Balogh István
Az elrabolt királykisasszony és a szent skarabeusok
A négyszemű sas elrabolta a királyok királya gyémántpalotájából a földkerekség legszebb királykisasszonyát. Felhők fölé röpült vele, úgy vágódott hazafelé, idegen bércre rakott fészkébe. Körmei között tartotta alélt zsákmányát, vigyázott rá, mint a hímes tojásra, baja ne essék, meg ne csempüljön valamije.
Fiókái, hogy hazaért, s közölte velük, kit hozott körükbe, örömükben szárnyaikkal csapkodtak az ég felé.
– Melyikünk felesége lesz ez a szép lány? – kérdezte a legidősebb sasfiú.
– Nem feleség – vijjogott mérgesen a négyszemű atya, – vacsora!
Azzal megragadta a királykisasszony két kezét, karmaival húsába vájt, szétdrimbolta a szűzi fehér testet, s a három fióka csőrébe nyomkodta a cafatokat.
A négyszemű sas négyszemű fiókái hajnalban kiöklendték gyomrukból az emészthetetlen csontokat. A fészek alatti fű között megjelent erre a szent szartúróbogarak szervezett százada, s elgurították a csontgombócokat az élet forrásának vizébe.
A földkerekség legszebb királykisasszonya megéledt. Százszorta szebb lett, mint annak előtte volt!
– De furcsa álmot láttam – törülte ki a csipát szeméből.
Tündérek szekerén röppent egy szempillantás alatt vissza a gyémántpalotába. Ott aztán meghallotta, hogy csúf sorsa volt, hiszen karmai között cipelte felhők fölé a négyszemű sas, s azt hitte már mindenki, soha többé nem láthatják.
– A négyszemű sas visszajön érte – mondta a fogatlan vajákos asszony. – El kell rejtenünk mindenki szeme elől.
– A sasnak négy szeme átlát égen, földön, tengeren és tűzön.
A búskomor királyok királya kidoboltatta, annak adja lányát és fele királyságát, aki úgy elrejti a százszorszebb királykisasszonyt, hogy rá ne találhasson senki.
Jöttek a gyémántpalotába mindenféle rendű, rangú emberek, hercegek, grófok, bárók, válogatott cigánylegények, de senki nem tudta elrejteni a veszélyeztetett leányt mindenek szeme elől.
Végül megjött a Csész-tó partján álló szárnyék juhászbojtárja.
– Nem kell nekem a fele királyság, add hozzám, uram, százszorszebb lányod!
– Már miért adnám éppen tenéked? – kerekedett findzsára a királyok királya szeme.
– Juhászné legyen belőle.
– Juhászné?
– Kint a szárnyékon nem keresné senki. Aztán a birkatej forralása közben szép füstöspirosra változna ragyogó orcája.
Hallgatta százszorszebb királykisasszony a juhászbojtár beszédét.
– Mit képzelsz rólam, te legény! Én forraljam a büdös birkák tejét? Minek?
– Tarhót, sajtot, vajalját varázsolsz belőle.
– Az meg ugyan minek?
– Eladod a zentai piacon, az árából szűkösen, de szépecskén megélünk.
– Kofa legyek?
– Nem kofa: juhászné.
– Menj el, legény, békével, a dolgodra!
A juhászbojtár kalapot emelt, biccentett illedelmesen a kevély királyi kompániának, azzal sarkon fordult, meg sem állt a Csész-tó partján keze által fölépített szárnyékig.
A dühös királykisasszony kilépett a kertbe, aranyalmát szedegetni a szépen zengő almafáról, ám mire letépte volna ágról az első nemes gyümölcsöt, a felhők közül lecsapott a négyszemű sas, karmait a leány hátába vájta, gerincoszlopánál megragadta áldozatát, s hazavitte fiainak. A sasfészekben ledobta a testet. A legkisebb sasfiú csőrével megbökte a fekvő királykisasszonyt, de az nem mozdult meg.
– Nem feleség, csak vacsora – mondta szomorúan.
Hajnalban, mint rendesen, a sasfiókák kiöklendték a százszorszebb királykisasszony csontjaiból keletkezett gombócokat.
A szent szartúróbogarak nem araszolgattak fészek alá, a felhőkig érő vad bérc tövébe, hogy az élet forrásába görgessék a lehullott csont labdácskákat, de nem is jöhettek, hiszen elvándoroltak a Csész-tó környékére. Valami jóakarójuk megsúgta nekik, a Tisza-partján pompás nyáj legelész, s ott pottyan szinte szemhunyorításonként számukra fű közé a legszebb, legédesebb, legfényesebb galacsin.
2015. július 4–25.