Balázs Attila
Szerelmem, Delphine
(Magyarok a nagyvilágban4)*

Ha nem is nyerek vele a módfelett eredeti szövegnyitások virtuális versenyén, mégis így kezdem: megsárgult újságkivágás került a kezembe minap. Az újvidéki Magyar Szó napilap egyik régi számának furcsa cikke arról tudósított behatón anno, hogy valahol a mindenféle érdekességgel teli nagyvilágban felmentő ítélet született egy nem mindennapi ügyben. Tulajdonképpen nem is olyan messze, például nem is a távoli Ausztráliában vagy Indiában, hanem emitt, maradék Nagy-Britannia európai részében az történt, hogy bíróság elé állítottak egy búvárt, mert az állítólag – együtt úszkálván a helybeli delfinárium egyik sztárjával, úgymond – tudatosan maszturbál ta a jámbor állatot. Hogy ez a kifejezés itt mennyire szerencsés, hadd ne vitassuk meg most, hiszen mindenki érti, miről van szó. Illetve a tudatosság vagy beszámíthatóság fokáról se nyissunk itt vitát ebben a kétségtelenül pikáns ügyben, inkább vegyük szemügyre, igazából mi is történt, vagy történhetett volna, mert hosszas tanácskozás után az angol bíróság meg-nem-történtté nyilvánította az esetet, amelyet egy arra elhaladó csónak derék utasai jelentettek. A tisztességben, de immár annyi mindent megtapasztaltan megőszült és megkopaszodott bíró szerint a járműben ülők – a víz hullámzása és a fénytörés miatt – nem láthatták pontosan, mi megy végbe Frédi delfin és gondozója között, így csakhamar ejtették a közszeméremsértés és obszcenitás vádját. Mondani se kell, a gyanúsított, illetve a vádlott, bizonyos Alan Cooper hatalmas megkönnyebbülésére, kinek élete alaposan felbolydult. Bevallása szerint két halálos fenyegetést is kapott, meg egész halom gyalázkodó levél érkezett hozzá postán, minek folytán szerelme is elhagyta, a maga kis epés búcsúlevelével toldva meg az egészet. A Times újságírójának Cooper elmondta még, hogy minden rémség ellenére ez a hercehurca semmilyen befolyással sincs a delfinek iránt érzett mély vonzódására, és változatlanul jó barátságban akar maradni Frédivel, akire ez az egész szerencsétlen perpatvar végül is nem volt semmiféle kínos hatással, éli tovább vígan a maga akváriumi életét, és szerfelett boldog, amennyiben a figyelem középpontjában lehet. – Ezekkel a szavakkal zárta a vele készített interjút Alan Cooper búvár és delfingondozó, juttatván eszembe Gregory Packet, akinek ugyancsak furcsa történetét mindjárt elmondom, amint egy picit rendbe szedem gondolataimat. Megnyugtatom ugyancsak felbolydult érzékeimet.

A történet távoli kezdete szerint valamikor a hetvenes évek végén Amerikában jártam, ahol cérnahangon sikítozó kis gyerekekre – meg náluk nagyobbacskákra, mutáló kamaszokra – ügyeltem egy New York állambeli jókora nyári táborban. Focizni tanítottam őket Pelé (Puskás öcsibá' mellett minden idők legjobb futballistája, eredeti nevén, tudjuk, Edison Arantes do Nascimento) után szabadon, meg tanítottam őket festeni. Utóbbit kissé kötöttebben. Amikor jött az ősz, nekiláttam stoppolni, így megfordultam Kanadában, kiélveztem Montreált (I was really digin' it!), Leonard Cohent ugyanott, és még mit nem, amikor sarkon fordultam, s illa-berek-nádak-erek: visszatűztem az Egyesült Államokba, tapasztalván, hogy az élet mégiscsak ott történik serényebben. Az ismerős Észak után kíváncsi lettem a melegebb, egyben misztikusabb, fojtott indulatokkal teli, William Faulkner nyomán fülledt, rejtelmes érzékiségűnek tudott Délre, hát hajrá! Időm van még kocsideréknyi, gondoltam, ha pénzem ugyan nincs is sok. Utóbbi Floridában apadt el, miután utolsó centemet is elnyelte a rútul vigyorgó Félkarú Jack, ez a pardont nem ismerő kurvabetyár. Papírjaim rendben voltak, viszonylag hosszú tartózkodásra feljogosító engedély is szerencsére, de mi legyen ismét a munka a móka után? Egy akkortájt Miamiban élő festő ismerősöm, H. Z. – akivel majd emitt, Magyarországon kerülök meghittebb viszonyba az ezredfordulón, ellenére annak, hogy istenképünk jelentős eltérést mutat –, ha manapság már nem is nagyon emlékszik rá, de ő ajánlott be Marinelandbe, melynek felkínált falát jómaga pingálta tele anno mindenféle tengeri állattal – így okos tekintetű, agyas cetfélékkel is.

