Ana Ristović
***

Pestisről álmodtam egyszer –
egy nyírfaerdőben,
hátával hántolva a kérget,
erősen zihálva, akár a nyugodt
fák közé zárt vihar,
ezer fertőzött szeretkezett.

Mintha testük himbálása a földalatti vizek
szellemét idézné,
száműzné a lombkoronán át a napot és az elvesztett
életüket.

Meglepődtek: mert minden ujj, csukló és csípő
mozgó csoda vala,
minden mozdulat pedig az érzékek hajlékony öröme.
Egykor a kétely és a szégyen,
most a bőség tere, a valódié.

Messziről úgy tűnt: teljesen fehér testek,
fatörzsek csupán, s hajladozva emlékeznek
az elfeledett szellőre.
A halálérzet valamennyiüknek
puszta fűköntös, amelyre rálehelnek:

Százszámra, amint a törzsek, mint rosszul
összenőtt csontok között haladtak előre,
újra kitapogatott világuk másnak ígértetett.
S mintha semmi sem különbözött volna
az édeni kerttől,
leszámítva a meggyőződést, hogy az mégis valahol másutt van:
a csodálatos fájdalomtól újra megmozdult világ.

Egyszer e pestisről szóló álom után, az ébredéssel
úgy nyíltak ki a szemek, mint két sírbolt,
melyekből az éjszaka folyamán, nagyon lassan,
akárha átlépnék, nem a határt, hanem
az ezer mérföldes távolságot:
ismeretlen testrészek tűntek el.

(Orcsik Roland fordítása)