Mikola Gyöngyi
Előszó

„Aki nem képes minden múltat feledve a pillanat küszöbére telepedni, aki nem tud egy ponton – mint a győzelem istennője – szédülés és félelem nélkül megállni, az sosem fogja tudni, mi a boldogság, s ami még rosszabb: sosem fog olyasmit cselekedni, ami másokat tesz boldoggá.”

(Friedrich Nietzsche: A történelem hasznáról és káráról. Tatár György ford.)

„Bizonyos tekintetben az marad meg, amit elfeledünk” – mondta Jeles András tavalyi Moleskine naptáram bejegyzésének tanúsága szerint a Radics Viktóriával folytatott beszélgetés során a 2011-es Sínbusz Fesztiválon Szabadkán. Abban az évben tollas díszt kapott az Ezüstnyílnak is becézett sínbusz Takács Tibor Faki és barátai jóvoltából, és gondolhattunk az angyalokra, az indiánokra, a szabadság madaraira, de a hirtelen elrepülő szárnyas időre is...

Melankolikus hangulatban ültem végig az utat a határzónában régi utazásaimra gondolva, még a legutóbbi délszláv háborúk előtti időkben, ’86-87-ben, amikor egyetemistaként mindig volt valami fontos célom az útra keléssel, mentem interjút készíteni a Szajbély Mihály által szerkesztett, Rózsaszín flastrom címmel megjelent interjúkötetbe, kéziratért akkori egyetemi folyóiratunk, a Harmadkor számára (én voltam az ún. „vajdasági összekötő”; mindig várt valaki, és az utazás maga csak fáradságos intermezzo volt az úti célhoz, egy találkozóhoz, beszélgetéshez, egy megbízatás teljesítéséhez képest. Többnyire ténylegesen csempésztem is valamit, könyvet, folyóiratot, Napóleon-konyakot... A végeláthatatlan szántóföldek, kukoricások, a határzóna pusztaságának látványa az őszi súrlófényben összeadódott az utazások végén érzett végtelen fáradtsággal, ami nem kimerültség volt, sokkal inkább az élmények, benyomások, információk, impulzusok inspiratív intenzitása, a Vajdaság érzelmi-intellektuális rakományának súlya, melyből aztán Szegeden hetekig éltem.

És most, 25 évvel később, vidám, felszabadult, bohém társaságban ülve a vonaton, lassan kúszva át a határzónán, azon tűnődtem, hogy ezúttal voltaképpen csak imitáljuk az utazást a határátkelés illuminált performanszaival, melyek hatása alól immár a vasutasok és a vámosok sem tudják kivonni magukat, részt vesznek ők is a játékban, a hangosbeszélő Szegeden külön köszönti a fesztivál utasait, az útlevélkezelés utáni névsorolvasás, az okmányok visszaszolgáltatásának aktusa színházi akciónak hat, béke van, jókedv, felolvasások, zene, sör és pálinka, a szabadság (kinek könnyű, kinek nehéz) mámora. És megvannak persze a pályaudvarok, az állomások, a török kávé és a burek, a szántók és az őszi súrlófény, itt vannak többen a 25 éve megismert ismerősök közül is, de már semmi sem ugyanaz. Tanú vagyok csak, VIP-utas, ahogy a velünk utazó német filmeseknek, nekem is az a feladatom, hogy figyeljek és rögzítsem a benyomásaimat, és aztán osszam meg valamely online vagy offline felületen az utazást mint önmagában való élményt, mint színházat, melyet a résztvevők maguknak játszanak – de közben egyre nő a belső hiány, a cél hiánya, a cél szertefoszlásának mind világosabb felismerése. Hacsak nem maga az út a cél, ahogy a nagy vallások tanítják.

Újabb vajdasági utazásaim kezdete Tolnai Ottó 70. születésnapjához és a 2010-es Thealter Fesztiválhoz kötődik. Orcsik Rolanddal és Kollár Árpáddal, a Kultúrcsempész Sínbusz-fesztiválok alapítóival rendeztünk Szegeden egy felolvasóestet, Tolnai Ottó Tiszában született költészetére reflektálandó az egyik tiszai úszóházon, Tolnai köpönyege címmel. A rendezőkön kívül még Bencsik Orsolya, Aaron Blumm, Danyi Zoltán, Sirbik Attila és Tóbiás Krisz­tián olvastak föl, és nekem jutott a megtisztelő feladat bemutatni e Tolnaihoz kötődő fiatal generáció tagjait, moderálni a rendezvényt. 40 Celsius-fok volt, ájuldoztunk a hőségtől az ünnepelttel együtt, aki korán haza is indult a határ torlódásait elkerülendő. Mi viszont még maradtunk, és leszállt az est, a Tisza vize visszatükrözte a csillagokat és a város távoli fényeit, és ahogy az úszóház mellvédjénél a folyó felől felszálló hűvösebb áramlatoktól némi enyhületet nyerve beszélgettem a régi és újonnan megismert barátokkal, akiknek valahogy éppen sok mondanivalójuk lett a számomra, kezdtem úgy érezni, mintha visszakaptam volna valami régen elveszettet, elfeledettet, valamit, amiről nem is tudtam, hogy nélkülöztem sok éven át, nem is voltam tudatában, hogy hiányzott, bár hogy pontosan mi hiányzott, azt nehezen tudtam volna megfogalmazni. Hiszen sose szakadtak el teljesen a szálak. Mégis, történt ott valami, amitől örömömben én is táncra perdültem a folyón, a júliusi csillagok alatt egy állóhajón, amely lágyan ringott, akár az idő görgetegéből kiváló és visszalengő nietzschei pillanat...

