Makropolisz 12., Fenn Obertauernben 1.

Nagy Abonyi Árpád
Fenn Obertauernben

A város már ébredezett, amikor kiléptem a hóval befútt utcára. Derült volt az ég, a lámpák még égtek, s a folyó felett, a Hohensalzburg várának bástyáin lobogtak a zászlók. Négy napig folyamatosan havazott, és úgy tűnt, szép hétvége vár ránk a Salzburg melletti hegyekben.

A reggeli fényben szikrázott minden, még a lábnyomok is, amelyek az épület előtt várakozó taxihoz vezettek.

A metsző hidegben gyorsan a kocsi csomagtartójába helyeztem a két jókora bőröndöt. A sofőr segíteni akart, de leintettem. Aztán beültem a vezető mögötti ülésre, és vártam, hogy megérkezzen a feleségem. Egész este készülődtünk, kétszer is ki- és bepakoltunk. Körülnézek, nehogy itt hagyjunk valamit, mondta, amikor kiléptem a lakás ajtaján. Rendben, lenn várlak a taxiban, válaszoltam, és kezemben a két utazótáskával elindultam a lift felé.

A kocsi ülésén hátradőlve az órámra pillantottam. Nyolckor indult a vonat Obertauernbe, s a mutatók háromnegyed nyolcat jeleztek.

Akkor indulunk is, mondta a taxis, miután közöltem, hogy a vasúti pályaudvarra megyünk .

Nem indulunk, mondtam, megvárjuk a feleségemet.

Ja, úgy, mondta.

Percek teltek el, és kezdtem egyre idegesebb lenni. Végül már a sofőr is az óráját nézte. A telefonom után nyúltam, de ekkor megjelent a nejem az épület bejárati ajtajában. Láttam, hogy nem az a kabát és sapka van rajta, amit az előszobában felvett.

Már itt is vagyok, mondta, amint beült mellém. Az arcán elégedettség tükröződött.

A taxi elindult. Megfogtam a feleségem kezét, és kifelé bámultam az ablakon. Szép volt a kora reggeli napfényben úszó város; a hófedte házak, a fenyődíszbe öltözött utcák. Advent időszaka volt, és nejemmel úgy döntöttünk, hogy meghívjuk régi barátainkat, Karlt és Sofit egy hosszú hétvégére Obertauernbe, az ismert téli üdülőhelyre. A feleségem ötlete volt, és én nem ellenkeztem. Majd léceket bérelünk, mondta, és lesiklunk az összes sípályán, este pedig annyi forralt bort iszunk, amennyit csak bírunk. Csodás lesz, tette hozzá aztán, és összeütötte a tenyerét.

A Hotel Schützben foglaltunk két szobát. Úgy beszéltük meg, hogy ott találkozunk.

Karl és Sofi fiatal házasok voltak, s vagy tíz éve ismertük őket. Igaz, már csaknem két éve nem találkoztunk. Karl és Sofi ugyanis németek voltak, Münchenben éltek, és Karl fölöttébb utálta Ausztriát. Jobban, mint ahogy egykor Thomas Bernhard, s ezt mindig sietett megjegyezni. Hacsak lehet, nem utazom oda, abba a posványba, hajtogatta. Ilyenkor sokszor parázs vita alakult ki közöttünk. Én ugyanis azt állítottam, hogy Bernhard valójában szerette hazáját, hiszen ami iránt közömbösek vagyunk, azzal nem foglalkozunk, azt nem szidjuk. Egyébként is, nem a hazáját szidta, hanem az álságos kispolgárokat, a képmutatást, a hazugságot, mondtam. Erre persze Karlnak is megvolt a maga válasza.

Karl és én valamikor, még nagyon régen, szoros kapcsolatban voltunk, mondta egyszer a feleségem, amint egy délután a kanapén üldögéltünk. Kellemes teaillat úszott a levegőben.

Az mit jelent, hogy szoros kapcsolatban?, kérdeztem gyorsan.

Az éppen azt jelenti, amit mondtam: szoros kapcsolatban.

Ah, így már egészen más, így már értem, mondtam. Elképzeltem, hogy feleségem és Karl szoros kapcsolatban voltak, és öntöttem magamnak még egy csésze teát.

Nem kell megijedni. Tudod, te jó alany vagy. Szeretem rajtad tanulmányozni a szerelem természetrajzát, mondta, és rágyújtott egy hosszú cigarettára. Furcsa, fürkésző tekintettel nézett rám.

Igen? És mire jutottál?, kérdeztem.

Eddig nem sokra, válaszolta, de ha valamire jutok, azt úgyis időben megtudod.

Ahogy a taxiban felidéztem magamban egykori beszélgetésünket, úgy tűnt, volt valami fenyegető a szavaiban. Újra ránéztem. Nyugodt volt, tenyere tenyeremben kellemesen meleg, csak a térde rándult meg olykor-olykor.

És megvan minden?, kérdeztem.

Igen, megvan minden, mondta kifelé nézve az ablakon, azt hiszem, nem hagytunk otthon semmit.

A taxi rákanyarodott a vasúti pályaudvarra vezető útra. Szemben jól látszott az állomás feldíszített épülete.

Végül sikerült elérnünk az éppen induló vonatot. Ahogy a szerelvény lassan elindult, majd egyre gyorsulva elhagyta Salzburgot, úgy éreztem, nemcsak a város marad mögöttem, hanem valami más is.

Aztán magam elé képzeltem a sícentrum kráterszerű völgyét, az erdőhatár feletti síterepet. Négy embert láttam lefelé siklani, két férfit és két nőt. Boldognak látszottak.

Egy idő után a feleségem felé fordultam. A vonatablak mellett ült, s egy képes újságot lapozgatott.

Várod már, hogy megérkezzünk?, kérdeztem.

Hát persze, mondta fel sem nézve az újságból, már alig várom.

Akkor jó, mondtam, és kitekintettem az ablakon. A távolban, amerre a vonat robogott, a kék ég alatt a hegyek fehérlettek.

| Oto Horvat: A történet első olvasója >