-ben nyomtatta ki. A fejezetcímek állomások nevét viselik: Oostende, Köln, Bécs, Szabadka, Isztambul. A leghosszabb fejezet helyszíne Szabadka: hosszas várakozás a vámon, letartóztatások, fellebbviteli bíróság, gyilkosság… (a háttérben belgrádi kommunista lázadás és nemzetközi összeesküvés). Járt-e vajon Green Szabadkán? Vagy csak átutazott rajta, az adatokat pedig egy bedekkerből kölcsönözte… Igaz, néhány jellemző szerb nevet eltalált: Lukić, Ninić, Petković, Aleksić... De sehol egy bunyevác vagy magyar név, pedig bunyevácok és magyarok is dolgoztak a vasúton. Szó van bizonyos Hartep ezredesről, meg Vuskovićról… (?) Valamennyi sötét hajú. „Lukić megrázta kócos, fekete loboncát”, „Ninić felemelte sötét szemét”, „zömök volt és sötét bőrű”. Az események színtere az 1890-ben épült szabadkai vasútállomás, de a város eléggé halványan körülírott: „látta a parasztokat üggyel-bajjal átkelni a síneken…” (a vasútállomásra vezető út nem keresztezi a sínpályát); „A síneket a mellett haladó országúttól csak egy hósáv határolta (ugyan!); ökörfogatok a városba vezető úton (?); „Ez már Szabadka? – kiáltotta Mait, amikor a viharban két ház tűnt föl előttük… Egy kisgyerek kiszaladt az útra, az automobil megbillenve kerülte ki; kotkodácsolás hallatszott, és szürke tollak terültek szét a havon. Öregasszony rohant ki a házból, és kiabált utánuk…” „Az automobil második sebességben dohogott a kis emelkedőn, és behajtott a hirdetésekkel teleraggatott piszkos téglaházak közé.”, „csak egy szálloda volt” (már akkor is több volt). Lehet, hogy Green átutazott a Szabadkán, de nem tért be a városba. Mert ha csak kilép a vasúti állomás épülete elé, meglátja azt, amit a gyermek Tolnai is: „Az utasok a parkon át, a korzó, majd tovább, otthonuk irányába sietnek, míg Tolnai magánosan, mintha megbabonázták volna, mint a fény és a színek csodája felé, lépdel a Raichle-palota irányába. Úgy tetszik neki, mintha ez volna a város bejárata, hogy ez a városkapu. Még nem ismeri fel a fényes, sárga Zsolnay kerámiát Szabadka legszebb palotáján.”

Greennek egy izgalmas regény megírásához elegendő volt átutazni Szabadkán, de Bécsben meg is kellett állnia. Ha nem 1931-ben, amikor az Isztambuli vonat ot írta, s lehet, szintén csak átutazott rajta, akkor 1949-ben, amikor Carol Reed híres filmje, A harmadik ember regény-forgatókönyvét írta. Részleteiben kellett megismernie Bécset, meg bizony, hogy órákig ücsörögjön a rendezővel a Maximban, a Casanovában, az Orientalban, mint ezt említi is az ajánlásban, sorra megbeszélve a jeleneteket, amelyeknek nagy része is ezekben a kávéházakban bonyolódik. A háború utáni Bécsről, a hamis penicillinnel üzletelő Harry Lime-ról, a barátságról és a szerelemről szóló film később mintha a történelem részévé válna, nem a filmtörténet részévé, az megtörtént közvetlenül a film bemutatóját követően, hanem a hétköznapi élet részévé: megnyílt Bécsben A harmadik ember múzeuma, turistakirándulások vezetnek az egykori forgatás színhelyeire (Der dritte Man Rute), valóságos ipara fejlődött ki a szuvenír gyártásának, és tömérdek internetes oldal készült, amelyen a film részletei láthatók, s hozzájuk kommentárok olvashatók. Az egyik az érdekesebbek közül a The Third Man Locations címet viseli, amelynek szerzői 2002-ben sorra felkeresik a film jeleneteinek helyszíneit az 1949-ben még tényleg romos városban. Van, amit meg sem találnak: a romok helyén ma már új épületek állnak, s van, amit más helyen vettek fel, mint aminek feltüntették… Így Harry Lime menekülése és végzetes kimenetelű tűzharca a rendőrséggel a föld alatti csatornákban részben azon a helyen történik, ahol a Wien a városi parkot eléri. Egy másik jelenetben Harry Lime rohan a Wien föld alatti csatornájában, s előtte felfénylik az alagút vége: a kijárat épp a kék vázákhoz, bocsánat, az egyetlen kék vázához (a többit lebombázták) vezet. A film forgatókönyvírója a kék vázát is beleszőhette volna a film egyik jelenetébe, ha nem lett volna fekete-fehér a film, viszont ahol nincsenek színek, mi haszna egy kék vázának. Csak a fényt látjuk az alagút végén, az a lehetőség kihasználatlan marad, hogy Harry Lime kijusson a Wien partjára, az egyetlen váza elé, mert Green úgy látta elő, hogy Lime számára ne adódjon kiút, végezze csak a csatornában. Ez az adalék megmaradt a képzelet és a valóság között a senki földjén, egy folyamatosan újabb jelenetekkel kiegészülő film részletének.