Azoknak mondom így röviden, csaknem kagylóhéjban, közbeiktatásképp mindezt, akik nem tudják, nekik említem mintegy kuriózumként, hogy Marineland a világ abszolúte első óceanáriumának számít, alapítóinak lajstromában ott látható Tolsztoj egyik unokájának, Iljának a neve is, és 1938-ban nyitotta akkor még olajozottan gördülő kapuit. Mindazonáltal Marineland kerek egész, züllésbe torkolló históriájával fölösleges lenne fárasztanom bárkit is. Elég az hozzá, hogy a legendás Moby Dickről elnevezett bárjában olyan híres, publicisztikában és sörözésben is pazarul jártas személyiségek fordultak meg, mint Ernest Hemingway vagy John Dos Passos. Az Öreg halász és a Három katona. Meg még sokan mások. Delfinjeivel együtt e világhírű férfiak derekasan növelték Marineland mára erősen megkopott hírnevét. Gregory Packkel speciel, mert ez a lényeg, itt, Marineland delfináriumában futottam össze, hogy bár egészen rövid ideig virágzó, ám annál intenzívebb barátkozásunk örökké tartó mély nyomot hagyjon rajtam. Vagyis inkább bennem. Gregory, mesélte, ujjai között csökevényes hártyával született, és a selymes bőrű delfinek szerelmese volt. Már kora gyermekkorától fogva, mikor még csak képen látta őket, imádta ezeket a legendásan értelmes, az emberhez sok esetben megmagyarázhatatlanul vonzódó, az emberre veszélyt csak nagy ritkán jelentő, iránta gyakorta heves szerelemre lobbanó vízi emlősöket. – Azt is megtudhatjuk kissé később, miféle meglepetéssel szolgálhat főképp a nagytermészetű hím delfin a vízben sokkal kiszolgáltatottabb homo sapiensre nézve.

Nos, hogy nevét a híres-neves hollywoodi sztárétól, Gregory Peckétől megkülönböztesse, kedves barátom Pack nek írta a sajátját. Mint utóbb kiderült, egyébként se lehetett sok köze minden idők egyik leghíresebb szívtipró filmcsillagához, merthogy jómaga Dabason született, a rég kiszáradt, eldelfintelenedett Pannon-tenger medrében, és eredetileg a Pék György névre hallgatott mindaddig, míg ki nem kötött az Újvilágban, nevezetesen Marineland delfinúsztatójánál, úsztatójában. De Pék vagy Pack, György vagy Gregory, egyre megy, haverom tényleg imádta anyagilag is jól jövedelmező munkáját a hozzája tartozó, parancsának szinte kivétel nélkül – némi incselkedéssel-évődéssel ugyan, de – rendre eleget tevő, leszámítva a butább egyedeket: mindenre okosan figyelő delfinekkel. Melyeknek vagy kiknek távoli ősei – minden szakírás szerint –, miért is, de évmilliókkal ezelőtt (tán sértődésből?) visszamásztak a tengerbe, és azóta csak ritkán célozzák meg a partot, immár módfelett szomorú, könnyfakasztó következményekkel. Hogy ilyenkor a denevéréhez hasonló fantasztikus szonárjaikban keletkezik valamiféle javíthatatlan defekt, vagy csak a lebírhatatlan szárazföldi emlékek rohanják meg őket, az a bizonyos, a cetféléknél játszi könnyedséggel megfigyelhető, Gregory Pack egyéni Dabas-nosztalgiájával ellentétben kollektív nosztalgia, erre eleddig senki nem talált száz százalékban kielégítő választ, mivel egyelőre még nem sikerült megfejtenünk a delfinek beszédét. De nem ám, ellenére annak, hogy sok mindent megismerhettünk mára sajátos delfinfilozófiával átszőtt, örök játékosság uralta pajzán lényükből. Színes, széles vásznú delfinvilágukból, amelyben az azúr dominál meg a rózsaszín, és melyben mindegyiküknek neve van, s olyan nyelven szólnak, füttyögnek, visongnak, röfögnek, pöfögnek és csörömpölnek egymáshoz, melynek nagyobbik része az emberi fül számára egyszerűen felfoghatatlan, egyben érthetetlen. Amilyen például sokak számára a magyar. Illetve magyarnak a japán, a kínai vagy az üzbég. Világos.

