Balázs Attila
Dunának mente és alanta
(pár szó az ellentörténet hasznáról és ártalmáról)

Azt mondják egyesek, akikről feltételezni lehet, hogy értenek hozzá, szóval azt állítják ezek az emberek, hogy miként minden mesének megvan a maga ellenmeséje, úgy minden folyónak megvan a maga ellenfolyója. Ez általában úgy néz ki, hogy az ellenfolyó némelyest szélesebb, mint maga a folyó, mélyen alatta kanyarog, a föld alatt, pontosan követi annak útját, ám egy-két megmagyarázhatatlan kivételtől eltekintve ellentétes irányba tart. Noha a felszín alatt, de szembe megy az eredeti mese áradatával, ám érthető mód nem csap össze vele. Illik tudni, hogy az ellenfolyó nem pusztán a képzelet szüleménye, hanem létező valami, akárcsak a tengerek alatt eleddig feltárt folyók. Mint például az a hatalmas folyam, amelyet mostanában fedeztek fel a kutatók a Fekete-tenger vastag – szaknyelven szólva – fenékzetében. Megmérték és elámultak, milyen mély. Harmincöt méter, hossza háromszázötvenszerese a Temzének, s ha a felszínre teremtette volna az Úr, akkor a világ hatodik legnagyobb folyója lenne.

De nem oda teremtette.

Itt van viszont a Duna. A felszínen. Hídjaival, sirályaival, dinnyehéjaival. Mélységeiben ilyenformán egyelőre feltáratlan, azonban minden jel arra vall, hogy neki is megvan a maga lenti ikertestvére-partnere, amellyel itt-ott átjáró köti össze, csak ezeket még nem ismerjük pontosan. Annyira sem, mint azt a kis titokzatos velencei kertet, amelyet egyes szerb írók emlegetnek, s amelynek mélyén, borostyán rejtekében van egy rácsos kapu. Mármost tudnivaló, hogy aki azt megtalálja, nyugodtan átsétálhat az egyik történetből a másikba. A kapucska olajozott, csikordulás nélkül nyílik, kitárásához nem kell különösebb szellemi erőfeszítés, testi sem, ugyanakkor emlékezetes örömmel jár. Mi az hogy emlékezetes örömmel! Egyenest felejthetetlen gyönyörrel párosul.

Nos, vannak, akik úgy sejtik a mi hol szőke, hol kék Dunánk átjáróiról (érdekes, egyes szláv nyelvekben a kéket és a szőkét egy és ugyanazon plav vagy plava szó jelöli), hogy az egyik ilyen „passzázs” valahol Szentendre magasságában lehet, a másik pedig Csepel szigeténél. Régebben – még a mi boldogságos Szent Margitunk életét és csodálatos tetteit megörökítő szövegeket megszállott ember kitartásával másoló domonkos apáca, Ráskai Lea idejében – a Margit-szigetnél, azaz a Nyulak szigeténél is létezhetett egy, az az átjáró azonban valahogy eltömődött. Bedugult. Úgyhogy Budapest közelében maradt ez a kettő.

Meglétüket az a rejtélyes, borzongató történet is alátámasztani látszik, amelyet megrendült horgászok tudnak mesélni, ha kérdezzük őket, ha nem – de e mágikus-realisztikus elem zavartalan kibontakozásához nem árt pár csepp finom kisüsti –, hogy egy jobb sorsra érdemes napon, amíg ők a Csepeli elágazásnál pecáztak arra jött víznek lefelé egy csónak, amely a „Szép Júlia” névre hallgatott. Legalábbis azt pingálták volt az oldalára. Benne kisebb, ám annál vígabb, élces társaság ült, akik közül páran integettek is a nagy ho-ho-horgászoknak. Mindenfélét mutogattak, bízzuk a fantáziánkra, közben emezek se voltak restek visszainteni. Némelyikük dühében csúnyán pokolra kívánta őket. A csónak aztán eltűnt, béke telepedett ismét a festői tájra, az idő múlott tovább.
Jó korán volt ez, reggel hét tájában, aztán mire este hét közeledett, újra megjelent északról a „Szép Júlia”, ámde egy szál lélek nélkül. Gazdátlanul sodródott az árral, jóval beljebb, és immár senki se ült benne, hogy a partra kormányozza. A horgászok közül egy Horváth Péter nevű illető – aki foglalkozására nézve zöldséges volt a nagybani piacon, de egy baleset után leszázalékolták – eredt az elárvult vízi jármű nyomába a maga motorcsónakjával, s fogta be a „Szép Júliá”-t.

Mondani se kell, rendőrségi ügy lett belőle, aztán meg semmi.

Egy a sok megmagyarázhatatlan, az idő vasfogai között végtelenül őrlődő eset közül. Olyan, amelyen mindörökre rajta maradt a szigorúan titkos – a nyomozás érdekében nem nyilatkozunk! hárító pecsétje. Pedig van rá magyarázat, amennyiben az átjárók elmélete helyes, ugyanis ezek az átjárók, amelyek időnként valóságos légző mozgást végeznek, olyankor erős örvénylést okoznak. Néha oly erőset – bár ilyet még nem látott senki, ám könnyen el lehet képzelni –, hogy az a kisebb-nagyobb vízi alkalmatosságot lerántja a mélybe, s garatjában megforgatva mintegy az ellenfolyóba köpi. De hogy ott milyen lehet csónakázni, olyan-e, mint a Styxen, arról aligha számolt be hitelt érdemlőn valaki. Továbbá nyilvánvaló, mindennél világosabb, hogy ugyanez a szippantó erő bizonyos körülmények közt egy másik átjárónál ezeket a nem odavalóságokat, vagy azok közül párat, mint Jónást a cet, önmagából nagy berzenkedéssel, fújtatva kilöki. Ez történhetett, és nem több. – Ennyi.

Magyarázatra szorulna még az a nehezen felbecsülhető mélyből érkező halk, víz alatti harangszó – valami pravoszláv harang lehet –, amelyet csendes nyári estéken hallhatnak a fülüket hegyező, szemöldöküket kérdőn felvonó csepeliek. Állítólag egyszer egy orosz hajó süllyedt el arrafele, sosem tisztázott körülmények között, amely harangot szállított Szerbiába. A hajót később kiemelték, azonban a súlyos harang nem lett meg. Soha. Ám ez egy másik mese. Lakat a kis velencei kapura, egyelőre.