Íme, A harmadik ember föld alatti üldözéses jelenetének két kommentje.

„A csatorna megvilágítása különös. Valójában ez nem is csatorna. Pontosabban: ez a Wien folyó XIX. században befedett medre. Ez lesz látható ismét a Stadtpark bejárata felől, és ezen a felvételen Lime szemmel láthatóan a kijárat irányába fut, a kijárat felől szüremlő fény felé. Ez persze nem természetes helyzet, mivel a hajsza sötétedés után vette kezdetét (az alászállás jelenetei végképp idealizáltak, mert mikor én ereszkedtem le, elemlámpa nélkül mit sem láttam volna).

Az alagút kijáratának fénye hirtelen tűnik el. Harry most a kijárattal ellenkező irányba fut? Egyszerre lehullott volna az éjszaka? (Annak dacára, hogy a hajsza este kezdődött, amiből viszont az a kérdés adódik, az alagút végén látszó fény honnan eredt?).”

„A Carol Reed és közöttem kialakult kisszámú nézeteltérés egyike – írja Green A harmadik ember c. regény bevezetőjében – a végkifejletre vonatkozott, de a végén bebizonyosodott, hogy messzemenően igaza volt. Tartottam tőle, hogy csak kevesen fogják kivárni, amíg a lány a sírtól távolodva hosszú utat megteszi, és hogy azzal a benyomással fognak kimenni a moziból, hogy a befejezés ugyanolyan konvencionális, amilyen a regénybeli is, és hogy túlságosan vontatott. Nem tiszteltem kellőképpen Reed mesteri rendezését, és abban a pillanatban senki nem számolt még Reed felfedezettjével, Karasszal, a citerással.”

Karas citerája összeköti a jeleneteket, megkurtítja az időt, megelőlegezi és kommentálja az eseményeket. Bár a kék vázák valamelyikében maradt volna annyi azúr, hogy Pécset, Szabadkát és Bécset összekösse. Meg ezt a történetet.

Van még némi kapcsolat Szabadka és Bécs között – Elizabeth, Sisi, illetve Erzsébet királynő, ahogyan a magyarok nevezik úgy érezvén, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia trónján ülve mindig is „hajlott” irányukban. Bécsben a királyné emlékművét fehér márványból Hans Biterlich szobrászművész emelte az 1907-es esztendőben, és Friedrich Ohmann tervezte az emlékmű környékét, a Folksgarten ezen részét. Mindent szecessziós stílusban. A turistazarándoklatok egyik helyszíne.

A nagy népszerűségnek örvendő Sisi egy-egy emlékművet kapott az akkori Magyarország szinte valamennyi városában, Szabadkán pedig kettőt is. Az egyik az egykor a mai bíróság helyén álló honvédlaktanya udvarán kapott helyet. A szecessziós mellszobor Telcs Ede, a posztamens Rindel Géza munkája. Az emlékművet az első világháború végén lerombolták, a bronz Sisi nyomtalanul eltűnt.

A vasútállomás előtt álló park egy időben Erzsébet királyné nevét viselte, és ebből adódóan itt az 1900-as esztendőben emlékművet is emeltek neki. A bronz, koronás mellszobrot a neves Stróbl Alajos alkotta meg, de sajnos ennek is nyoma veszett, amikor a másiknak is.

Új idők jöttek, új emlékművek. De amikor már senki sem számított rá, amikor már lassan teljesen feledésbe merült, Sisi az új millennium küszöbén feltámadt – a kiválóan megírt és siker koronázta Elizabeth című musicalben. Az ügybe szerzőként a szabadkai Lévay Szilveszter (a világhírű Fly Robin Fly zeneszerzője) is belekeveredett, s így a két város, Bécs és Szabadka, ismét kapcsolatba került. Igaz ugyan, a szabadkaiaknak Budapestre kell utazniuk, hogy megnézhessék a darabot, mivel Szabadkán még nem vitték színre (nincs hol, a színház felújítás alatt áll).

2009. augusztus 5.

Beszédes István fordítása