Makropolisz 12., Fenn Obertauernben 2.

Oto Horvat
A történet első olvasója

< Nagy Abonyi Árpád: Fenn Obertauernben |

Már vagy második hete, hogy olvasni kezdtem, s nyomban abba is hagytam barátaim találkozásának megregényesített, romantikus történetét. Már két hete múlt annak, hogy olvasni kezdtem, és már az első oldalaknál abba is hagytam, mégis éjjel-nappal ez a téli kirándulás és a belőle eredő következmények járnak az eszemben. Már több mint húsz éve annak, hogy barátaim, Gerhard és Ulla a Schütz szállodában Karllal és Sofival találkoztak.

Mi vezette Gerhardot arra, hogy drága idejét – amelyből mellesleg nem is sok maradt hátra, ha hitelt adunk az orvosi jelentésnek, amelybe ügyvédjeként a múlt héten volt alkalmam betekinteni – a későbbi, illetve most már elmúlt életükre kitörölhetetlen befolyást gyakorló, szerencsétlen hétvégi kirándulás elbeszélésére fecsérelje, hacsak nem az, hogy meglelje értelmét, pontosabban, hogy értelmet tulajdonítson ennek a banális, közönséges, szerencsétlenül megválasztott és eltöltött obertauerni hétvégének? A második felvetődő kérdés, Gerhard miért épp nekem küldte el első olvasásra drámai sorsfordulójuk leírását? A történet első olvasója az ő ügynöke, Magnus is lehetett volna, akinek minden bizonnyal élesebb a látása, gyakorlottabb a szeme, kifinomultabb az ízlése, és aki nálamnál tájékozottabb a könyvpiacon. Igaz, az irodalom tőlem sem áll távol, képtelen vagyok neki ellenállni, hiszen az az életem rilkei része, még ha hivatásom szerint ügyvéd is vagyok. Ha beismerem, hogy jogi tanulmányaimat a család hatására kezdtem el és folytattam le, hogy végül szüleim müncheni ügyvédi irodáját is ennek a – nővérem, Susanne és öcsém, Alexander által is megtapasztalt – implicit zsarolásnak és perfid szülői erőszaknak hatására vettem át, azt hiszem, érthetővé válik Bernhard iránti vonzódásom, illetve regényeim vele folytatott rejtett párbeszéde. Gerhard kikérhette volna Magnus véleményét, Magnusét, akihez pusztán szakmai kapcsolat fűzte, de talán barátság is, ha nem is olyan régi és mély, mint amilyen a miénk.

Gerhard ot általános iskolás koromban ismertem meg, a reálban, ahogyan hívtuk. Emlékszem, eljártam hozzá latinozni, valójában tőle tanulni a latint, amihez neki mindenkinél nagyobb tehetsége volt. Nővére, Marianne, akibe irodalmi közhelyekbe illő módon titokban fülig szerelmes voltam, bár vagy két fejjel magasodott fölém, s szenvedélyes dohányos, valamint a Süddeutsche Zeitung újságírója volt, szinte mindig, amikor csak otthon találtam, felemlítette a Gruppe 47-et. Sok évnek kellett eltelnie, mire megértettem, miről is beszélt. Valószínűleg már akkor elhatároztam vagy megsejtettem, hogy az irodalom az életem része, ám amelynek kénytelen leszek csak félig átadni magam, s rettenetesen frusztráltságban élni, amiatt hogy nem tehetem meg, hogy megakadályoznak abban, hogy tehetségem kiteljesítve elérjem a harmóniát. Azonban gyönge jellem, befolyásolható és lusta is vagyok. Gerhard már akkor, már gyermekként írni kezdett. A német mellett a maga szórakoztatására latinul is. Sokáig epitáfiumokat fabrikált sorra valamennyi osztálytársának és az iskola tanárainak, de miután pár hónap elmúltával Herr Lehmann, a matematika professzora, feltehetően végelgyengülésben, hisz már a nyugdíjazás küszöbén állt, jobblétre szenderült, Gerhard nagy hirtelen felhagyott nem csupán az epitáfiumok gyártásával, de a latin nyelvű levelek és versek írásával is. Első német prózaszövegeit nővére kapcsolatainak köszönhetően jelentette meg, hisz Marianne már nagyon fiatalon bemutatta a Gruppe 47 valamennyi jelentősebb írójának. Gerhard sikeres író lett és maradt, ennek minden velejárójával: hírnévvel, pénzzel, nőkkel, és más-más házasságokból származó gyermekekkel. Lehet, hogy szarkazmusom túlzott és durva, de legalább így, önmagamban megengedhetem, hogy kimondjam, mert tényleg igazán jólesik megjegyezni: Gerhard a regényírásban legalább olyan sikeres volt, mint a gyerekcsinálásban és az ebből fakadó eltartási perekben. Amennyire irigylem írói talentumát, annyira le is nézem magánéletéért. Az a benyomásom, alighogy egyik egy-három felvonásos tragédiából kievickélt, máris zuhant bele a másikba. Lehet, hogy tehetsége ezekből a zátonyra futott házasságokból táplálkozott? A többnyire alkalmi hölgyrajongók sokaságából? Mindenestre számtalanszor feltettem már magamban a kérdést, Gerhard nak mikor van ideje töménytelen szövegét megírni? És hogyan sikerül neki ún. mély irodalmat is alkotnia, ami kapcsán Updike-kal és Roth-tal emlegetik egy lapon, miközben a szélesebb olvasóközönség triller-igényét is ki tudja elégíteni?

| Nagy Abonyi Árpád: Egy kis piros és kék pont >

Beszédes István fordítása