Elrejteni azt, aki belőlem beszél

David Albaharival Ladányi István, Rajsli Emese és Virág Zoltán beszélget*

Ladányi István: Az első kérdésem látszólag egyszerű. Számomra David Albahariról először Zimony jut eszembe, illetve Zemunról, Zimonyról David Albahari. Nem belgrádi íróként tartom számon, hanem zimonyiként. Pár évvel ezelőtt, amikor néhány napig egy belgrádi fordítótalálkozón voltam, kimentünk Zimonyba sétálni, és ott végig az ő szemével láttam a várost, nem tudtam a saját szememmel nézni, illetve a saját szememmel nem láttam olyan izgalmasnak, mint amilyennek a könyvei, a művei alapján. Egyszerűen a Zimonyhoz, Zemunhoz való viszonyáról kérdezném először.

David Albahari: Nem könnyű válaszolni erre a kérdésre. Imádom Zimonyt. Sok író birtokol bizonyos városokat, a leghíresebb talán, ugye, Joyce, aki Dublint birtokolta. Így én meg Zimonyt érzem az enyémnek. Az egyetlen tragédia ebben az, hogy én a Karađorđe téren élek, ami Dávid térré soha nem lesz. Ez az amikor az ember történelem rossz pillanatában él. Az egyik legkedvesebb barátom Raša Livada költő volt, aki néhány évvel ezelőtt hunyt el, és aki Zimony nagy költője volt. Sikerült a zimonyi sétány egyik kis terét elnevezni róla, aminek így Raša Livada tér lett a neve, és amit most mindenki Raša Livada parkolójának nevez. Most egy kicsit kiszélesítették a zimonyi sétányt. Remélem, hogy nekem majd ez a parti sétány jut. Amit úgy terveztek, hogy azonnal víz alá kerül, amint a Duna áradni kezd. Ilyen módon búcsúznak ugyanis a városok azoktól a költőktől, akik szeretik ezeket a városokat és ezeknek a városoknak szentelik mindazt, amit írnak. Természetesen ezt viccnek szántam, az az igazság, hogy Zimony az a város, amelyen keresztül én szemlélem mindazt, amit leírok. Remélem, Zimony polgárai magukra ismernek ebben. És ez nem azt jelenti, hogy szeretik az én műveimet vagy azokat az alakokat, akikről én írok, hanem hogy egyszerűen képesek a megértésre, befogadásra. Hogy rövidre zárjam: Zimony az én Zentám.

Virág Zoltán: Kanadában van-e ilyen helye, amely Párizsként, mondjuk, a Bakonya lehetne?

David Albahari: Calgaryban van egy tér, egyetlen kicsi, jól megbúvó tér. Igyekszem olyankor odamenni, amikor ez a tér üres, és hosszan állok ott. Lehet, hogy sokan azt gondolják, bolond vagyok, miközben akkor és ott nekem egy varázslatban van részem, Calgarynak erről a teréről ugyanis a zimonyi Karađorđe térre tudok jutni.

Ladányi István: Még az előző válaszában volt egy mondat, amihez kapcsolódnék, egy kiegészítő kérdést tennék fel. Említette Zimony lakóit, a zimonyiakat, akik mintaként szolgáltak egyes hőseihez és igen finoman, világosan megkülönböztette a műben lévő személyeket a valós városlakóktól. Az Albahari-művek kapcsán mindig ott van a kritikákban és a közbeszédben is az önéletrajziság kérdése, néha összemossák azt az első személyt, aki beszél a regényben, magával a szerzővel, és én úgy látom, mintha a szerző erre rá is játszana, tehát hogy kicsit lehetővé teszi, beleviszi ezt a lehetőséget, aztán pedig elszökik a műből. Milyen dinamika ez az alkotás során, vagy hogy történik ez? Valójában az örökös egyes szám első személy titka érdekel.

