Jódal Kálmán
Félelem-variációk

A gépem előtt ücsörögtem, és teljesen hülyére neteztem már magam, mikor egy ordítás hallatszott föl az utcáról, közvetlenül a házam előtt.

„Marhaság”– cikázott át azonnal az agytartályomon – valami tökrészeg állat többet ivott a kelleténél”– és buzgón tovább szörföltem.

A szörnyű ordítás azonban megismétlődött. Újra és újra. És a hang artikulálatlan mélységéből ítélve egyik szomszédomhoz sem köthettem.

Már akiket egyáltalán észreveszek, ha valóban muszáj, és viszont.

A rolóm teljesen le volt húzva, így még csak ki sem kémlelhettem. Pedig az illetőnek valahogy nem akaródzott abbahagyni az ordibálást.

„Mindegy, akárki is” – gondoltam – „merem remélni, valaki majd csak kihívja az illetékeseket, ez egy nyugodt, már-már riasztóan nyugodt környék.”

A szaggatott, de a szinte nem emberi ordítás – nem üvöltés, ez a szó klasszikus értelmében ordítás-sorozat volt – azonban folytatódott.

Nem mertem bevenni az altatómat, hisz a földszinten idős, védtelen szüleim alszanak, lopott kincseket rejtegetve a spájzban.

Ez még képes, és valahogy bejön. A neten kikerestem a városi rendőrség hívószámát. Ám ez sem nyugtatott meg.

A konyhába mentem és lenyeltem két szürkéskék tabit, majd egy hangyányit felhúztam a rolót: kigyúrt, valószínűleg valamivel alaposan belőtt zöld bőrű troll ordibált egy nő vérző teste előtt.

„De hisz ez egy csöndes zsákutca” – agyaltam –, „veszélyesen csöndes. A fél társaság alvilági figurákból áll. Hogyhogy senki sem hallja az egészet, csak én?” Aztán felkaptam a sorozatlövőmet, megsimogattam a szarvaimat, és lementem közéjük.

A troll nagyon hülye képet vágott, mikor átlyuggatva elterült a mocskossárga éjszakai fényt ontó utcai lámpa fénykörében. Lehajoltam a nőhöz, aki hirtelen rikácsolni kezdett, ahogy csak egy szilikonmellű, szoláriumban edzett, műszőke plázaribanc szokott.

– Mit avatkozol bele, te segg, semmi közöd az egészhez!

– De hát ön…, ön vérzik, és az aszfalton hever egy ordibáló állat előtt!

– Ez az én dolgom! Ha éppen tudni akarod, szeretek vérezve fetrengeni a kihalt utcákon! Semmit sem értesz, és otrombán beleavatkozol a játékunkba! Ha hívom a többieket – és a mobilja után kezdett kotorászni a táskájában –, tíz kiló masszív beton alatt leszel már holnap! Nyomorult senki!

A nőnek zöld hab lövellt ki a száján, maró sav, tudtam, ha föléhajolok, tesz róla, hogy kapjak belőle egy adagot.

Nem gondolkodtam tovább: szétlőttem a szolármaca fejét is. Még a karomra, vállamra, a szárnyaimra is jutott a csont- és agyvelődarabokból.

Ezt követően visszavonultam a továbbra is néptelen utcáról a privátszférámba, és többórás szörföléssel ütöttem ki az agyam hajnalig, mire valakik eltakarították őket, felnyalva még a vérfoltokat és az agyvelő-darabkákat is.

Épp a szokásos telefonszexes játékot játszottam, nem, nem fizetős, teljesen baráti alapon van, az ismeretségi körömben elég sok az elmagányosodott, félresikerült álangyal, lihegtem, időnként bedobtam egy-egy prasnya szót, félmondatot, és hasonlót kaptam cserébe, plusz lihegést, nyögéseket, amikor valami nem-emberi ordibálás hallatszott ismét, immár sokadszor valahol épp a házam előtt.

– Bocs, ma jobb, ha abbahagyjuk, úgy látszik, odalenn az éjben baj van – nyögtem, és kikapcsoltam a telefonom.

„Persze, hogy semmi közöm hozzá” – próbált belül egy hang lebeszélni, de tudtam, ez több a puszta kíváncsiságnál és a potenciális adrenalin-löketnél. Felvettem a nadrágomat, a bakancsaimat, a nyakörvemet, és a kaput átugorva már a csendháborító perszónánál termettem.

Farkasember volt, az emberibb fajtából. Mondani akartam neki valamit, de a hideg fényben csak méregettük egymást, mint két teljesen nem e bolygóbéli, idetévedt jövevény.