Item. Gregory Pack, ez a külalakra mokány, angolul prímán beszélő, egy motorbaleset folytán a jobb lábára kissé sántító (testes tarka ebet sodort el sok köbcentis Yamahájával a Marinelandnek otthont adó St. Augustine külvárosában régebben), hendikepje ellenére örökmozgó srác már rég az átmeneti virágkorát élő Marinelandben dolgozott, mikor én odavetődtem. Az ötös számú delfinárium búvár és idomár vezetőjeként magasan felettem állt a szamár- vagy delfinlétrán, és valószínűleg szóba se áll velem, az állatok eledelét olcsó műanyag vödrökben hurcolászó, porciózgató, csapot vagy felmosórongyot csavargató fickóval, ha véletlenszerűen nem derül ki rólam, hogy éppenséggel magyar vagyok. Kíváncsi volt rá, vajon jártam-e Dabason, ismerek-e valakit onnan, valami Nagy nevű ékszerészt, aki neki egykor az első aranyozott delfines nyakláncát készítette aprócska berakott drágakővel, amely nyakláncot azóta is itt hordja a nyakában. Ő ugyan korán eljött onnét az óceánon túlra, mégis kitörölhetetlenül bevésődött emlékezetébe az a kis eldugott, általa nemes egyszerűséggel – bár kétségtelen szeretettel a hangjában – picsányinak nevezett helyecske. Néha mintha hívná Dabas, sürgős üzeneteket nyomtatgatva és lődözgetve feléje, ezért biztos benne, hogy hazamegy még egyszer, halála előtt. Hazamegy, így mondta, amin kissé meglepődtem, de nem nagyon akartam mutatni. Úgy éreztem, szükségem van a barátságára, nem szabad rontani, következésképp inkább hallgattam, mint a sír, mikor kisvártatva olyat láttam, mely furcsa dolog az írásunk elején megemlített ominózus nagy-britanniai esethez, bezzeg, nagyon is hasonló. De facto ugyanaz. De iure pedig? (Mellékesen csak jóval később vallottam be Gregory Packnek, hogy én tősgyökeres délvidéki vagyok, bőven és szépen, de nem volt kínos, lévén az ő anyukája meg kishegyesi, ezért nem űzött ebből semmiféle tréfát. De talán azért sem, mert valahonnan értesült, főképp tőlem, hogy Dabassal szemben a vajdasági Hegyesről értsd és mondd: 25 jeles, a saját fantáziájával vagy fantáziátlanságával megvert író származik. Bár kétséges, hogy a félelmetes adat mikortól datálódik, Trianon milyen szerepet játszik benne, és derék hegyesi tollforgatóink közül egyáltalán melyikük látott valódi azúr tengert? Vagy mélykék álmában akár: ihlető-izgató tengeri najádot? Mindegy. Folytatom:)

