Jódal Rózsa
Életre simogatva

– Akkor kivisszük végre a koszorút anya sírjára? Ugye, milyen klassz? A legszebb nagyfejű krizantémokból válogattuk össze. Én választottam, én választottam! Apa csak kifizette. A fehérek a legeslegszebbek, ugye?… Nagyi kérte, hogy fehéreket vegyünk. Habfehéreket, így mondta.

– Jegyezd meg már végre, Peti: az anyád én vagyok!

Érezte, mint önti el megint a forróság.

– Anna, ne kezdd megint!

Kristóf megérintette felesége homlokát.

– Mindjárt megmérem a vérnyomásod.

– Hagyd csak. Nem kell. Tudom, hogy le-fel szaladgál. Te is tudod.

– Bevetted a vérnyomáscsökkentőt?

– Ne játszd meg magad. Tudod, hogy idegalapon van.

– De Anna-anyu! Olyan gyorsan sötétedik. És ilyenkor, Halottak Napján, olyan sokan vannak a temetőben. Majd megint nem látok semmit, pedig én a többi sírra is kíváncsi vagyok. Olyan gyönyörűek ilyenkor, amikor világítanak is! Mint egy-egy parázsló vérvörös virág. Meg kint lesznek a srácok is. Utána halvát vesznek a temető előtt, meg fütyülős cukrot. Vehetek én is, ugye? És sült gesztenyét, zörgő papírzacsiban. Hozok nektek is.

– Apu majd elvisz kocsival. Én most valahogy… nem jól érzem magamat.

Peti viháncolt.

– Útközben nagyiékat is felvesszük, ugye? Azt telefonálta, ő is fehér krizantémokat vett. Ő egyszerűen imádja a fehéret! Én is. Én is imádom.

– Persze. Persze hogy. Ha azóta Béni-apu ki nem vitte már őket.

– És megint… én tudom!... megint anyunak… – Kicsit elbizonytalanodott – szóval Mária-anyunak lesz a legtöbb virág a sírboltján!

A fiúcska már ráncigálta is magára a kabátját.

– Mondjátok, miért visz ilyenkor mindig az a négy ismeretlen is virágot a sírjára? Már a suliban is kérdezték.

– Mert Mária-anyu – jó volt hozzájuk.

– Hogyhogy jó? Más is jó volt. A sírboltokon csupa olyasmiket írnak, hogy itt nyugszik a legszorgalmasabb férj, a legjobb feleség, a legaranyosabb gyerek, meg mit tudom én még miket. A Lóri egy viccet is tud erről. Az a vége, hogy jó-jó, de akkor hova temették a rosszposztókat, ha mindenki csudijó? Sokszor elmondta már, a könyökömön jön ki. Szóval, értitek, az a furcsa, hogy… hogy mégse borítják be talán senkinek olyan rengeteg-sok virággal a sírboltját, mint anyunak… Na jó: mint Mária-anyunak.

Kristóf átölelte a kicsi vállát.

– Mert anyád… akarom mondani, Mária-anyu nekik adta a szívét, a máját, mindkét veséjét és a hasnyálmirigyét. De hát ezt már elmondtam neked.

– Persze hogy, de akkor se értem. Hogy lehet ezek nélkül a micsodák nélkül – élni?

– Ha nagyobb leszel, pontosan elmagyarázom.

– Én már most nagy vagyok. Írni is tudok, olvasni is, sőt hokizni és karatézni is!

Az asszony végignyúlt a kanapén.

– Ne erőszakoskodj apáddal!

Peti már a cipőjét húzta.

– Látjátok, ezt sem értem. Hogy lehet nekem két apám is, meg két anyám? Amikor ti el sem váltatok? Ezt is megkérdezték a suliban. Főleg a Simit érdekli nagyon.

Kristóf tréfásra vette az „ábrát”.

– No, akkor mondd meg annak a te kíváncsi Simidnek, hogy neked ráadásul nem kevesebb, mint – nyolc nagyanyád, és nyolc nagyapád is van! Ezt mondd meg neki. Fogadom, leesik az álla.

Peti nevetgélt.