David Albahari: Egyes szám első személyben is válaszolok. Gyakran úgy érzem, hogy csak azért írtam mindent egyes szám első személyben, mert nem vagyok biztos abban, hogy kit takar az az egyes szám első személy. Amikor a kritikusok megemlítenek egy konkrét alakot a könyveimből, különösen, ha egy regényből származik az idézet, akkor én tulajdonképpen a nyakamat tenném arra, hogy ez nem is szerepel nálam, hogy én soha ilyet nem írtam. Úgy tűnik, sok regényemet, történetemet azért hoztam létre, hogy megpróbáljam elrejteni azt, aki belőlem beszél. Különösen amikor férfi és nő, fiú és lány viszonyáról írok, akkor mindig megjelenik egy lány, aki azt mondja: tudtam, hogy rólam írsz. Miközben hogyan tudhatná ő, hogy róla van szó, mikor én sem tudom, hogy az elbeszélő én vagyok… De ezek már a posztmodernizmus kérdései… A posztmodernizmus megengedi azt, hogy a szerző több személy legyen a saját művének írása közben. Ily módon én egy többszörös én vagyok olyankor, amikor a műveimről gondolkodom. Azt mondják, és ezt talán sokan hallották már, az olvasók is, és az írók is, hogy az írónak egyszerre kell lennie minden alaknak, aki a könyvében előfordul. Borges is ezt mondta Shakespeare-ről, hogy Shakespeare egyszerre az összes alak, akit megírt. Így aztán nekem is annak kell lennem… Elborzadva kellett tudomásul vennem, hogy nekem kell lennem Göetznek is és Mayernek is, a könyvem két alakjának, akik kipufogógázzal több mint hatezer embert öltek meg, hogy megírhassam a róluk szóló regényemet… Ami ismét visszavezet engem ahhoz a magára ismerő lányhoz... Az nem ő volt, hanem az én voltam. Én én is vagyok, meg az a lány is egyszerre. Ez már a Nárciszról szóló jól ismert történet...

Virág Zoltán: Örülök, hogy ez a regény megemlítődött, mert ez segít nekem a következő kérdés feltételében, ugyanis a nyelvi tér, a kulturális tér problémájához szorosan kapcsolódik. Abban ugyanis, hogy ebben a regényben, a Göetz és Mayer ben olyan az elbeszélés szervezése, hogy nem lehet tudni, melyikük beszél, mindig mindkettő beszél. Tehát a narrációnak olyan elemei vannak, hogy nem tudom, ki mondta, Göetz vagy Mayer, ez megy mindig, Göetz és Mayer, Göetz és Mayer, az olvasó teljesen elveszik ennek a szövegnek a labirintusában. Ilyen értelemben a ki kicsoda helyzetében. És ez a nyelvre, mint tapasztalatra úgy vonatkozik, és az Albahari művek olvasásakor bennem ez egy nagyon erős kérdést is fakaszt, hogy a nyelvre, mint a szabadsággal rendelkezés legkiteljesedettebb formájára történik minduntalan utalás. Ezt az állaspontot tartja-e még, újabb regényekben ennek lesz-e valamilyen speciális változata, hiszen férfi-nő viszonyában is már megírta ezt. A szexualitásnak olyan mély rétegei tárulkoznak fel, amelyek szorosan kapcsolódnak az előbbi beszélgetés költőnőjének a hangütéséhez is.

David Albahari: Ha a regény formájára gondol, akkor azt kell mondanom, hogy nem fogok ettől eltérni, évek óta hű vagyok már ehhez a bernhardi írásmódhoz... Noha nem csak Bernhard stílusáról van itt szó, ugyanis nemrég fölfedeztem az interneten egy olyan szájtot, ahol olyan művek szerepelnek, amelyek egyetlen mondatból állnak. A regényben kihasználtam ezt a lehetőséget, ezt a játékot, hogy azt ismételhettem egyre: Göetz vagy Mayer, Mayer vagy Göetz. Ezzel arra akartam rámutatni, hogy tulajdonképpen nincs különbség közöttük, hogy ugyanazok maradnak, függetlenül attól, hogyan nevezem meg őket. És ami bámulatra méltó ezekben a történelmi helyzetekben, hogy az emberek egyarcúvá válnak. Végső soron tehát mindegy, hogy Göetz vezeti a kamiont és Mayer helyezi át a kipufogócsövet vagy fordítva… Hogy ki helyezi át azt a csövet úgy, hogy az megölje az éppen akkor fuvarozott több száz zsidót. Tulajdonképpen ez egy kis technikai trükk volt, ennek a két személynek a váltogatása, ami hozzásegített ahhoz, hogy egyáltalán meg tudtam írni ezt a regényt. Egyébként pontosan arra törekszem a műveimben, hogy összebogozzam a különböző elbeszélőket. A különböző elbeszélőket és az olvasót is, hogy ne legyen soha egyértelmű számára az, melyik az az elbeszélő, akivel azonosulhat… A legboldogabb pedig akkor vagyok, ha be tudom csapni az olvasót… De nem rossz szándékkal… Egyszerűen az a célom, hogy az olvasó elfogadja ezt az új játéklehetőséget… Hiszek abban, hogy a regény valahol az író és az olvasó közötti játék során jön létre.

