Döme Szabolcs
Robbanás

1.

Tőlünk két háznyira lakott Szacsek Ferenc. Aztán felrobbantotta magát.

Gyakran megfordult nálunk, pontosabban a házban, melyben szobát béreltünk Moses Corollával. Természetesen nem hozzánk jött, hanem mindig a tulajjal, hajdan volt munkatársával, Erőss úrral akart találkozni, akivel tehát mi is egy házban laktunk. Így hát Szacsek látogatásai bizonyos mértékig bennünket is érintettek. Mindig az udvarra nyíló főzőkonyhában ültek le beszélgetni, ilyenkor kénytelenek voltunk a szobánkban étkezni, hogy ne zavarjuk túlságosan Szacsek és Erőss társalgását.

Általában barna színű, könnyű anyagból készült, furcsa alakú, karimás sapkát hordott a fején. Pulóvert, vagy kék színű dzsekit viselt leggyakrabban, azt a fajtát, mely valaha az állami mezőgazdasági birtokok munkásainak, mondhatni, az egyenruhája volt. Szacsek Ferenc nyugdíjas volt már, amikor Mosesszel ideköltöztünk és megismertük. Fekete vagy mogyorószínű szövetnadrágban járt, nyáron pedig rövidujjú ingben és térdig érő rövidnadrágban. Orra alatt keskeny, őszes bajuszka díszelgett, mint egy kicsi kefepamacs. Hatvanöt-hetven év körül járhatott.

Amikor átjött Erőss úrhoz, hosszú, vékony fűzfavesszőt hozott magával: Mosesnek és nekem volt egy kutyánk, mely szabadon kószált az udvarban. Szacsek a vesszővel ijesztette el, amikor az vicsorogva túl közel merészkedett hozzá és félelmet ébresztett benne.

A konyhából szinte kizárólag Szacsek hangja szűrődött ki, ahogy fülsértő hangerővel magyarázott Erőssnek, akinek a szerepe – ezt Mosesszel gyorsan észrevettük – valójában csak abban állt, hogy egyszemélyes hallgatósága lehetett bőbeszédű ismerősének.

– Mindenről a huszkok tehetnek – mondogatta indulatosan, közben széles mozdulatokkal hadonászott a kezével, – Ők irányítanak mindent, a bankokat is, és azt csinálnak a pénzzel, amit csak akarnak. Ők irányítják a legnagyobb vállalatokat. Az ő kezükben van az összes újság, tévétársaság, és közszereplő; mindenki, aki számít. Már csak arról tudunk gondolkodni, bizony Erőss úr, és ez nem túlzás, amit a huszkok a fejünkbe töltenek. Ezek azt csinálnak velünk, amit akarnak. Ők mondják meg, hogy mikor és hol lesz háború, és mikor lesz béke. Hogy mennyi a fizetés és mennyi a nyugdíj, hogy mit tanulnak a gyerekek az iskolában, és a fiatalok az egyetemeken, hogy mit szabad nyilvánosan mondani, és mit nem. – Szacsek Ferenc szenvedélyesen beszélt, néha kiabált, odabentről is hallottunk mindent. De elég hamar belelfáradt heves szónoklataiba. – Hiába, Erőss úr, mindenki a pénz markának szorításában kínlódik. Fel kell lázadni, más kiút nincs. Ahhoz, hogy újra szabadok lehessünk, el kell söpörnünk a huszkokat. Mit gondol erről?

– Ezekhez a dolgokhoz én nem értek – válaszolta Erőss egykedvűen. – Jobb, ha nem ütjük az orrunkat a nagyok ügyeibe. Úgysem tehetünk ellenük semmit – mondta.

– Látja, Erőss úr, ez a baj! Rossz a hozzáállása ! Hinnünk kellene saját magunkban. Azt mondja, „Nem tehetünk semmit”. Nem szabadna ilyen könnyen feladnunk – mondta Szacsek, és elhallgatott.

Aztán néhány percig némán ültek, majd ismét ő törte meg a csendet: – Na, én megyek. A viszontlátásra!

Szacsek látogatásai sohasem voltak haminc percnél hosszabbak. Bentről, a szoba ablakán át gyakran láttam elvonulni alakját, amint kezében a fűzfavesszővel hazafelé tartott. Hetente legalább egyszer meglátogatta Erősst. Idős feleségével élt, akivel sokszor és hangosan veszekedtek.