Hirtelen a farkasember felmorrant, és elkezdte tapogatni a felsőtestem. Végül már a nadrágomban turkált.

– Húszcentis meglepetés – lihegtem az arcába. Letérdelt. A kezemben szorongatott szkalpellal belevágtam az arcába.

– Hogy neked is fájjon – suttogtam érzékien, miközben úgy éreztem magam, mint egy harmadosztályú ribanc.

Felegyenesedett, és szájoncsókolt.

Mentaízű volt a csókja, bár a morgása rettenetesen zavart. Egy, a házam előtt parkoló Audira fektetett, és megkötözte a kezeimet.

Hagytam. Legalább csöndben marad.

Az Audi fémburkolatából könnyedén letépett egy darabot, és mosolyogva, de jéghideg tekintettel felsebezte vele a hátam. Lihegtem.

Valami felrobbant…, hogy a kihalt, éjjeli utcában vagy a tudatomban, nem tudom. Csak vigyorogtam szótlanul, időnként nyögve egyet.

Vijjogó szirénaszó hasított a tudatomba. A farkasember ismét felüvöltött. A sziréna annyira visított, hogy szürke pontok ugráltak a szemem előtt, majd sötét lett.

Pofozásra ébredtem. Kezeimen bilincs, szájamban pecek, fókuszált lámpa világított-tűzött az arcomba. A sarokban egy minden bizonnyal félholtra vert nő hevert, szaggatottan nyöszörögve, olyan öltözetben, mint egy reneszánsz-korabeli angol udvarhölgy, mély kivágással a lábai közt, valahol a toalett közepén, hogy láthassuk a harmatos szeméremszőrzetét. Az egyenruhás, sakálfejű, kigyúrt félistenek lassan levetkőztek, és felizgatott hímvesszőkkel elővezették a megkötözött, ordító farkasembert, majd gúnyosan rám pillantva belehasítottak a torkába.

Ezt követően már csak arra emlékszem, hogy regisztráltam, merő ondóragacs a nadrágom, és véres, égető jeleket véstek a felsőtestembe. Valamint arra, hogy az ex-egyenruhás félisteneket is teljesen egyforma tetoválások ékesítik, mintha klónozták volna őket. Aztán ismét elveszítettem az eszméletem, de annyi időm még jutott, hogy felsóhajtsak: milyen közhelyes helyzet, uramatyám, mint egy rossz, bugyinedvesítő S/M-füzetes regényben.

Már megint nem tudtam aludni, csak forgolódtam. Netán a túl sok kávé, morfondíroztam, miközben meghúztam a vécét.

Hirtelen ordibálásra lettem figyelmes.

Nem. Nem képzeltem be. A házam előtt szórakozott valaki. Nem kell beavatkozni, semmibe sem kell beavatkozni, rémlett fel sokak tanácsa, de lebattyogtam, persze nuncsakuval, konyhakéssel a házam előtt szerencsétlenkedő perszónához.

Nagyon, nagyon furcsán volt felöltözve. És a testalkata, a magassága, az arcvonásai… Maradjunk annyiban: hihetetlenül egyediek voltak.

Mi baj, akartam szólni, minden jobb meggyőződésem ellenére, de az illető felém fordult, és kapcsoltam, telepatikusan szólt:

„Nem vagyok őrült. Dobd el azokat a fegyvernek látszó cuccaidat. A múltból kerültem ide, mikor nemrégiben felébredtem. Valaki felébresztett. Tudod, hogy a városod alatt van egy hétezer éves civilizációs réteg is? Persze, ennyit tudsz, de semmi többet. Talán nem is szükséges. Úgysem értheted meg, ki vagyok. És most már én magam sem. Hirtelen felébredtem. Két napja jártam a városod, és rá kellett döbbennem, hogy már nem tudom, ki vagyok. Mintha valami magába szippantotta volna az összes emlékem, a komplett személyiségem. Ráadásul fogalmam sincs, miért ébresztett fel valaki vagy valakik és most hová is menjek. Nincs sem miért, sem hová. Verbálisan csak üvöltéssel tudok kommunikálni. Kizárólag. És a saját arcomat, a saját énemet, a saját értelmemet keresve bandukolok itt összevissza, érzem, teljesen céltalanul és hiába. Nem értem. Nem értem. És sehol a vége a nem-értemeknek.”

Megpróbáltam mosolyogni. Nehezen ment. Túl töményen és hirtelen jött ez az egész, hogy ideges legyek, netán féljek tőle.