Ladányi István: Talán ez a Göetz-höz és Mayerhez kapcsolódó nyelvi játék egy kiindulópont volt, amelytől el tudta indítani a regényt... Zoltán fölvetette a nyelvnek mint a szabadság terének a kérdését, és ebben a kérdésben benne rejlett a nyelvhez való pozitív viszony is. Látszólag ellenkezik csak a fölvetésem és az Ön gyakorlata ezzel, ugyanis azt tapasztalom, hogy nagyon gyanakvó a nyelvvel szemben vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy kritikus a nyelvnek a lehetőségeivel szemben. Örök kérdés ez: mit lehet és mit nem lehet létrehozni a nyelvvel… Mindez akkor merült fel bennem, amikor nemrég újraolvastam a Csalétek című regényt, amelyben az írás lehetetlenségéről szól, egy meg nem írt regényről. Mondana valamit a nyelvről mint a korlátozott lehetőségek teréről? Ez a regény mintha annak a meg nem írt regénynek a helyén állna.

David Albahari: Végül is a regényeim nagy része nincs megírva… A Csalétek című regényemben folyamatosan a Csalétek című regényemről van szó, de nem olvashatjuk el, mert nincs megírva… Az álmom mindig az volt, és ezt nevezhetnénk akár posztmodern álomnak is, hogy egy olyan regényt írjak, ami nem létezik… Most ugyan azt mondják nekem, hogy a posztmodern már meghalt, ami azt jelenti, hogy én egy halott író vagyok. És én valóban így is éreztem magam akkor, amikor a Csalétek megkapta a NIN-díjat. Mert ennek nyomán aztán olyan olvasókra tettem szert, akik korábbról nem ismertek. Emlékeszem arra, amikor a kiadóm Szerbiába hívott, hogy a NIN-díj után bemutassuk ezt a Csalétek című regényt… A regény ekkorra különösen népszerű lett az idősebb hölgyolvasók körében, akik a regényben szereplő anya alakjával azonosultak. Emlékszem, azt hiszem, Kragujevac volt az a város, ahova megérkeztünk egy estre, és ott több mint háromszáz ember várt ránk egy teremben. Idősebb hölgyek képezték a közönség nagy részét, szorongatták kis kötetüket… Én pedig kiléptem a színük elé, és azt mondtam: olyan könyvet tartanak a kezükben, amelyik tulajdonképpen nem létezik… És láttam ezeket az idős hölgyeket, hogy néznek a kezükben tartott könyvre, és tudtam, azt fogják gondolni rólam, nem vagyok épelméjű… Ekkor értettem meg, hogy a posztmodernizmus valóban halott. Ez természetesen vicc, én továbbra is posztmodern író maradtam, és számomra a posztmodernizmus él és virul. Mert még a Laguna kiadó is kiad posztmodern regényeket. Ez ugye azt jelenti, hogy az olyan posztmodern írók, mint Saramago kiadhatók egy olyan kiadónál, mint amilyen a Laguna... Mindenesetre ez a játékot folytattam a Csalétek után is, például a Sötétség ben is. Vagy a Hóember ben... A Világutazó ban... És még számos további regényben, amelyek szintén meg nem írt regények… És mindez azért van, mert a definíció szerint a posztmodern író nem hisz a nyelvben, nem hihet a nyelvben… A nyelvvel foglalkozó filozófusok fölvetettek egy érdekes kérdést a világunkban húzódó határokról, Wittgenstein azt mondja, hogy a világom határa, a nyelvem határa... Vallom azt, hogy csak aki abban a térben mozog, amelyben én, az tudja megérteni a világomat. Senki nem tudja úgy befogadnia műveimet, ahogyan én megírtam őket, még én se tudom úgy olvasni, ahogy megírtam. Most májusban volt a műfordítók belgrádi találkozója, ahol volt egy olyan kerekasztal, amelyen az én műveim fordításáról esett szó. És a legkülönbözőbb kultúrából származó fordítók szinte egyöntetűen azt mondták el ott, hogy a legnagyobb problémát számukra műveim kapcsán a konjunktívusz (a hogy kötőszós mellékmondatok igemódjának) fordítása jelentette. Akkor én azt mondtam, hogy nem tudom, mi ez a nyelvi fogalom, de sajnálom, hogy nehézséget okozott nekik. Miután megjelent еgy könyvem Németországban, a kiadóm elküldött egy német kritikát. Én ugyan nem tudok németül, nem tudom, hogy mi van abban a szövegben, de a címében ott szerepel a konjunktívusz szó. Azt hiszem, hogy jó lenne, ha írnék egy regényt, aminek ez a címe.