Moses Corolla és én egyébként mást nem is nagyon tudtunk Szacsekről, mint amit az imént elmondtam. Jött, szónokolt egy sort, kiadta a mérgét, majd távozott. A mi figyelmünket teljesen lekötötte a papagájtenyésztés. Erőss egyik üres udvari épületében álltak a ketrecek, akadt dolgunk éppen elég.

Szacsek felesége, mint a jól értesült környékbéliek tudni vélték, régóta súlyos beteg volt. Állapota tavaly év vége felé jelentősen megromlott. Amikor a novemberi ködök leereszkedtek városunkra, és a lombok rőten ellobbantak az ősz hideg leheletétől, végleg eltávozott közülünk. Ezután Szacsek egyedül élt, mígnem egy decemberi délelőttön a házával együtt a levegőbe röpítette magát.

2.

Sugárzóan fényes és hideg nap volt. Az asztalra felhintett liszt alakzataihoz hasonló fátyolfelhők álltak mozdulatlanul a tiszta égbolt kékségében. Repülőgépek füstcsíkjai nyíltak szét a magasban fehér cipzárként, majd feloldódtak és eltűntek.

A ketreceket takarítottam, Moses nem volt itthon, az üzleti ügyeinket intézte Tunemakovón, Erőss pedig a szobájában nézte a tévét. Összesöprögettem, és egy fekete nejlonzsákba lapátoltam a ketrecek alján felhalmozódó köleshéjat és madárpiszkot, amikor a hatalmas robbanás bekövetkezett. Hasonlót korábban még sohasem hallottam, elhűlt bennem a vér. Azonnal az utcára siettem.

Szacsek alacsony, földszintes házának teteje megrogyott, a tetőn egy nagy lyuk tátongott, melyből sűrű, szürke füst gomolygott elő. A lyuk szélén törött cseréplécek ágaskodtak. A ház egyik utcára néző ablaka, ami a lyuk alatt volt, kitört: egyértelműnek látszott, hogy a robbanás ebben a helyiségben történt. Üvegszilánkok csillogtak az utca közepén végighúzódó földúton. A lökéshullám egy párnát a szemközti házig repített.

Természetesen azonnal csődület támadt. Nem csak a környéken lakók jöttek elő, hanem a járókelők is megálltak, autósok, kerékpárosok, mindenki, aki hallotta a szörnyű erejű robbanást. Én a Szacsek házával átellenben levő ház előtt állva aggódva figyeltem az események alakulását, mert Erőss úr háza igencsak közel volt a katasztrófa helyszínéhez. Vöröses-narancsszínű lángnyelvek jelentek meg a tetőszerkezeten füstölgő lyukban, lángok törtek elő az ablakon is. Kékesszürke füst szivárgott a tető ép részein a cserepek alól.

Egy férfi akkor mászott át Szacsek házának zöld vaskapuján – az utcai kapu ajtaja ugyanis zárva volt –, amikor megfelelően biztonságos, ugyanakkor jó rálátást nyújtó megfigyelőhelyemre értem és odanéztem. „Bemegy, hátha Szacsekon még lehet segíteni”, mondta egy, a közelben álló idős néni. „Értesítette valaki a tűzoltókat?”, kiabálták néhányan. Erre többen azt felelték, hogy már közvetlenül a robbanás után telefonáltak, a tűzoltók bármelyik percben itt lehetnek. Az emberek döbbenten álltak, és nézték a füstölő, lángoló házat. Erőss úr is előbújt, egy kisebb csoporthoz csatlakozott, úgy láttam, megpróbált tőlük tájékoztatást kérni, de amazok csak a vállukat emelgették tanácstalanságuk jeléül.

A férfi, aki az előbb bement, rövidesen újra megjelent, és azt mondta, hogy: „Szacsek szénné égett. Gázpalackok maradványait láttam odabenn. Felrobbantotta magát”. Néhányan ide-oda rohangáltak a ház és a közeli útkereszteződés között, türelmetlenül várták a tűzoltók jöttét. A lángok csakhamar már a szomszédos házakat fenyegették, a cserepek közül előkígyózó füst percről percre erősödött. „Hol vannak már?”, kérdezgették az emberek nyugtalanul.

