Kalász István
Szegényház

„és egy nádszálra tűzvén, inni ád vala néki” Zsolt. 69,22.

Három órát kellett repülni délkeletnek, a reptér új volt, de a főváros ganédomb. Keskeny utcák futottak a sötétbe, büfék, vakolatlan falak, lovas kocsik, sáros luxusautók, a házak között kutyák falkába verődve, koldusok, rendőrök mindenfelé.

A fővárosból terepjáróval négy órát tartott az út Z.-be. Hegyek között, buszokat, kamionokat, kordékat előzve, kerülve. De a kisváros kikötőjében a tenger mélykék volt, a part szürke, köves, a hullámokkal megtelt a férfi lelke, nézte a tengert, a szállodákat, a pálmákat, a téren játszó gyerekeket, az omladozó emlékművet, az üres strandot a napágyakkal, és arra gondolt, jó döntés volt, hogy elvállalta az állást.

Másnap reggel kiment a város szélére, megnézte az építkezést. Nem haladtak semmivel, a kerítés, az irodák, öltözők álltak, de a műhelyeket el sem kezdték építeni, a via nacionala országútra kivezető utat sem betonozták le. A művezető beszélt, mint a vízfolyás, ez meg az volt baj, hadarta, és a férfi végül kiabált. Hogy milyen dolog ez itt? Hogy nem ezért adják a pénzt. Nyugatról. És ő majd rendet teremt. Megmutatja, megtanítja mi az a fegyelem, mert csak így lehet, a fejtést meg kell kezdeni.

Délután elment, hogy megnézze a házat. Fent a város fölött, a hegyoldalban. Nő nyitott ajtót, és a férfi arra gondolt, ilyen csak filmekben van. Hogy ilyen szép nőt lát. Csakúgy. A kétszintes ház tágas volt, a bérleti díj alacsony, a bútorok újak, az ablakból a városra látott, egy szigetre a párás tengerben, és a sziget olyan volt, mint egy összegömbölyödött csecsemő. A nő, Ina tudott angolul, kicsit németül, és a férfi, ahogyan letette elé a kávét, megkívánta. Arra gondolt, hogy ott a szőnyegen. Üvöltve. És, hogy kislányos melle lehet, amit ő szeret, és halkan, esdeklően nyöghet közben.

A ház alatt kert volt terasszal, napernyővel, kis szökőkúttal. A szélben pálmák levele kopogott, a férfi állt az ablaknál, a nap lebukott a tengerbe, itta a törökös kávét, és arra gondolt, ez élete egyik legszebb pillanata. Itt fog lakni. A tengernél. Aztán megkérdezte, van-e nőnek állása, Ina mondta, nincsen, a férfi arról beszélt, a cégnél kellenek emberek, a nő ekkor belenézett a szemébe, a férfinek remegni kezdett a gyomra, igen, keresnek munkatársakat. A könyvelésen…, ott kellene. Még valaki. Aki megbízható. Ő a vezető, ő intézi a felvételt. Tehát?
Másnap délután a nő jelentkezett az építkezésen, a férfi személyesen ment le a kapuhoz, a kövér őrök vigyorogtak, a nő ment utána, megnézte az épületet, az irodát. És az asztalt. Ahol majd dolgozni fog. Input-output, ez lesz a dolga, mondta a férfi, a komputer segít, lesz büfé, ebédet hoznak, egy közeli étterem elvállalta, főznek a dolgozóknak, igaz, a fizetés nem lesz magas. Ez van, a pénzt egy kövér szarházi dönti el a Rajna partján, azok ott azt hiszik, hogy a világ végén olcsó az élet. Ina nem szólt, bólintott, a férfit megint elfogta a vágy, szerette volna átölelni a vékony testet, védeni mindentől, a fülébe súgni, nem lesz semmi baj. Ő majd vigyáz rá.
Este találkoztak a téren. A kikötő mellett, a háborús emlékmű alatt öregasszonyok ültek, gyerekek fociztak, egy öregember krumplit árult. A férfi megkérdezte, hová menjenek vacsorázni. A szállodában nem akar lenni, oroszokkal van teli az épület, egyre kiabálnak, tehát? És nézett a nőre. Ina nem szólt, mutatta, hogy arra menjenek. Elindultak egymás mellett, a férfi az építkezésről beszélt, arról, hogy lopnak, eltűntek gépek, eltűnt építési anyag is, és hogy ezek az ostobák itt azt hiszik, a cég nem veszi észre, pedig nem így van. Amikor vége lesz az építkezésnek, jön a vizsgálat, a feljelentés, a házkutatás. A cég nem felejt, nagy vállalat ez, erős. Mindenfelé vannak embereik. Aztán a villát hozta szóba, kérdezte, mikor épült, kié az épület, Ina hallgatott, a férfi megértette, erről nem akar beszélni. Kint a tengeren két jacht lebegett a sötétkék vízen.

