Szögi Csaba
Fénysodronyom pókhálóján

Átalrágta éjselyem burkát
a hernyó, Időfolyam partra vetett
pisztrángja szárnyát bontja
a magányos csillagég felé.
Várj! A pillanat elérkezett:
Pillanat.

Jaj, nem érintett
a hókaru Kedves,
nem érintette puha
bőröm időtlen ideje.
Pisztrángfényem
ereje az éjszakában
elenyész. Fellegek
felettem, fellegek
alattam, tűzruhába
bújok, izzik a
bőrpaplan, füstöm
az Égre száll,
vízféregből
tűzmadár, érces
hangom megnyitja
a fellegajtót.
Hajtása az Égbe
nyúlik, gyökere a
Föld méhében,
előle a sötétség
messzire szökik.
A szirtfokról még
láthatsz, ha kijössz,
most még hátraszegzem
tekintetem.

Most még itt vagyok.
...
Most már nem.

Az éjjel azt álmodtam, hogy élek
és - álmodom. Elolvadt a Nap. És
csak a pokol tüze mosolygott.
Aprócska lelkem árnyai közt
bolyongott. A Föld a lábam között
bágyadtan morgott, míg az Ég
alattam borongott ledéren. A Hold
egyszerre kélt és nyugodott
északon és délen. Aprócska
lelkem vacogott fehéren, hogy a
bősz Isten vicsorgott az Égen. Nem
érintett Holdszerelmem, Hótündérem
régen. Várnak-e rám a túlsó parton?
Égi gondolás révbe ér-e még máma
vajon? Amott dolgom már nem volt,
éreztem. Az életsajton átrágni magad
többször haszna nincs! Álmodat
végigevezted, csalóka árnyak, huss!,
indulj!, ébredj!, ébressz! Amott őröl
még bennem az őrült Malom, csikorgása
ide hallik - vitorláját elloptam, ladikomon
Égnek feszül, röpít engem, halihó! Elég
volt a kerge körbe keveredve járni a
malomtáncot, bokám beledagadt, sarum
széjjelkopott, csont őrölt itt csontot,
csigolyák leporlott mesze itatta át a szűk
univerzumot napkelettől napnyugatig,
mondom ismét, elég volt!

Most még sűrű a
homály. Csak mi
Hárman pislákolunk
a magányos csillagösvény
legelső kanyarulatában.
A part mögöttünk ebben
a pillanatban elenyész.
Tekintetem immár
acélkeményen az
előttünk kanyargó
útra szegezve.
Többé hátra nem
pillantok, lopva se.
Fénysodronyom
pókhálóján magammal
emelem a Világot.