– Megmondom neki, meg én. De tudjátok, ilyen több is akad az osztályban. Azoknál, akiknek elváltak a szülei. A fél osztálynak elváltak. Van, akinek többször is. – Legyintett. – Azoknak még több nagyszülőjük van, nekem elhihetitek. Szóval, Kristóf-apu, ne sértődj meg, de ez nem egy nagy szám… Engem inkább az érdekel, hogy ezeknek a nagyiknak adta Mari-anya a szíveit, meg a májait?

– Nem. Hanem négy ismeretlen beteg embernek, akinek nagyon kellett.

– De ha tök ismeretlenek voltak, akkor hogy tudtátok…

– Csakugyan rátok sötétedik, induljatok már!

*

Jó, hogy elmentek. Ilyenkor olyan nehéz. Mindig Rá kell gondolnom. Bűnösnek érzem magam, pedig tudom, hogy nem vagyok az, és mégis. Én bitorlom a gyereke szeretetét. … Lelkiismeretfurdalásom van, és mégis olyan – olyan határtalanul boldog vagyok! Máig nem vagyok képes elhinni, feldolgozni, hogy nekem – nekem is Gyerekem… Fiam van! Amikor annyiszor, de annyiszor próbálkoztunk, és – hiába! Mennyi pénz, mennyi gyötrelem. Másnak sikerül, ha akarja, ha nem. Nekem nem és nem. Miért?? Négyszer olvastam el a spanyol Yermáját. Négyszer. És kétszer néztem meg színházban, háromszor moziban. Hányszor énekelgettem magamban: „Csicsijja babuja, / csináljunk, csicsija, / kis kunyhót a réten / s menjünk abba lakni.” Betéve megtanultam Yerma Máriának felpanaszolt monológját is: „Mert torkig vagyok. Mert nem bírom tovább, hogy van kezem, s nem használhatom arra, amire teremtve van. Mert meg vagyok bántva, megbántva, s a végsőkig megalázva, amikor látom, hogy a gabona kicsírázik, hogy a forrás továbbra is adja a vizet, hogy a juhok ezrével ellik a kisbárányt, a kutyák kölkeznek; mintha az egész határ talpon állna, hogy zsenge, szunnyadó ivadékait mutassa, mialatt én a kicsinyem szája helyett két kalapácsütést érzek itt.”

Aztán jött – ez!

Iszom valamit. Pálinkát? Nem. Most csak egy kis vizet. Olyan száraz a szájpadlásom. Mintha valami összehúzná az egész szájüregemet. Csak nem kezdődő – cukorbaj? A dédapámat az vitte el. Aránylag fiatalon. Igaz, akkor még nem fedezték fel az inzulint.

Aztán, mint derült égből a villám, jött ez a különös, váratlan eset. Egy kismamát terhessége tizenötödik hetében súlyos agyvérzéssel egy mentőhelikopter egyenesen a mi idegsebészeti klinikánkra szállított. Nem különös véletlen? Ha egyáltalán vannak véletlenek. Persze azonnal megműtötték, de két nappal később már beállt nála az agyhalál. Az anya már élőhalott volt, de méhében élt, és mocorgott a – Gyermek! Az Isten is nekem hozta oda, egyenesen a mi klinikánkra, egyenesen – hozzám! Persze összeült a konzílium, dönteni kellett: mi legyen? Kikértük a férj és a szülők véleményét. Megmondtuk nekik, hogy Máriának vége, az agyhalálból nincs visszatérés. Már csak a gépek tartják fenn a légzését, keringését, a többi testi funkcióját. Azonban, ha lekapcsolják a gépről, nemcsak ő hal meg, hanem – a gyermek is! A kicsi is! Meghal, mielőtt még megszületett volna!

Nem! Mindenki azt mondta: nem! A gyereket mindenáron meg kell védeni. Az agyhalott anyát mindaddig életben (életben!) kell tartani, míg csak a baba annyira ki nem fejlődik benne, hogy világra lehet majd segíteni. Aneszteziológus-intenzív terápiás szakorvos vagyok. Sok mindenhez értek, sok mindent átéltem. Ilyen esetem azonban még nem volt. A baba! Egy még élő, lélegző poronty, akit világra kell segíteni! Egyre ez járt az eszemben.