Márpedig történt egyik este zárás után az, itt a borzasban a lényeg, hogy valamelyik heringes vödörbe belebotolva, rútul kificamodott a bokám. Úgy döntöttem, így bizony nem sántikálok haza nem túl közeli albérleti kulipintyómba, amelyet időközben említett H. Z. festő adakozó jóvoltából bérelhettem ki a Mayflower soron. Gondoltam, inkább megágyazok magamnak a szertárban, aztán másnap meglátjuk. Volt ott egy jó kis SKYPACK hálózsákom, rendes és kényelmes, meg is vackoltam benne, de álom valahogy nem jött a szememre. Kibotorkáltam hát a medenceszéli lelátóra elszívni egy sebtében sodort szőke virdzsiniait, amikor az éjszakára is kötelező mód felkapcsoltan hagyandó lámpák fényében – hiába világítanak gyéren azok, meg hiába a fénytörés a víz tükrén –, megpillantottam odalenn Gregoryt az egyik palackorrú hím delfinnel viháncolni. Név szerint, istenem, Frédi 2-vel, a leendő ifjú bandavezérrel, akinek Frédi nevű híres elődje, beleakadván a medence rácsába, szerencsétlenül kimúlt, ezért lett ő Frédi 2. Hogy hány Frédi nevű fiú delfin létezett vagy létezik még a világon, nehéz lenne megmondani, és nem is fontos. Fontos az, amit láttam. Márpedig azt, hogy ez a mintegy kétméteres állat az oldalán fekszik a medence sekély részében, derékig érő vízben, Pék Gyurink pedig a hasát simogatja, majd Frédi előbukkanó, S-alakban kígyóként mozgó, tekergő, aztán csaknem kiegyenesedő, mintegy külön életet élő jókora péniszének legtövét, fokozatosan haladva a makk felé. Ettől Frédi begörbítette a hátát, egész testében reszketett, vad, a férfi combján csattanó nemző mozdulatokat tett, hogy majdnem fellökte Gregoryt, miközben röfögésszerű nyögések hagyták el a torkát. Amikor nyilvánvalóan sikerült ejakulálnia, akkor viszont nagyot füttyentett, s kisvártatva Gregory csuklójára tekerve hímtagját, boldogan vonszolni, röpíteni kezdte szerelmét körbe-körbe. Ettől az intim látványtól, majd az azt követő remek mutatványtól, emlékszem, leesett az állam, utána önkéntelenül is tapsolni kezdtem. Gregory Pack észrevett, úgy láttam, rémület suhan át az arcán, amelyet csakhamar széles vigyor váltott fel. Szabad kezével intett, én pedig visszaintettem. Mélyülő ismeretségünk ezzel óriási lépést tett a bizalmas barátság, egyben a gyors végkifejlet felé.

Gregory nem lakott messze a Mayflower sortól, egy bokros domboldalon, ahol a lentieknél kissé módosabb emberek éltek. Egyszer aztán fogta magát, s meghívott vendégségbe. Valamelyik szabadnap délutánján sétáltam fel hozzá, amikor a bokám már rendbejött. Barátom erre az alkalomra, mondhatni, elfelejtett nyakkendőt húzni. Egy szál gatyában fogadott, mentségére szolgáljon, akkora hőségben, amilyet ritkán látott a vidék, ráadásul ősszel. Erdőtüzek gyúltak mindenütt úgy, oly szaporán, hogy a tűzoltóságnak alvásra alig lehetett gondolnia. A világoskék alsónemű erős kontrasztban állt Gregory sötétre barnult szőrtelen bőrével, izmos alakjával. Valahogy egészen szép férfinak tűnt, mokánysága meg a kissé görbe orrának dacára, így egyáltalán nem zavart pőresége. Meg az sem, hogy egyik válla jóval lejjebb volt a másiknál. Nyugággyal és hideg koktéllal kínált a teraszon, hogy aztán mellém telepedjen, s a maga italát szürcsölgetve csakhamar a delfinek szerelmi életére terelje a szót. Mintegy magyarázatul annak a jelenetnek, amelynek óhatatlanul szemtanúja lehettem, és míg arról beszélt, hogy a kópé mosolyú delfinek nem csak szaporodás, bezzeg, puszta örömszerzés céljából is szeretkeznek, de még mennyire, egyik pillanatban előkapta fentebb már lefestett fakó alsónadrágjából hosszú, vékony, felfelé ágaskodó, a szemem láttára hizlalódó „virgoncka kukriját”, egyben elnézést kérve ezért a minden formalitást mellőző cselekedetért. Miként, mint mondta, másokat bosszantó örök infantilizmusáért is. Tettét magát azzal indokolta, így sokkal ihletettebben megy neki a mesélés, és hozzáfűzte, ha késztetést érzek, netalán én is megérinthetem a varázspálcáját. Esetleg előhúzhatom a magamét. De ha mindebből egyik sem történik meg, sebaj, ő nem fog neheztelni. Annyit se, mint az a kis kosz a körme alatt. Nos, én egyiket sem tettem meg, de valami egészen furcsa izgalom járt át, amíg Gregory Packet néztem és hallgattam. Az igazsághoz tartozik, a későbbiekben gyakorta felmerült bennem, vajon milyen számomra szokatlan fordulatot vehettek volna az események, ha nem bizonyulok ilyen gátlásosnak, ám ezzel sose jutottam sokra, barátom elgondolkodtató érzéki története a delfinekkel pedig a következő:

Megesett vele egyszer régebben, még delfines pályafutásának elején – ami általam említett derék angliai kollégájával is valószínűleg, azzal az Alan Cooper nevű, bajba keveredett idomárral –, hogy váratlanul nekirontott hátulról egy fiatal hím példány. Pék Gyurink, mint mondá, nem tudta mire vélni a dolgot mindaddig, amíg meg nem érezte kedvencének egyértelmű szándékát. Furcsa, de igaz, Ruddy szerelemre gerjedt iránta, és vágyát nem rejtette véka alá. Gyuri akkor és ott túl zavart volt, ezért gyorsan hárított, majd kimászott a medencéből, ám nem hagyta ennyiben a dolgot, Ruddy viselkedésére magyarázatot keresve mindenféle olvasmányhoz nyúlt, könyvtárakban kutatott, míg meg nem találta a „delfinember” szerelmi vallomását. Ez a valódi nevét elhallgató férfiú tollba mondása szerint neki szent meggyőződése régről, hogy a delfinek intelligensebbek nálunknál, etikusabbak mindenképp, ugyanakkor valamiért ténylegesen és odaadón ragaszkodnak hozzánk, gyarló, számtalanszor bestiális mód az életükre törő emberekhez, s ha alkalom adódik, ezt az abszurd ragaszkodást ki is mutatják, akár szenvedélyes nemi aktusra való hajlam formájában. Vele gátlásos kamaszkorában történt egyik holdfényes este a közeli öbölben, midőn ott már aligha akadhatott fürdőző, hogy beúszott mélyebbre, amikor is váratlanul delfinek vették körül. Nagy rajongással ugráltak, viháncoltak a közelében, s játszadozás közben egy tapasztaltabb, ragyogó szemű nőstény példány különféle tárgyak, így végtagok megragadására és kitapogatására is alkalmas duzzadt szeméremajkaival húzni kezdte valahová a sekélybe. A fiú engedett, és ott aztán az történt a langy homokosban, akár az apróhalak csodálkozására, hogy ez a szerelemre lobbant delfinasszonyka a köldöke alatt kitáruló lucskos vaginájával kihívóan a meztelen fiúhoz nyomakodott, úgyhogy pillanatokon belül megtörtént a merevedés és a behatolás. – És rövidesen megtörtént más is, mert akik megtapasztalták – magyarázta Gregory Pack, rántva kettőt a farkán, majd nagyot sóhajtva, hogy visszatartsa magát, közben mintegy felhúzza agyába gerince mentén a szexuális energiát –, a nőstény delfinek belső izomzata olyan rafináltan működik, hogy azt bármely emberlány megirigyelheti.

Itt kisebb fajta csend telepedett ránk, szürcsöltük az erősen kubai rumos koktélt, elmerengtünk a dolgon. A dolgok állásán mintegy.

– Aztán végül mi lett? – kérdeztem kíváncsian, szorcsogtatva kicsit a szívószálat.

– Tartós szerelem – válaszolta Gregory –, aminek az vetett véget, hogy a halászok megölték a nőt, a férfi pedig sokáig siratta. Utóbb aztán, amilyen az élet, a fiú talált mást, de állítólag ezt az elsőt sose feledte.