E kis könyv ott kezdett csírázni, ekkor csak még mint déja vu és feltámadó érdeklődés, kíváncsiság az újabb vajdasági fejleményekre, az újabb művészeti szituációkra, a mostani közegre. Azóta persze többször is beleütköztem „önbizalmam paradoxonába”, ahogy Polányi Mihály nevezi megismerő elménk azon sajátosságát, „hogy magabiztosan keressük a valósággal való kontaktust, amiről ugyanakkor azt hisszük, hogy váratlan módokon fog megnyilatkozni.” E kötet annak a körülbelül kétévnyi időszaknak a termése, amikor attól a csillagfényes tiszai estétől kezdve újra keresni kezdtem egy 25 évvel azelőtt tanult fogalom, „a vajdasági magyar irodalom/kultúra” fogalmának kontaktusát a valósággal. Most sem tudnám definiálni, közelebbről meghatározni ezt a kutatói által, Ilia Mihály nyomán „areálisnak” is nevezett kulturális képződményt, a hibrid formációk különleges közegét. Nem is annyira a territorialitás kérdése foglalkoztat vele kapcsolatban, hanem a tem­po­ra­li­tásé. Itt olvasható írásaimban gyakran fölbukkan a nagy orosz emigráns író, Vladimir Nabokov neve. Nabokov filozófus főhőse mondja az Ada című regényben: „Fiziológiai értelemben az Idő-érzék a folyamatos alakulás érzéke, és ha az »alakulásnak« volna hangja, az – eléggé természetes módon – folyamatos rezgés lenne, de Log szerelmére, ne keverjük össze az Időt a fülzúgással, és a tartam kagylóhéjzsongását a vérünk lüktetésével. Filozófiailag ugyanakkor az Idő nem más mint formálódó emlékezet. Minden egyes egyedi életben a bölcsőtől a halálos ágyig zajlik a tudat e gerincoszlopának fokozatos formálódása és erősödése, ami az erősek Ideje. »Lenni« annyi, mint tudni, hogy »voltál«. »Nem lenni« – ez feltételezi a (hamis) idő egyetlen »új« fajtáját – a jövőt. S én azt elvetem. Az életnek, a szerelemnek, a könyvtáraknak nincs jövőjük.” (M. Nagy Miklós ford.) Ez utóbbi belátás lett az én válaszom is a tárgyam definiálásának kényszerére, amely, elismerem, inkább a kérdés szofisztikált kiiktatása, nem pedig valódi válasz.

Fentebb idézett művében az emigráns magyar tudós, Polányi Mihály a gondolkodást szintén dinamikus emlékezetként írja le, amennyiben abban egyfelől a tanult sémák bővítése zajlik az új tapasztalatok hatására, másfelől pedig a sémák átalakítása az alkalmazásuk során a valósággal való kapcsolatuk erősítése érdekében. És ami a legérdekesebb, mert visszavezet ahhoz a különös boldogság-érzéshez a Tiszán – mintegy elméletileg alátámasztva az öröm látens, hallgatólagos (tacit) jelenlétének elkerülhetetlenségét –, Polányi gondolkodásunknak ezt a sajátosságát a következőképpen jellemzi: „Ezen az önbizalmon alapul végső soron az a képességünk, hogy szembe tudunk nézni a változó világgal. Ettől érezzük otthon magunkat egy olyan univerzumban, amely soha nem tapasztalt helyzetek sokaságával szembesít bennünket, sőt emiatt élvezzük leginkább az életet épp ezekben a helyzetekben, amelyek arra kényszerítenek bennünket, hogy az újdonságra elfogadott tudásunk újraértelmezésével reagáljunk.” (Papp Mária fordítása. Kiemelés – M. Gy.)

Az itt* olvasható tanulmányok és esszék mind ilyen bizalommal teli újraértelmezések, a visszatérés útirajzai. A gyűjtemény, amely így létrejött, természetesen véletlenszerű és a témaválasztásokat tekintve szubjektív is. Annál is inkább, mivel időközben újra lett valódi célom is az utazással, és a határt immár nem csak Röszkénél és Horgosnál lépve át, hanem „areálisan” is, bekapcsolódtam a Symposion folyóirat munkájába. E tanulmányok írása közben kezdődött meg a Trauma/Nosztalgia szám szerkesztése, és az ezzel kapcsolatos eszmecserék és az ehhez végzett kutatások is nagy hatással voltak tudásom fentebb körvonalazott újraértelmezésére.

Mindez nem lett volna lehetséges az NKA Szépirodalmi Kollégiumának támogatása és a zEtna Kiadó kitartása nélkül, melyekért ez úton is szeretnék köszönetet mondani.

Szeged, 2012. november 10.

* Mikola Gyöngyi: A pillanat küszöbén. Zenta, 2013, zEtna. Megjelenik a 84. Ünnepi Könyvhétre.