Akkor kell az állás? Kérdezte a férfi, Ina azt válaszolta, még gondolkodik. Ez dühítette a férfit, a nő megváratja a válasszal, persze, ebben a világvégi városban a tenger gyönyörű, a hegyek szépek, de nem lehet megélni, nem ismeri el, hogy hálás azért, hogy jön egy férfi, kibérli a házát, állást ajánl, kétszeresen fizet neki, a nő szép, de akkor is. Igen, dühös lett, úgy érezte, a nő játssza magát. Kelletés, ez jutott eszébe, váratás, minden nő egyforma. Értem, mondta végül halkan, nézzük, hol lehet itt jól enni? Van valami normális étterem ebben a kisvárosban? Vagy csak turistákat fosztogató lokálok? És persze a vendégem, Ina.

Az étterem a városon kívül, egy sétány végén, magas sziklák között volt. Ez itt, mondta Ina, the secret place, a titkos hely. Ide csak helyiek járnak, a gazdagok. A VIP-ek, kérdezte a férfi, a nő felnevetett, hirtelen belékarolt, így mentek fel a teraszra. A megterített asztalok közé. Mint egy pár. Gondolta a férfi, és megint megkívánta.
Leültek egymással szemben, néhány asztal foglalt volt, a pincér hozta az étlapot, mosolygott, és a férfi megérezte, Inát ismeri. Tehát, gondolta, miközben nyíltan megbámulta a nő kislányos mellét, jár ide, a gazdagok éttermében szokott vacsorázni. Ina, szokott itt…, kérdezte, Ina azt mondta, igen, de régen nem volt már, sem ideje, sem kedve, pedig itt jól főznek, the fish is here… wonderfull. A férfi nevetett, kért bort, de nem a helyit, a ti borotok erős, magyarázta, inkább rozét, olaszt, könnyűt, mint az ottani élet. És megkérdezte a nőt, járt-e már Rómában? Velencében? Szicíliában? Ina mosolygott, rázta a fejét, ott még nem, a férfi erre azt mondta, ha kész az építkezés, ha minden áll a telepen, ha lesz komputer, elmennek Velencébe, a cége nagyvonalú, utazásokat fizet, mert nemcsak dolgozni, élni is kell, látni a világot. Akkor jobban dolgozik az ember. Igaz?

Ina letette az étlapot, felnézett, és megkérdezte, van-e felesége?

A férfi meghökkent, a nő arca elszánt volt, már-már komor. Végül a férfi azt mondta, van, de nem élnek együtt. Komplikált. Nehéz. És nem akar hazudni.

A nő kinézett a tengerre, a hajlott horizonton sötét tartályhajó haladt északnak. Igen, mondta a férfi megint, van feleségem, de gyerek nincsen. Talán, gondolta, ezt a gyerek dolgot nem kellett volna mondania.

Emlékezett, céges, lelki szeminárium volt, afféle felkészítés hétvégén, ültek a menedzserek a teremben, és a nő magyarázta, hogy a világban csata folyik, érdekek, ellenérdekek, számítások, zsarolás, sakk-matt, trükkök…, tehát, mondta a szemináriumi nő, csak annyi információt mondjon magáról az ember, amennyit kell. Nem kell fecsegni. Ha azt kérdezik, mennyi kétszer kettő, akkor elég annyi, hogy négy, és nem kell hozzátenni, hogy ez könnyű kérdés volt. Ha azt kérdezik…