Gregory Pack szeme ezen a ponton összeszűkült, mintha könnyeivel küzdene, de igyekezett keményen tartani magát.

– Egészen más a helyzet a delfin férfiakkal – folytatta.

– Mennyiben?

– Ők is tudnak hűek lenni, de sokkal kevésbé. Velük könnyebben megy, gyorsabban jönnek, gyorsabban úsznak el a szabadban. Kevesebbet kell őket totojgatni, és nem is kell nekik okvetlenül énekelni. Bár ők is szeretik.

– Énekelni?

– Bizony, a delfin csajokat dalra lehet a legkönnyebben megfogni, és szeretkezés után is imádják, ha még hosszan dudorászol nekik, szerelmes szavakat suttogsz, babusgatod őket. Akkor máskor is jönnek. Amúgy nem annyira imádják, bár a gyors numerát sem vetik meg mindig. Valószínűleg hangulat vagy ráérés kérdése náluk is. Ugyanis némelyikük akár szoptat éppenséggel.

– Fantasztikus – sóhajtottam most én. – Aztán mit lehet a delfin férfiakkal kezdeni?

– Őszintén, velük nem túl sokat. Amit láttál…, de arra mindig emlékezni fogsz. Masszírozod a dákójukat, ha élvezed az ilyesmit. Rettent jó az állaga, meg a tapintása, merem ajánlani. Esetleg a szádba is veheted, csak az már nagy tapasztalatot igényel, mert könnyen lenyomnak akaratlanul is a víz alá, vagy véletlenül kitörik a nyakadat. Ezenkívül olyan erővel lőnek, hogy jobb ám, ha eltakarodsz a küldemény útjából. A seggbe kúrást, körülményesebben fogalmazva az anális szexet pedig főképp nem javasolja a szakirodalom, mert az aktus hevében netán kitépik a beledet, aztán nagyot nézhetsz. Bár mindez persze részükről nem szándékos, alapvető jóakaratukat nehéz megkérdőjelezni. Kevésbé az állat cápáét. Attól ők is félnek piszkosul, de ha többen vannak, kinyiffantják, úgy bizony.

– És az ember lánya mit tehet a kanos delfin fiúval? – engedtem szabadjára kíváncsiságom.

– Nagyjából ugyanezt, többről nincsenek adataim. Klasszikus értelemben vett emberi csókra a delfin szája nem alkalmas.

Gregory itt kifogyott a szóból, ugyanakkor zihálni kezdett, mintha valami remek pornófilmet néznénk, keze egyre gyorsabban járt, mint valami erős parkinsonosnak, teste megfeszülni látszott, én pedig tapintatosan elfordítottam a fejem, és a tipikusan floridai tájat szemléltem. Nagy füsttel a az égő cserjés mögött a horizonton. Később témát váltottunk, amúgy boldog gyermekkorom felől érdeklődött, erre a jugoszláviai Délvidékről kezdtem mesélni neki, ő pedig szépen elaludt. Megittam a maradék többedik koktélomat, s elindultam kifelé, azonban félúton megtorpantam, visszamentem, zsebemből papír zsebkendőt halásztam elő, alaposan megtöröltem Gregoryt Packet, majd óvatosan visszapöcköltem a viseltes alsónadrágjába, ha netán jő majd a takarítónő, és ez a bolond addig alszik, mégse találja így. Úgy éreztem, ennyivel mindenképp tartozom. Valamit ott matattam még egy picit, aztán el. A bejárati ajtó kulcsát visszadobtam az ajtó résén át, és elmentem a tipikus floridai naplementében, mint aki visszatérni ide már nem szándékozik. Ma is emlékszem, hogy Gregory a delfinek, a kubai rum és a szivarfüst erős elegyének szagát árasztotta magából, még tán szerelmi váladékából is, ami ugyancsak furcsa érzés volt, főleg, hogy szivart nem is láttam a kezében. Többé sose láttam őt magát sem. Ennél sokkal többet a rendőrségnek se tudtam elmondani, amikor vallatóra fogtak. Nem is akartam. Szerencsémre sziklaszilárd alibim volt, H. Z.-vel vacsoráztam, amikor Pék Gyuri belefulladt a saját kádjába, egy kisebb műanyag, fallikus alakzatú, felhúzható delfinnel a markában. Miképp azt az orvos szakértő megállapította, optimálisan Gregory Pack anális méreteihez kalibráltan. A sajtó még egy darabig arról cikkezett, hogy Marineland legnépszerűbb idomára rablótámadás áldozata lett, ugyanakkor a hatóság a nyomozás eredményességére hivatkozva megtagadott mindenféle információt. Aztán a stroke kifejezés valahogy csak kiszivárgott, én meg nem tudtam kivárni a végét, mert el kellett jönnöm messzi Floridából, ugyanis lejárt minden papírom. Gudbáj. Tiszta Amerika, ugye?

