Balkán Magyar Irodalmi Klub – Balkanski klub mađarske književnosti
Szőllőssy Balázs
A Kilátó Presszóban

Vajon hány évig tart még ez az átkozott november,
és meddig várjuk még az örökzöld esőt, mi elmossa mind a neonszíneket?
Riadt csonkokra lát a löszfalon lezúduló anyag,
nem éri el, és nincs már visszaút a lejtőn fölfelé.
Hány évig körösítjük még a négyszöget,
míg áthajlik végre teljesen? Nehéz falak,
ne vágj beléjük óvatlan-biztosítókötéltelen;
a tetőről, már felülről kell csinálni.
Lent lángoló kardjába dől az elgyötört föld: szikkad megfele.

***

Elül a köd. Lenőnek rólam, kisimulnak
göcsörtös körmeim. Lustán elomló hegyvonalba
pendül be egy-egy rianás. Ülünk.
Néhány esetleges kődarab kirajzol,
kiró egy büfét, már összerakva. Ember vagyok, én is,
ölelést eszem, ölést iszom; a saját gyengeségre már
senkitől nem várok bíztatást, egy fröccsöt még kikérek –
a Kilátó Presszóban mégis elemelt a naplemente:
szemüveges, nyugalmas bácsit képzelek tulajnak. Ülünk
a valódi fáradalmak kezdetén, a Kilátó Presszóban
az életem már nem egy harc: az életem a szabadban telik.