Egész „különítményt” állítottam össze tizenegy szakma képviselőiből, orvosokból, ápolókból. Eleinte óriási volt az érdeklődés, majd fokozatosan lanyhulni kezdett. Nem, nem maradt meg mindenki velünk. Sokan lemorzsolódtak. Túl bizonytalan volt a kimenetel, túl sok a munka meg az odafigyelés. Ilyent még senki sem élt meg közülünk. A meglévő szakirodalomban olvastunk ugyan két hasonló esetről, de ott jóval előrehaladottabb volt már az áldott állapot. Egy tizenöt hetes baba. Meddig leszünk képesek az eleven „anya-inkubátort” életben tartani?

Micsoda küzdelem kezdődött! Pontosan meghatároztuk, majd időről időre, ha kellett, korrigáltuk Mária táplálását, figyelmes, szeretetteljes mozgatását, a szükséges hormonok adagolását, a fertőzések megelőzését. A huszadik terhességi héten mégis véráramfertőzés lépett fel. A hajamat téptem. Mi lesz, ha a kicsit is elveszítjük? Úgy éreztem, nem élném túl. Érdekes, egy idő után már a magaménak éreztem! Bevallom, kicsit meg is rémültem a gondolattól. „Hiszen a szülőanyja már úgysem marad meg!” – védekeztem olyankor sunyin, gyáván önmagam előtt.

Szerencsére sikeresen legyőztük a fertőzést. Úgy bántunk Máriával, mint egy igazi, normális, gyermeket váró élőlénnyel. Törődtünk a testével, a hajával, körmével. Arc- és kézkrémeket vásároltattam a számára. Néha lopva az ajkát is kirúzsoztam, elburjánzó szemöldökét kitépkedtem, kiigazítottam. Nem volt rivális! A családtagjait megkértük, hogy rendszeresen látogassák, és beszéljenek hozzá. Hozzájuk. Meséljék el, mi minden történik közben otthon és a nagyvilágban. A betegszobában állandóan szólt a rádió. S nemcsak a zenés műsorok. Azt akartuk, hogy a pici „természetes”, vidám légkörben érezze magát. Mi is beszéltünk egymáshoz, hozzájuk.

Amikor azt érzékeltük, hogy a pici megmozdul… jaj,micsoda öröm, végre megmozdult, rátettük az önkívületben vegetáló Mária kezét a hasára, s azt mondtuk a gyereknek: „Ez itt anya keze.” Amikor le-lecsúszott, s más nem látta, a magamét szorítottam a hasára. „Anyuka keze” suttogtam álnokul a még bent lapulónak. S énekelgettem neki. Gyermek-, altató- és népdalokat, operetteket, operaária-részletet… Mindent, ami csak eszembe jutott. És simogattam. Egyre gyakrabban és intenzívebben simogattam a domborodó hasat, ahol úgy éreztem, Ő bújik a hasfalhoz. Egyre nagyobb szeretettel simogattam, lapogattam. Néha az arcomat is odaszorítottam „hozzá”. Lopva meg-megcsókoltam. Egyszer tréfásan meg is csíptem. A többiek kezdtek rám furcsálkodva tekinteni, de nem bántam. „Doktornő, azért nem kell túlzásba vinni” – mondták.

„Mikor látlak már meg? Látni akarlak!” – türelmetlenkedtem magamban. S elképzeltem, milyen lesz. Milyen lesz a tágra nyitott nagy szeme…A szemére különösen kíváncsi voltam. Addig többnyire csak duzzadt szemhéjú, csukott szemű, vörös bőrű, ráncos, „fánkformára” összegubódzó, töpörödött semmi kisbabákat láttam, de úgy képzeltem, Petykó más lesz, másnak, szebbnek kell lennie. Szeme óriási, meleg-barna őzikeszem lesz hosszú-hosszú sötét szempillákkal, orrocskája finoman pisze, a bőre tejfehér, bársonypuha, tej- és babaszappan-szagú…

Elérkezett a huszadik hét. Megtudtuk a baba nemét. Fiúcska lesz! Fiú! Micsoda öröm és meglepetés! Megkértük az apát és a nagyszülőket, válasszanak nevet a gyereknek. „Lehetne Győző. Ez a név illene most hozzá!” szuggeráltam, de ők a Pétert választották. Nem baj. Nem baj! Csak világra jöjjön!