Később egyszer Dabason érdeklődtem a Nagy nevű aranyműves felől, de nem tudtak róla semmit. Kár, mert valaki elárulta, hogy menő ékszerészek néha áron felül visszaveszik valamely korábbi remekművüket, hadd maradjon emlékbe, de nem jött össze. Hát, ez volt. Egy öregasszony szerint disszidált rég Amerikába a Nagy úr, ám ez az öregasszony eléggé zavartan viselkedett, és egyáltalán nem keltette megbízható forrás benyomását (például hajlott kora ellenére is szüntelenül piszkálta az orrát, meg toporgott egy helyben). Aztán múltak az évek, én meg sehogy se tudtam elfelejteni Amerikát, Gregory Packet, továbbá a delfineket. Főleg akkor jutott mindez eszemben, amikor az Adrián jártam, és egyre inkább elhatalmasodott bennem a vágy, hogy gyakorlatice kipróbáljam mindazt, amit anno Floridában láttam-hallottam, ami ott javarészt elméletileg ragadt rám, delfinek gyanánt nyitott, kíváncsi lényemre. Nos, ha már láttam, nekiláttam. Mit csináltam?

Nem rossz vers akar lenni, hanem maga az élet. Ha nem is a nagybetűs. Egyszerűen vettem egy használt furgont, és szépen leautóztam északról délre. Szüntelenül úton, mint Jack Kerouac. Útközben meg-megálltam, kisebb-nagyobb öblökben köldökig a vízben állva énekeltem, mindent kipróbáltam, még édesanyám gyermekkori altatódalait is, a legszebb magyar nótákat, de nem hogy delfinek nem jöttek, hanem egyet se láttam. Még a távolban sem. Csupán az történt, hogy rendesen megfázott az aranyerem. Aztán valahol egészen lenn délen, az albán határnál furcsa módon rám mosolygott a szerencse. Vagy a szerencsétlenség? Dühömben bevágtam a Pék Gyuri rám maradt delfines talizmánját a vízbe, ám csakhamar meg is bántam, egészen a víz színéhez hajoltam, hogy megkeressem, amikor valami egy kicsit megbökött hátulról, majd kisvártatva melegen a combomhoz simult. Ami aztán történt, csakugyan emlékezetes maradt. Nos, azóta nincs megállásom. Járom a világot, e különleges szenvedély üldözöttje, már mindenem ráment, család és vagyon, lassan az életem is, de nem tudom abbahagyni. Ezerszer erősebb, mint bármely szer, vagy a szerencsejáték, mert lebírhatatlan vágyammá vált, hogy e jobb sorsra érdemes földkerekség összes delfines öblében szép nótás jelenésem legyen, utána pedig lehetőleg jöjjön a kiérdemelt jutalom. Már nagyon begyakorlott lettem a dologban. Fölös részletekkel nem untatnék senkit, főképp az ifjúságot nem rontanám, mert nagyon különleges, örömteli, ugyanakkor önsorsrontó hóbort ez. Végül az embernek nem marad a delfinektől jövője. Miként egy petákja sem. Érzem, engem így ért utol a holt ember, azaz Gregory Pack bosszúja. De Amerikáé is, ha szabadna picit politizálnom. Csak minek.

* Részlet a szerző megjelenés előtt álló Szép kis történetek c. elbeszéléskötetéből