Virág Zoltán: Ugyan ez már a fordításelmélet területe, de játszadozzunk el vele röviden: van olyan nyelvterület, ahol a Csalétek című regény címét horog jelentéssel fordítják, és ez azért is izgalmas a mi szempontunkból, ha már a posztmodernről van itt szó, mert a délszláv kultúrák regényirodalmával kapcsolatban többen, többféleképpen használják a trükk-regény vagy a trükkösség fogalmi kritériumrendszerét. Azt hiszem, hogy az Albahari-regények túlléptek ezen, mert ő a csaliregények világába juttatja be az olvasóit. A csaliregény, a csalimese mintájára egy egészen érdekes szövegvilágot hoz létre, viszont azt a feltételezést is megengedi, hogy magát az írás műveletét, az írás tevékenységét is más színben lássuk. Érdekelne az, hogy ennek fényében, és Thomas Bernhardot említve – majd kitérünk talán más szerzőkre is – tartható-e egy olyan álláspont, amikor is az írást a megértés és a félreértés finom egyensúlyának a folyamatos kutatásaként fogjuk fel?

David Albahari: Csak hogy válaszoljak a címre vonatkozó kérdésre: a szerkesztőmmel, Predrag Markovićytal hosszan vitatkoztunk a regény megírása után azon, hogy egyáltalán mi legyen a címe. És eljutottunk eddig a csalétekig, miközben a történelem csalétkére gondoltunk. A főhős, ugye, bekapja a történelem csalétkét és vagy azonossá válik azokkal, akik már szintén bekapták, vagy pedig más lesz, tőlük különböző. Ez a két lehetőség létezik. Azért tetszett meg ez a szó, mert benne van a mama is. Tehát, hogy tulajdonképpen az anya történelmi csalétkét nyeli le. Később tudtam csak meg, hogy azokat a fiúgyermekeket, akik nagyon ragaszkodnak az anyjukhoz, azokat felénk ,,mamac”-nak hívják. Ezt nem vettük figyelembe, amikor a címet választottuk. Viszont, hogyha lefordítjuk ezt a „mamac” kifejezést bármilyen nyelvre, nincs már benne a mama szó. Eddig még mindenhol megkérdeztek, kivétel nélkül, hogy miért ez a címe, hogy Csalétek ? Angol fordításban például Bait a címe, amiben, ugye, szó sincs mamáról. Ilyenkor én többnyire a történelem csalétkéről beszéltem, egészen addig, míg a német fordítók meg nem oldották azzal, hogy a Mutterland (tehát Anyaföld ) címet választották. Nekünk, ugye, nincs szavunk az anyaföldre. Ugyanakkor németül a faterland szóval jelölik a hazát. Ritkán használják, valószinűleg más szövegkörnyezetben szokott előfordulni inkább... Aztán a holland fordító is, látva a német fordítást, ugyanezt játszotta el. A következő szerb fordításnak, kiadásnak meg ez lehet majd a címe, hogy „Mamacland”. Egyezem azzal, amit kérdésként az imént fölvetett, hogy valamiféle csalétkek a könyveim az olvasók számára. Szeretem a könyveimet labirintusnak képzelni, amelyben a belépés után az olvasó – mivel egyetlen mondatban írt szövegről van szó – kénytelen előre haladni. Olyan labirintus ez, amely egy irányba vezet, mivel minden könyvemben van egy bizonyos ismétlődés, ami újra meg újra megjelenik. Ami megnehezíti, hogy az ember megtalálja, hol állt meg az olvasásban. Az olvasóktól sokszor hallottam már azt, hogy nem tudom, hol álltam meg, meddig jutottam el a könyvedben. Például ebben a Csalétek ben állandóan elhangzik az a mondat, hogy szeretnék tudni írni, mert akkor megírnám anyám regényét. Ezzel kapcsolatban elmesélnék egy történetet, amikor egy írónőnk – a neve most nem fontos – a könyvemet elolvasva annyit mondott, hogy miért mondod állandóan, hogy nem tudsz írni, hát egész jól írsz. Tehát ő valóban bekapta a csalétket.

