Szögi Csaba: Prózametamorfózisok
Váratlan utazás
(„Járd meg, bubám, járd meg”)
Van az az állapot, amikor
mindenhatónak érzed magad.
Mindentudónak és halhatatlannak.
Csak egy iciri-piciri pinceászka.
Lesem, ahogy az Úton
végigballag a Mú tehén, én,
aprócska bibi-baba, bölcsőm
ring velem, patyolat koporsóm,
a falra vetített árnyék pillanatra
leköti még savósan fakókék
tekintetemet, majd hirtelen
minden körben megfordul, és
elcsitul önmagában. Az ajtó feltárul.
Hát igen. A Lépcsők...
Habok alá, felhők fölé.
Lehunyt szemem előtt Testet
ölt a Való, megélek mámoromban
magam mögött hagyva a Világot.
Kézen fogtál és vezettél.
Kinyitottad a kaput és mosolyogtál,
amit én ugyan nem láthattam,
mert bekötötted a szememet puha
kasmírkendővel, de megéreztem.
Itt vagyunk hát.
Úgy illan tova minden bánat,
mint a borus fellegek, amikor
találkozunk.
Nem törődök semmivel,
csak élvezem, hogy Itt vagyok.
Veled.
Hiszen tizenhat hosszú-hosszú
évvel tovább kellett várnom rád,
mint... néked rám.
Azt akarom, hogy tudd: Veled
vagyok. Bármi is történjen.
Te pedig bezárod a lejárat rozsdás
pán-célajtaját. De – a kulcsot
nekem adod. Tisztelsz. Tisztellek.
Tudod, kedves, ha mindent
tökéletesnek fognál fel idebent,
nem éreznél kényszert az alkotásra,
hiszen éppen azzal veszel részt a
Műben, hogy csak átérzed és végigrezged
a Harmóniát, ami átitatja a Mindenséget.
S tudom, te közelebb állsz már ehhez.
De most... magam is csak szelíden
bámulnám a mosolygó horizontot.
Csendben. Mindörökké. S csupán
ülnék szótlanul a lépcsőinken.
Melletted.
Cs-sss...
Percek múltak el, ötpercek, Örökkévalóságok.
Nem is tudod... Zokogtam. Ászkaszemem
parányi kocsányán az Új Özönvíz bocsáttatott
alá az ember(i)ségemre. Mert ez a lépcsősor –
hiszed vagy sem - lefelé is folytatódik.
Amikor szintén kézen fogsz, és szelíden, ám
kímélet nélkül visszavezetsz a drót mögé,
hol csak ászkaálmaimban láthatom újra a
valóst, mit gyöngyfény homloktekinteteddel
átölelve beragyogsz. Innen, erről a megszentelt
lépcsőfokról már látni idecsorduló sugárujjait:
csoda a fény és a hajnalod. Már-már perzsel,
ahogy megérint, de hisz minden küszöb beléd mar,
ha rajta keresztüllépni óhajtsz – ez a két obulus.
Szeretem, ahogy fáj. Fáj-fáj-fáj... öleljátfázomhiányod.
Eddig ér hát el a fény, amit az Alábukó, s nékem te,
elhoztatok. És a többiek odalent... Többiek?! Csak
Én vagy. És Te vagyok. Éteri-örök karjaimmal átölellek
– áttűnés – a zeniten sugárzunk, mint egyetlen,
különlegesen meleg fényű csillag.
Csillagszemű pásztorlányka, csak egyetlen
lépést még felfelé - és a kendőt akár soha többé
ne oldd meg két esendő ászkaszememen; a
pórusaidon átáramló Napfény elvezet, s felvezet,
Égig ér tekinteted, lajtorjáján végigjárom az Utam:
...elolvadt a nap és csak a pokol
tüze mosolygott, aprócska
lelkem az árnyai közt bolyongott,
míg a föld a lábam között
bágyadtan morgott, s az ég
alattam borongott ledéren, a
hold egyszerre kélt s nyugodott
északon és délen, aprócska
lelkem vacogott fehéren, hogy
a bősz isten vicsorgott az égen.
nem voltam már régen közöttetek,
sárkányok, démonok, júnok,
ghúlok és ifritek, de míg zeng
ajkamról az ima, érzem, egy
isten vagyok közöttetek én is,
aprócska emberfia.
Hozzád tartozom. Hozzám tartozol.
Itt vagyok. Benned. S bennem a
Világ. Itt vagyunk hát. Annyira
vártam ezt a pillanatot. Ahogy csendesen
ülök a Lépcsőiden.
Egy ideje biztosan tudom.
Köszönöm.
Itt voltunk. Mi ketten.
|| Napkeletnek, napnyugatnak > Hogy talajt ne vesszetek > Látok helyetted is > Váratlan utazás > Mind a fényes csillagot ||