Azontúl már a nevükön szólítottuk őket. „ Mária… Péter… Petykó.” Ha nem volt bent más, én a saját nevemet is többször elsuttogtam Petinek. Már akkor szerettem volna, ha megjegyzi. „Anna” mondtam Neki. „Szeresd kicsit Annát is. Ő – nagyon szeret ám téged.” S megint csak megsimogattam.

Mennyi időt töltöttem akkor a klinikán! Szinte bent laktam. Kristóf rossz néven is vette, de én a projektumra, a Nagy Kísérletre hivatkoztam.

Aztán a kilencvenedik nap után éreztük, nem vagyunk képesek tovább fenntartani a terhességet, az édesanya keringését egyre nehezebb stabilan tartani.

Rettenetesen féltem. A többiek is, de én – másként. Én már – úgy éreztem – a saját gyerekem életéért aggódom.

A terhesség huszonhetedik hetében aztán bekövetkezett a Nagy Pillanat.

A császármetszés. Amikor minden eldől. Sírtam és imádkoztam, és megint sírtam-nevettem és fohászkodtam, véresre rágtam a kezemet, és fűt-fát ígértem a Mindenhatónak.

Sikerül-e?! Sikerülhet-e egy Halottnak megszülnie a benne hónapok óta vegetáló és mesterségesen életben tartott Élőt?!

Aztán az egész stáb ott tolongott a műtő üvegfala előtt, s kórusban kérték a szülészorvostól, hogy mutassa meg nekik a babát. Az „ő” babájukat! Nem láttam a könnyeimtől. Azt mondták, 1453 grammos. És – él!

Üdvrivalgás tört ki, én meg az idegfeszültség után összecsuklottam, pedig akkor már tudtam, nyert ügyünk van. A baba az inkubátorban szépen felcseperedik majd. Életre-simogattam!

Még két kemény napunk volt. A család beleegyezésével sikerült Máriát még két napig életben tartani, hogy négy, listán levő szervkárosult beteg megkaphassa a szívét, a máját, a két veséjét és a hasnyálmirigyét. A családtagoknak szerencsére semmi ellenvetésük nem volt. Elmagyaráztuk nekik, hogy Mária ezáltal – négyszeresen, négy testben élhet tovább. Ők, az általa felépült betegek küldik neki Halottak Napján azt a sok virágot. Mária bizony megtette a kötelességét. Méghozzá erején felül… S én mégis gyakran neheztelek rá, és féltékeny vagyok, irigy, beteg, bolond…

Megjöttek volna már? Mintha kulcscsörgést, beszédet hallanék… Nem. Korán is volna még.

A harc. Ezután következett számomra a Nagy Harc. Péter édesapjával, és a már halott Mária szüleivel. Mindhárman – jogosan – maguknak követelték a fiút. Azzal érveltek, hogy egész életükben az alig harminc évesen, élete virágában máról holnapra elhunyt Máriára emlékezteti majd őket. Benne él tovább – számukra.

Úgy harcoltam érte, mint egy anyafarkas. Micsoda csata volt! Nem kíméltük egymást. Aztán, nagyon-nagyon, hihetetlenül sokára, mégis engedtek. Talán az hatott, amikor zokogva elmagyaráztam nekik, hogy én simogattam életre az unokájukat. Ha nem vagyok mellette szinte minden szabad percemben, nem simogatom, csókolgatom, becézem, vakargatom, dömöckölöm, nem énekelek, beszélek, suttogok, fütyörészek – igen, még ezt is műveltem – hozzá, Petykó talán már nem élne. Életre simogattam = az enyém!

S így is lett. Félig, vagy negyedik, mindegy. Itt van, láthatom, szerethetem, az én fiam – is. Közben kicsit belebetegedtem, kicsit bediliztem, de ez már egy másik mese.

Azt hiszem, megjöttek. Hallom Péter zajos vetkőzésének csörömpölő „neszeit”.

*

– Szevasz, Anna-anyu! Neked is hoztunk egy kis sültgesztenyét, halvát, meg selyemcukrot… No nem valami sokat, mert útközben az állomány egy kicsit – megcsappant. Ugye, Kristóf-apu? Te is hozzájárultál! Egy icipicit…