Mihályi Czobor
Dermesztő lepel*

Az idő csak káprázat, gondolta Alajos, miközben hunyorogva szemlélte a Népszínház hátsó bejáratának rámpáján álldogáló, a próba szünetében ott dohányzó színészeket. Állnak itt, és számtalan szerep él bennük, évszázadokkal korábbi és kortárs egymásba ölelkezve, dzsinnként szállnak el belőlük ezek a rollék a tüdejükből kifújt cigarettafüsttel együtt, távolodó tüneményként lebegnek a szürke homlokzat előtt, mint akiknek nincs kedvük a távozáshoz, mert tudják, nem hagytak űrt maguk után, a szerepekbe újabb előadó öltözött be, folyik a játék az örök jelen elmúlhatatlan pillanatában, morfondírozott Alajos, miközben átvágott a Nepomuki Szent János kápolna és az egykori Magyar Olvasókör közé ékelt kocsibejárón, felhágott a rámpához vezető lépcsőkön, elhaladt a maguk elé révedt, kávésbögréjüket szorongató színészek mellett, átsétált a színészklubot a színpadtól elválasztó folyosón, és a színészbejárón kilépett a Kígyó utcára. Jobbján az evangélikus templom használaton kívüli, egyre inkább pusztuló állagú épülete árválkodik, mellőle elbontották az egykori, még a templom emelése előtt használt imaház és evangélikus iskola romjait. A málladozó vakolatú templomot a XX. század legelején építették, de amióta Rideg Alajos az eszét tudja, soha nem látta nyitva, a város hajdani evangélikus lakosságának mementóját őrizte zárványba kövesedett időkapszulaként,

Hová tűntek az emberek ebből a városból? Ránk ki emlékszik majd egy emberöltő múltán, pislogott a fénybe a muzsikus, aki olykor zeneszerzőnek vélte magát. A Kígyó utca a Kistemplom utcát és a Jókai teret kötötte össze. Alajos háttal a színház főbejáratának a selyembeváltó intézet és nagy gubóraktár hajdani épületének homlokzatát fogta be tekintetével, majd beteg bal szemét lehunyva balra fordította tekintetét, hogy belássa a kitűnő konyhájáról messze földön híres Elefánt Szálló eklektikus épületét, majd a Vadászkürt Szálló őrangyalok szobraitól megfosztott udvari bejáratát. Zsibbadt némaság uralta a teret, a rámpafalhoz plakátolódott színészek is bizonyára elfelejtették kifújni tüdejükből a füstöt, a galambok bágyadtan gubbasztottak, a fecskék se csaptak le a legyekre, annyira nyomasztóan unalmas volt a délután. Fehér csend, dermesztő lepel szakadt a Kígyó utcára, a gubóraktár falának szürkesége a múzeumnak otthont adó Fernbach-ház patinás zöldjébe csapott át Alajos íriszén, amitől megszédült a muzsikus, olyan érzése támadt, hogy puhán ring a mindenség fölött, kissé a gyomra is összeszorult, mintha felhő lenne, amelyből bőséggel hull a szivárványos eső.

Hány kiló angyal oldódik zápor közben a pocsolyákba, futott át az égben lebegő muzsikus és kissé talán zeneszerző gondolatai közt, miközben a színházklub teraszát nézte a magasból. Ahogy ráfókuszált, felfedezte az asztal alatt a kövezetre hullott fagylaltos kanalat, ami a Föld növekvő rezgésszámával megegyező ütemben vibrált, akárha néma riadót dobolna a gránitkockákon.

Ekkor apró remegés futott át az ostorfához pányvázott ló combján, és bal hátsó patájával nagyot dobbantott, egyetlen magányos taktusba foglalva az elmúlhatatlan pillanatban alakot öltő örök jelent, az elvesztett valóság pótlására támasztott rögeszmét.

* A szerző megjelenés előtt álló kötetéből (Angyalok rozettája. zEtna, 2014.)