Hozták a bort, a pincér várt, a férfi mutatta, a bor rendben, a pincér töltött, Ina nézte a tengert, és megkérdezte, hiányzik-e a felesége. A férfi arra gondolt, minden nő egyforma, a nők biztonságra vágynak. A felesége is ilyen volt, csak ez őt már nem érdekelte. Unta. Igen, tudott volna arról mesélni, hogy pontosan ennek a tengernek a partján, csak egy másik országban ült a feleségével egy luxusszálloda teraszán, nyár volt, vacsoráztak, rozét ittak, a felesége a legszebb ruháját vette fel, hogy szép legyen estére…, ő meg? Azt mondta, szép vagy, mert megsajnálta, hogy megint igyekezett tetszeni, kívánatosnak tűnni, de nem szerette sem a lelkét, sem a testét, még a kezétől is undorodott. Nagy keze volt a feleségének. Ő a halk, törékeny nőket szerette, a rebbenő ujjakat. Mint Ináé. Szép a keze, mondta, és átnyúlt az asztalon. Nézze, Ina, most új világ kezdődik. Lesz munka, pénz, biztonság, mert van úgy, hogy minden megoldódik, és aki becsüli a céget, azt a cég is becsüli. Igyunk a gyönyörű estére? Hogy találkoztunk? Ittak, ő sokat, a nő keveset, éppen egy kortyot, ez is tetszett neki, nem szerette, ha egy nő ivott. A felesége azon a bizonyos estén a szállodában azt kérdezte, miért nem ér hozzá már két éve, miért nem szeretsz, kérdezte a felesége, ő csak nevetett, de-de, ismételgette, szeretlek, a felesége vodkát kezdett inni, berúgott, üvöltött, hogy ő szép…, és azt akarja, hogy becsüljék, tépjék le róla a melltartót, dobálta a poharakat, a pincért fellökte, pedig az csak csitította, jött a rendőrség.

A férfi arra gondolt, ebbe az étterembe fog járni, itt ül majd, előbb-utóbb lesznek ismerősei a városból, üzletemberek, hivatalnokok, itt ül majd Ina is, minden könnyű lesz, elegáns. Igen, ez a jelző jutott eszébe: elegáns. Minden lehetséges, semmi sem kell, ez volt számára az elegáns. Felépül az üzem, a cége rendet teremt a városban, majd kezdetnek meghívnak valami énekest a fővárosból, valami dagadt slágeres nőt, a munkások örülnek, tapsolnak, a városi kultúrház igazgatója rázza a kezét, a helyi újságban fotó jön, rövid cikk, hogy remek cég ez, Ina pedig ül az irodában, este lejönnek a tengerhez; így dolgoznak, élnek, minden elegáns lesz.

A pincér hozta az ételt, nagy tányérokon apró hús, sárgás szósz, valami furcsa gyümölcs, vagy zöldség, a férfi nem ismerte, az íze kesernyés volt, micsoda izgalmas íz, mondta a férfi, mennyi érdekes dolog vár itt rám, Ina mosolygott, a tenger belebukott a sötétbe, a levegőben sárga rovarok repkedtek, a terasz mindkét oldalán csapdák lógtak a magasban, a rovarok beleestek, kapirgáltak, ők némán ettek, minden jó lesz, gondolta a férfi, és figyelte, ahogyan a pincérek siklottak az asztalok között. Nem is olyan világvége ez itt, minden jó lesz, és nézte a nőt. A kezét, ahogyan fogta a kést. Vágta a fehér húst.

Ekkor jött meg Igot. Pontosabban ekkor lépett fel a teraszra az az ember, akit a férfi ismert. Amikor tavasszal először járt a városban, elment a rendészeti hivatalba, a cég megkívánta, hogy a helyi politikusokkal jó legyen a viszony, a hivatalnokokkal főleg, a férfi ment, Igot fogadta, a férfi elmondta, a bánya miatt jött ide a vállalat, a hegyben van alapanyag, és igen azért is, mert olcsó a munkaerő, a nagy cégek figyelnek a pénzre, ilyen a világ, Igot nevetett, konyakkal kínálta, rend lesz a cégnél, mondta, az itteni emberek békések, a tenger, a hegyek nem szítják a lázadást, meg mi is figyelünk, és megint töltött a konyakból. Ő pedig mosolygott, és arra gondolt, ez az Igot fiatal, de kemény férfi, rendet tart ebben a kisvárosban.

