Babics Imre
Balfácán

Hallottam, a nádasban egy fácán rikolt,
fiókáit kóbor kutyák elrabolták.
S mi számára fájdalom, az nekem mi volt?
A kétségbeesett hang óvón karolt át,
mert úgy vágytam egy igazabb lét védelmét.
S megkérdezhető: ugyan miféle vért ez?
Nekem jó lesz – habár olykor szesz is kell még –,
mert kínjaimról soha senki sem kérdez.

Halogattam ama tény beismerését,
hogy ebben a világban nem sokat érek,
mert összhangját repeszti rég nem kevés ék,
s a felhozott pokol lesz folyton fehérebb.
Így hát alászálltam oly birodalomba,
hol tett alapjául nincs rossz magyarázat,
mert piramissá az ösztön összevonta
az odaadást és a gyilkolási lázat.

Hallgattam sok kis fácánvadászt, fatolvajt:
teremből szorítottak ki egyre síkok;
maradt pusztuló erdő, s nádas, ahol hajt
mindaz, mi eszmék által el nem vakított.
S ők, kik átadják maguk a létezésnek,
kivágva, megtörve, feldúlva, lelőtten,
fácánsikolyú vértemre címert vésnek:
lebegő, tépett toll zsendülő mezőben.