Rajsli Emese: Az egyik interjújában olvastam, hogy azért tűnik az ön számára ideálisnak a rövid próza, mert megfoghatatlan, mert ellenáll minden besorolásnak. Elképzelhető-e, hogy ezt a kötetet, ami itt jelent meg most a zEtnánál Figurák után kutat címmel, és az ebben szereplő négykezes próza műfaját be tudja illeszteni a saját művei közé, miközben, ugye, csak egy fordító közreműködésével életképes? Azért kérdezem ezt, mert bennünket, akik két kultúra között élünk, foglalkoztat ez a lehetőség, az egymás szemüvegén át való szemlélődés.

David Albahari: Nem hiszem, hogy ebből külön irodalmi forma lenne, de ez valamiféle nyelvi kísérlet volt, és az mindig jó dolog, hogy ha ilyen létezik. Részt vettem már korábban is hasonló projektekben, különböző szerb kollégákkal. Van például Mihajlo Pantićnak egy olyan könyve, amelyben a régi bakelit nagylemez stílusában következnek egymás után a szövegek, és mindegyikben egy másik íróval együtt dolgozott. Úgy történt itt is, hogy ő maga elkezdte a szöveget vagy megírta a teljeset, és akkor mi mint afféle vendégművészek folytattuk vagy továbbírtuk ezeket. Én szeretem ezeket a kísérleteket. Most például egy hatkezes regénybe fogtam. Szándékosan olyan kollégákat választottam ehhez a projektemhez, akik más generációhoz tartoznak, az egyik például egy fiatal rapperzenész, bizonyos Marčelo. Akit bizonyára önök is ismernek itt, ő zenész, ugyanakkor két regénye is van már, és hamarosan befejezi az egyetemet, tehát egy fiatal irodalmárról van szó. Illetve ő tulajdonképpen sokkal idősebb nálam. Arra gondoltam, hogy a korosztály szerinti kultúrák keveredése érdekes eredménnyel járhatna. Azt kell mondanom, hogy ez a Figurák után kutat című kötet, amely gyakorlatilag a fordítások miatt soha nem négykezes próza volt, hanem tulajdonképpen hat, az egyik legérdekesebb prózai kísérlet volt, amiben én részt vettem. A harmadik és a negyedik részről, amit én írtam, továbbra is úgy gondolom, hogy nem én írtam, hanem valaki más. Ami, ugye, szépen mutatja, hogy hogyan befolyásolhatja az embert annak a valakinek a műve, akivel együttműködik egy ilyen projekt során. A válaszom tehát az lenne, hogy érdekes lehet ez a kísérlet, ez az elmozdulás a többnyelvű kultúrák között, ez a kísérletezés, különösen így, fordítás közbeiktatásával, de úgy gondolom, hogy nem lehet egy különálló műfaj. Ha elfogadják ezt a választ…

Ladányi István: Örülök, hogy szóba került, magamnak lehet, nem jutott volna eszembe, hogy ehhez fűzzek kérdést, miközben illik, hogy reklámot csináljak a kiadónak és könyvének. Számomra az volt kimondottan izgalmas ebben a Beszédes–Albahari együttműködésben, hogy én egy harcot láttam ebben a közös írásban. Nem mondom, hogy jó értelemben vagy rossz értelemben, de tényleg harcot két alkotó között, aki nem kell feltétlenül, hogy Beszédes legyen vagy Albahari. Két elbeszélő küzdelmet folytatott a szerzőség megszerzéséért.