Igot nem volt egyedül, ketten álltak mögötte. Két buldog, jutott a férfi eszébe. Igot lassan odajött az asztalukhoz, megállt, a férfire nézett, jó estét, mondta mosolyogva, hallom, nem haladnak az építkezéssel, a bánya megnyitása késik. Vagy tévedek?

A férfi ekkor megértette, Igot mindent tud. És mindig mindent tudni fog, még azt is, amit a férfi nem…, ezt is megértette. Felállt, a két buldog fél lépést tett előre, ó, mondta férfi, micsoda kellemes meglepetés, holnap szerettem volna bemenni Önhöz. Hoztam egy üveg bort a hazámból. Igot mosolygott. De csak a szája, a szeme komor maradt. És a hölgy, kérdezte Igot, új munkatárs? Vagy tévedek? A férfi a nőre nézett, Ina ült az asztalnál, nézte a tányért, Igot felnevetett, biccentett, sok sikert kívánt a cégnek, majd továbbment és leült a kísérőivel egy másik asztalhoz. A bort nem említette.

Ez mit jelent, nem akarja a bort, kérdezte a férfi, itt nem szokás ilyesmit adni? Egy üveg bort ajándékba? Kevés? Sértő? Pedig jó bor. Ina nem válaszolt, ült, nézte a férfit, majd azt mondta, fáj a feje, menjenek, please. A férfi fizetett, a számla magas volt, elindultak a sötét tengerparton a város felé. Némán. A férfi fogta a nő kezét, és azt mondta, mostantól minden jó lesz, Ina, bízz bennem, lesz állás, pénz, igen, minden elrendeződik. Beértek a városba, a kivilágított főtéren ott állt az új szálloda, a parkolóban autók, motorkerékpárok, fiatalok, a férfi azt mondta, szeretne Inával maradni. Kettesben még egy pohár bort meginni. Jó? Ina bólintott, a térről bekanyarodtak egy keskeny mellékutcába, aztán egy másodikba, egy harmadikba, végül megálltak egy öreg épület előtt, ami raktárra emlékeztette a férfit. Ina kinyitott egy vaskaput, sötét udvarba értek, kutya ugatott rájuk valahonnan, bementek egy folyosóra, ajtó következett, sötét, neszezés, végül Ina felkapcsolta a villanyt, a férfi egy szoba közepén állt, tudom, ez olyan szegényházas, mondta a nő, a férfi hallgatott. Kövön álltak, a sarokban ágy, szekrény, az ablakon nem volt függöny. Itt lakom, mondta Ina, egyedül, alone. A szüleim két éve meghaltak.

A férfi nézte a lányt, a keskeny heverőt, a foltos pokrócot, a fekete-fehér fényképet a falon, esküvői kép volt, a szülők lehettek, a meztelen villanykörtét a mennyezeten. Nézte a lány mellét, látta, libabőrös lett a karja. Ina megkérdezte, kér-e teát? Csak az van. A férfi nem válaszolt, nézte tovább a lányt, érezte, ahogyan Ina lélegzett, rövid kis levegővétellel, érezte, ahogyan várta, hogy a férfi mondjon valamit. Lassan odalépett hozzá, megölelte. Ina megkérdezte, marad-e? A férfi megint nem válaszolt, tartotta a lányt, beszívta az illatát, Ina azt mondta, lehet, hogy éjjel eljönnek érte, elviszik hozzá, ha olyan a kedve, igen, előfordul, hogy kocsit küld, de az is lehet, hogy a férfi miatt, a nagy cég miatt mostantól békén hagyja, meg van másik nője is, tanárnő, jár oda, de nem tudni, ezt Ina csak hallotta. Szóval, azt akarja tudni, hogy a férfi marad-e éjszakára? Azt akarja tudni, mi lesz. Mi lesz? Mi lesz? A férfi ölelte a lányt, nézte a mennyezetről lelógó körtét, a lány szíve az övé előtt dobogott, és halkan azt mondta: I am thirsty.