A mosolygás sem ment. Rég leszoktam róla. Senki sem igényelte már nagyon-nagyon rég, így szép csöndben elsorvadt. Azt hiszem, végül valami olyasmit préseltem ki magamból, ami a somolygás és a kétségbeesett vicsor közti átmenet lehetett. Mondani akartam neki valamit, telepatikusan, ugyanakkor jól tudtam, nem tudok sem segíteni, sem vigasztalni. Mégis megpróbálkoztam.

„Tudod, mit? Menj föl a várost nyaldosó hegyre, és várj. Figyelj. Amikor szivárvány képződik, próbálj átgyalogolni rajta. Nekem nem sikerülhet, de te talán, a te egészen más tudat- és létállapodotoddal, képességeiddel... nos, megpróbálhatod, nem? Itt így legfeljebb zárt osztályra kerülhetsz, vagy valami hasonlóra, már ha érted, mit mondok. Vagy próbálj belegyalogolni a hegy belsejébe. Esetleg szárnyakra szert tenni. Mit tudom én…, sziklában repülni. Nem tudom, mi volt hétezer éve a megvalósítható vagy a magától értetődő. És ez az utca zsákutca. Csak ennyit tudok tanácsolni.”

Visszabaktattam a mini-lakosztályomba, és 10 perc alatt habzsolva felfaltam negyed kiló csokoládét. Meztelenül ültem, és csak bámultam magam elé, identifikálhatatlan félelemszagot árasztva. Aztán megmostam az arcom. Hosszan nézegettem, minta nem is az enyém volna. Majd a tükörbe vágtam az öklömmel. Fájt. A vérrel összekentem magam, de a megkönnyebbülés akkor sem jött. A hűtőszekrényből kiborítottam a ciklámenszín jégkockákat, és rájuk feküdtem. Hogy vacogjak.

Rohadtul kivoltam. Pedig semmi okom nem volt rá. Éppen semmi.

Egy nemrég beszerzett, ki tudja hányadik, csúcssikert ígérő ezo-akármit lapozgattam, és persze éjszaka a legjobb olvasni, ugye, mikor artikulálatlan üvöltéscsokor hallatszott kintről, a házam előtti betonról.

„Valami pszihós”– vontam meg a vállam –, „majd csak kihívja valamelyik szomszéd csendháborításért azokat, akiket kell.”

Ám az üvöltözés immár nem csokorban, hanem valóságos folyamként, struktúraként hallatszott föl a szobáig, ahol olvastam.

Hát persze. Mindenki valamelyik másik szomszédra vár. Már ha egyáltalán még bárki bármit is regisztrál, még ha majd kiszúrja a szemét, akkor is. De hát így élni jó, sőt, kellemes.

Nem nyúltam a telefonért.

Kimentem – felbotolva a rég döglött macskámban – még a bokszer-alsómat sem húzva fel. Teljesen fölösleges. A fél testem különféle fém- és műanyagötvözetekből, egyebekből áll, noha persze a potenciám attól még megmaradt. És persze a lelkem. Az a rohadt lelkem.

Az utcai világítótest szürkéssárga fényében egy fura szerzet guggolt egy olajtócsában.

Egy zen-buddhista szerzeteslány, félig zombiból képezve. Szemei halott kövek, melyekben kizárólag egy apró pont pislákolt egymagában, takaréklángon. Nem tudom, hová lett a félelemérzetem, de leguggoltam mellé.

– Mi a baj, kislány?

– Úgysem érdekel. Ahogy éppen senkit sem.

– Tegyük föl, hogy tévedsz.

– Jó. Tegyük föl. Meg vagyok átkozva. Bármerre járok, és bármelyik városba teszem be a lábam, ott soha többé nem jön föl a Nap. És fulladozom. Rettenetesen.

– Mégis, miben? Nem annyira szennyezett ez a jó városi levegő. Sőt, néha kifejezetten szeretem.

– Nem érted. A Pannon-tengerben fulladozom. Már huzamosabb ideje.

Lehajtottam a fejem.

– Add a kezed. Kollégák vagyunk.

Megfogtam a kezét, és szótlanul guggoltunk egymás mellett.

A lámpa felettünk felrobbant, és mindkettőnk arcszíne lilává vált, ahogy levegő után kapkodtunk, tudván, előbb-utóbb teljesen elmerülünk.

Nem bántam. Végül is, ha különböző kiszerelésben is, de hasonló cipőben járunk.

Pannon-tenger…, amibe egyedül csak belefulladni lehet és érdemes. Talán modifikált sellők, psziborg-vízitündérek, mélytengeri, flamingó-humanoidák várnak ott ránk. Talán a nagy büdös senki. Mindegy.

Lassan alámerülve változatlanul tovább fogtuk egymás kezét, és közben arra gondoltam, hogy igen. Erre vártam. Rég. Eszméletlenül rég.