David Albahari: Valóban jó szó ez a harc, merthogy István olyan próza megírására kényszerített engem, amilyet nem akartam és valószínűleg nem is fogok soha megírni. Remélem, hogy nekem is sikerült őt megkínoznom. Emlékszem, egyik alkalommal például kaptam egy olyan visszajelzést tőle, hogy hoppá, nem is gondoltam ilyen fordulatra. És ez annyit jelent, gondolom, hogy erőfeszítésre kényszerítettem, hogy olyan megoldásokra találjon, amilyenekre korábban nem gondolt volna. Különösen érdekes az, hogy végül is megjelölésre kerültek azok a helyek, amelyek vitásak voltak köztünk. Tehát, amire én egy adott pillanatban azt mondtam, hogy én másképp csinálnám, kihagynám. Azt hiszem, hogy salamoni döntés született: mind a két változat, tehát az általam javasolt, meg az eredetileg megírt változat is szerepel a könyvben. Kétféleképpen lehet olvasni a szöveget. Az egyik változat az, amikor én egy szigorú lektorként viselkedtem és beleavatkozom szerzőtársam szövegébe. Akit viszont nem ez érdekel, az elolvashatja az eredit is, amiben, ugye, a másik alkotó azt mondta, mit dumál itt nekem ez a pasas!?

Ladányi István: Nekem úgy tűnik, hogy az írás harc, amelyet egyszerre kell folytatni mind a hat vagy nyolc vagy akárhány kézzel. És az író akkor is ugyanígy harcol, amikor egyedül ír, nem másokkal karöltve.

David Albahari: Egyezem ezzel, hisz az írás számomra egy bizonyos szempontból önmegvalósítás, és ha nem tudok jobbat írni attól, mint amit eddig megírtam, akkor nincs értelme annak, hogy írjak bármit is. Volt egy olyan regénykezdeményem, amit harminc oldal után abbahagytam, mert annyira jól sikerült, hogy nem mertem folytatni. Mert arra gondoltam, ha most megírom az ideális regényemet, a tökéletes regényt, akkor mit fogok utána csinálni? Elmehetek nyugdíjba, sétálhatok a Dunaparton és sakkozhatok a többi nyugdíjassal. De úgy érzem, hogy vannak még olyan történetek, amelyek bennem maradtak és el kell mesélnem őket. Ezért ez a félbehagyott regény még vár rám, nem azt mondom, hogy a fiókban, hanem a számítógépem memóriájában.

Ladányi István: Nekem még rengeteg kérdésem van, látom a Zolin, hogy neki is rengeteg kérdése maradt. A profi író még mondjon egy végszót, ha gondolja…

David Albahari: Nekem szigorúan megtiltották, hogy olvassak… Nem tudom, hogy ez a tiltás csak Zentára vonatkozik-e vagy általános… Mindenesetre én egyetlen történetemet tudom fejből… Ez a történetem egymondatos, és így szól: ,,Ha fölemelem a kezemet, akkor az hol lesz?" Amikor ez könyvben megjelent, akkor egy zágrábi kritikusnő húszoldalas esszét írt róla. Azóta is őrzöm ezt a szöveget, csak úgy, magamnak. De végül is: miért ne írhatna valaki húsz oldalt egy mondatról!? Amikor azonban gyerekekhez hívnak felolvasásra, ami tulajdonképpen abszurd dolog, merthogy én nem gyermekíró vagyok, olyankor mindig ezt a mondatot mondom el, és a gyerekek nagyon szeretik és folyamatosan így állnak, fölemelt kézzel. Ez tehát a legsikeresebb, gyerekeknek szóló szövegem. Ezt szántam a felolvasás helyére.

* A beszélgetés hangfelvétele 2012. november 9-én a Zentai Alkotóházban, a zEtna IX. Irodalmi Fesztiválján készült . A hangfelvételt lejegyezte Lennert Tímea. A szöveg Rajsli Emese szimultán fordítását követi, aki a publikus változatot is gondozta.