Negyed óra elteltével megérkeztek a tűzoltók két kocsival. Addigra már a helyszínen volt egy rendőrjárőr- és egy mentőegység. Az egészségügyi személyzet a lángok eloltásáig teljes tétlenségre ítéltetett. Az egyik rendőr – egy hölgy – azokat, akik nem a helyszín közvetlen közelében laktak, határozott hangon elküldte, hogy ne hátráltassák a szakemberek munkáját. A másik rendőr jegyzőkönyvet írt. Szerencsére én, hiszen nagyon is közel laktam, és erről tájékoztattam a rendőrhölgyet, maradhattam és figyelhettem tovább az eseményeket.

Megállt a ház előtt az egyik tűzoltóautó, a tűzoltók sürögtek-forogtak a kocsi körül, üzembe helyezték a hosszú, szürkészöld tömlőt. Azonban – a rémült közönség legnagyobb megdöbbenésére – a tömlőből csak csöpögött a víz. Letették, jobbra-balra csavargatták, ám ez sem javított a helyzeten. Hoztak egy másik tömlőt, talán a másik tűzoltóautóról. De a víz ebből is, ahelyett, hogy erős vízsugárban csillapította volna a lángokat, csak folydogált, csörgedezett. Aki az utcán volt, láthatta, hogy a tűzoltók sem rejtették véka alá felháborodásukat, ingerülten mutogattak egymásnak, idegesen szaladgáltak fel-alá, volt közöttük olyan, aki mintha telefonon próbált volna valakitől segítséget kérni. „Itt valami nincs rendjén”, állapította meg egy néni komolyan, és összébb húzta magán a pulóverét. Nulla fok körüli lehetett a hőmérséklet: tarajosra fagyott az úton a sár.

Újabb negyed órába telt, amíg sikerült egy működőképes tömlőt keríteni, és a tűzoltóautó víztartályához kapcsolni, vagyis amíg elkezdődhetett ténylegesen az oltás. A tetőszerkezet legnagyobb része ekkor már beomlott, magasra csaptak a lángok, a környékbeliek rémülten várakozak. Időközben egy újságíró is feltűnt.

Meglepően gyorsan eloltották a tüzet. A szomszédos épületekben nem esett jelentős kár. A mentősök elszállították Szacsek földi maradványait. Mi pedig visszatérhettünk otthonainkba.

3. (Utóhang)

Másnap az újságok hasábjain találkozhattunk az esettel. Az újságíró színes fényképet is készített, melyen az oltást végző tűzoltók, a tűzoltóautó, a füstölgő ház, és a kékesfehér, ívbe hajló vízsugár látszik. Ám a szöveg, mely beszámolt Szacsek végzetes, a köznyugalmat alaposan megzavaró tettéről, elégedetlenségre adott okot.

Azt írta a cikkben, hogy a tűzoltók gyorsan a helyszínre értek. Mivel a tűzoltóállomás és Szacsek háza között a távolság legfeljebb három kilométer, és az utat aszfaltozott városi úttesten tehették meg a tűzoltóautók, ez – hiszen legalább negyed órába, ha nem húsz percbe telt, míg megérkeztek – nem helytálló, legalábbis a mi megítélésünk szerint, akik átéltük a robbanást, és annak következményeit.

Úgy fogalmazott a szerző – akinek a névaláírása mindössze ennyi volt: MJE –, hogy, idézem: „Hála a tűzoltók szakszerű közbelépésének, a szomszédos épületekben nem esett kár”. Több kifogás is emelhető ezen állítás ellen. Először is elhallgatásra került a tömlők meghibásodása, és a személyzet tanácstalansága, pedig akkor minden perc számított, és csak a szerencsének köszönhető, hogy ezt a műszaki hibát ilyen olcsón megúsztuk. Vagyis a „szakszerű” jelző használata mintha megalapozatlan lenne. Másodszor: az, hogy Szacsek házán kívül más épületben nem esett kár, egyszerűen szólva nem igaz. A szomszéd házának tetőszerkezete, még akkor is, ha komolyabb kárt nem szenvedett, azért mégis megsérült; az eset után több napig ácsok dolgoztak a rendbetételén, mert halaszthatatlan javításokra volt szükség. Úgy éreztük, hogy ezek a részletek elferdítik a valóságot, nem mutatnak rá a tényekre.

Dehát panaszt azért persze nem tettünk ezek miatt a pontatlanságok miatt, előfordul az ilyesmi. A megtörtént eseményeken – gondoltuk megadóan – úgysem változtatna semmit, ha helyreigazítást kérnénk. Talán fölösleges is néhány szó jelentőségét túlbecsülni. Hiszen Szacsek, akármi állt abban a cikkben, végül is felrobbantotta magát menthetetlenül.